2015. november 14., szombat

#prayforparis

azaz: imádkozz Párizsért!

Kétlem, hogy nem láttátok volna a facebookot, ahol mindenki profilképe átvált egy ilyen kék-fehér-piros árnyalatúra, hogy kifejezzék együttérzésüket. Én magam is megtettem, mivel úgy érzem, ha mással nem is, de ennyivel támogathatom őket. Ezúton is szeretném kifejezni részvétem mindegyik túlélőnek és áldozatnak, akik elvesztették a családjukat.
Tegnap történt ez a borzalmas dolog, hogy Párizsban több helyet is terrortámadás ért. A jelenlegi hírek szerint több, mint 150 halálos áldozat volt, emellett többen kórházba kerültek. A facebook- on mindenkinél látok csomó képet, miszerint ilyenek vannak: "amikor a fények városa sötétségbe borul, a többi város érte világít". vagy valami hasonló, nem jut eszembe.
A kedves-drága blogger-ismerőseim is csatlakoztak ehhez a "szolidaritási áramlathoz", és szinte mindegyiküknél megtalálható ez a kék-fehér-piros profilkép, bejegyzés, képek, satöbbi.
A fiúk is kiraktak egy képet, ahol a sydneyi operaház pompázik ezekben a színekben, ami rohadt aranyos tőlük. Arról nem is beszélve, hogy Snapchaten MyStory- ba is ilyen képek voltak kirakva, és face- n a franciák olyan aranyos dolgokat írtak nekik!
Remélem, hogy minden megjavul, és nem lesz több ilyen, hiszen semmi értelme! #PRAYFORPARIS! ~ kitartást, drágáim, reméljük, hogy hamarosan vége!

2015. november 9., hétfő

Bogi születésnap *---*

 /Ashley/ *figyelem! Ebben a oneshotban az Ash becenév a lányé!* *Boldog szülinapot Bogiiiii :D <3 <3 <3 <3 <3 <3 *több szívet kaptál, mint Luke, el tudod ezt hinni??????????**

Ashtonnal már egy jó ideje nem beszéltem, a turné nagyon keresztbe tett nekünk. Ő folyton munkában volt, én pedig itthon tanultam, Ausztráliában. Mikor hívtam, ki volt kapcsolva, ha ő hívott, aludtam. Szinte sosem tudtunk beszélni, pedig rengeteg dolog várt volna kisimításra... Pár óra múlva jönnek haza, eléjük kellene mennem? Mérges vagyok...
Leülök a gépem elé, és megnyitom az e- mailem. Meglepetésemre egy új levél van a beérkezők között. Érdeklődve nézem az információkat, és a feladó Ashton. Mit akar?
Drága Ashley!

Tudod, mennyire balfék vagyok kapcsolatok terén, de azért megpróbáltam. Sosem tudtuk elérni egymást, pedig örültem volna neki, ha csevegünk. Luke és Mike itt lökdösi a gépem, hogy szerintük fel kellene hívjalak, de képtelen vagyok rá. Összeesnék, ha hallanám a csalódottságot a hangodban. Hiányzol! Az érintésed, a nevetésed, a hajad, a mosolyod... Nyálas, igen, de nem tudok mit tenni ellene, így van. Kívánom minden egyes porcikádat! Eszméletlenül nehéz több hetet végigturnézni úgy, hogy nem vagy mellettem, hogy egyedül ébredek, nélküled. Szürkék a hétköznapjaim, te vittél beléjük színt!
Megértem, ha látni sem akarsz, de én továbbra is próbálkozni fogok! Te vagy a mindenem, és ha már magaménak tudhatlak, nem adlak oda senkinek sem.

Remélem a repülőtéren várni fogsz rám,
Ashton

A könnyeim potyogni kezdenek a billentyűzetre. Egy kibaszott e- mailt le tudott gépelni, de az már luxus lenne, hogy felhívjon? Csalódottság a hangomban? Oké, mégis neki van igaza. Csalódtam, azt hittem, hogy a mi kapcsolatunk mindent kibír, de még pár hét turné is elég volt a lerombolásához. De... Tulajdonképpen nem is jártunk. Barátok extrákkal...
Jelez a telefonom, miszerint indulnom kell, ha nem akarok elkésni a repülőtéri találkozóról. Még gondolkodom, hogy érdemes- e elmennem, aztán mégis ráveszem magam - megjegyzem, nem kellett sokáig győzködni szerény személyemet -.
Körülbelül fél óra forgalmi dugó, veszekedés a sofőrrel és egy kis majdnem elcsúszás után megérkezek épségben az épületbe. Egyből rohanok az érkező gépeket mutató óriási kivetítőhöz, amin meglátom Los Angelest, és felvillanyozódok. Kétségtelen, hiányzik nekem.
- A los angelesi járat 5 percet késik. Kérjük szíves türelmüket! - a hangosbemondó tájékoztatja az embereket, és felforr az agyvizem. Azt hittem elkéstem, erre kiderül, hogy még nem szálltak le. Idegesen dobolok a lábaimmal, kezeimet keresztbe fonom, és mérges szemekkel figyelem a mellettem elhaladó emberek tömegét. Szegények nem tettek ellenem semmit, mégis rajtuk vezetem le a dühömet. Ashtonnak szerencséje lesz...
- A los angelesi járat utasai megkezdték a kiszállást - mondja megint az a női hang, én pedig kapkodni kezdem a fejemet. Gyorsan előkapom a telefonomat és küldök egy gyors információt Luke- nak, hogy itt vagyok, de ne szóljon Ashtonnak. Ő a legfőbb bizalmasom.
A főbejárathoz megyek, és várom, hogy megszólaljon az az átkozott csengőhangom, és meglássam Ashton, Luke, Mikey vagy Calum nevét. Tudom, hogy Ashton még órákkal a gép leszállta után is repülőgép üzemmódban hagyja a telefonját, így rá nem nagyon számíthatok.
Meglátom az ismerős bőröndcsomót, de leginkább Luke tűnik ki a többi közül a kékjével. Szemei egyből megtalálnak engem, de intek neki, hogy ne merjen szólni, mert letépem a fejét. Engedelmesen beszélget tovább a barátaival, én pedig Ashton háta mögé lopózok. Hirtelen lefogom a szemét, ő pedig elmosolyodik. Nem látom, de tudom. Kezeit felvezeti enyéimhez, ujjaimat lehámozza szeméről, majd megfordul, hogy szembe legyen velem. Tekintetével fogva tart, amitől nyelnem kell, mert úgy érzem, máskülönben megfulladnék. Megszorítja kezemet, majd egy apró puszit nyom rá. Arca elkomorodik, amint észreveszi, hogy én nem mosolygok, csak folyik a könnyem. A barátaink már rég eltűntek, ketten állunk a sok vadidegen ember között, teljesen tanácstalanul. Szükségem lenne Luke segítségére, ilyenkor mindig meglepett egy-két ötlettel, hogy mit válaszolhatnék, vagy Ashton miket kérdez... Most cserbenhagyott.
- Ashley... - mondja ki a nevemet meggyötörten, amitől még le is hunyom a szemhéjamat, hátha meg tudom állítani a könnyek áradatát, de nem jön össze. - Utálom, ha sírsz. Mindig arra emlékeztet, hogy mit tett az a barom, pedig én rohadtul próbálok nem olyan lenni - kezd idegeskedni, de elkezdem rázni a fejemet. - Ashley, én tényleg...
Erősen magamhoz húzom, karjaimat összekulcsolom hátánál, fejemet pedig mellkasába temetem. Úgy hiányzott! Az illata pedig olyan őrjítő, hogy most döbbentett rá igazán, mennyire is epekedtem érte az elmúlt nem tudom hány évben. Végül megtörlöm arcomat, és pirosas érzékszervemet, majd felnézek ajkaira, és csodálatos zöld íriszeibe. A két fantasztikus testrésze között lebegtetem szemem, aztán leesik neki, így még közelebb húz magához, rám vigyorog és ajkait enyéimre illeszti. Kezeimet felvezetem a tarkójára, ő pedig a csípőmet öleli át.
- Mit szólnál ahhoz, ha... - kezdi el, de mutatóujjamat rárakom tökéletesen felduzzadt ajkaira.
- Ha megünnepelnénk, hogy hazajöttél - puszit lehel ujjamra, majd egy perverz vigyor kíséretében elmegyünk erről a borzalmas helyről.
Drága Luke- ék voltak olyan édesek, hogy elvitték Ashton cuccát is, így nyugodtan véglegesíthetjük a tervünket, amit igazából már nem is tudom mióta akarunk. Még sosem voltunk együtt, és ez annyira elszomorító...
Szerencsére én közelebb lakok, így hozzánk megyünk. Ash egész úton fogta a kezemet, a világért sem engedte volna el. Felbotorkálok a lépcsőn, egyenesen a szobámig. Szerencsére a lakótársam elutazott pár hétre, így nem kell aggódnunk miatta.
Ashton mosolyogva közelebb von magához, majd lefektet az alvóalkalmatosságra. Szívem sebesen ver, tán még jobban, mint eddig valaha. Tizenkilenc éves vagyok, Ashton pedig idősebb tőlem, amit anyáék nem szívleltek. Mindegy, nem zavar. Felém mászik, nyakamat kezdi el csókolgatni, amitől kiráz a hideg. Kezei lejjebb vándorolnak testemen, és megállapodnak az alsóneműm szélénél. Zihálva elhúzza száját, én pedig értetlenül nézek rá.
- Sajnálom, Ash, elragadtattam magam. Ne haragudj! - mászik le rólam, én meg csak pislogok. Felállok az ágyról, és közelebb megyek hozzá.
- Miket beszélsz? - kérdezek rá, ő sóhajt, s kezeibe temeti arcát.
- Tudom, hogy még nem állsz rá készen, mégis erőltettem. Nagyon sajnálom, ne haragudj! - rázza meg a fejét, mire odadörgölőzök hozzá.
- Ashton, szeretlek, és... Rettenetesen hiányoztál a turné alatt. Rájöttem, hogy már rég meg kellett volna történnie kettőnk között - elpirulok, és körülölelem derekát.
- Most csak ugratsz? - kérdezi hatalmasra nyitott szemeivel, válaszul szájon csókolom.
Folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, ám hirtelen nyitódik az ajtó, mi pedig szétrebbenünk. Anyukám ijedt arcával találjuk szemben magunkat.
- Khmm, zavarok? - kérdezi meg, én meg csak hebegni-habogni tudok válaszul.
- Nem, gyere csak beljebb - húztam elő a szekrény mellől egy fotelt. - Mi járatban erre? - próbálok kedvesen beszélgetni, de iszonyúan mérges vagyok, de legfőképp szomorú.
- Meg akartalak látogatni, és megkérni, hogy mesélj arról a lehetőségedről - lehunyom a szemem, és sóhajtok. Mikor kinyitom, Ashton értetlen arca néz vissza rám. Még nem mondtam el neki, szóval... itt az ideje.
- Mint tudjátok, van az egyetem, meg minden, amit imádok - nyögöm ki nagy nehezen. - A Disney felajánlotta nekem, hogy az egyetem után csatlakozzak hozzájuk, mint illusztrátor.
- Ez nagyszerű! - Ashton hirtelen felpattan a saját ülőhelyéről, és magához szorít. Mélyen beszívom illatát, majd csodálatos íriszeibe nézek, amik csak úgy csillognak. - Miért nem mondtad hamarabb?
- Nem akartalak zavarni vele - motyogom halkan, és átnézek válla felett, hogy megláthassam anyukám reakcióját. Fürkész minket, és látom a szemében, hogy nem tetszik neki Ashton. Pedig milyen rendes pasi! És az még csak ráadás, hogy szívdöglesztő.
- Kicsim, beszélhetnénk kettesben? - kérdez rá anya, mikor elválunk egymástól.
- Nyugodtan mondhatod Ashton előtt is - barátom bátorítóan megfogja a kezemet, majd megszorítja.
- Hát rendben - sóhajt ő is, majd belekezd. - Nem tetszik, hogy együtt vagytok. Azt hittem, a turné miatt nem lesz esély rá, hogy így maradjatok, de tévedtem. Tőled két évvel idősebb, ráadásul zenész! Mégis hogy tudna eltartani téged? Olyan fiú kell melléd, aki ott tud lenni akkor, amikor szükséged van rá! - Ashton egy kicsit fészkelődik mellettem, és mikor ránézek, látom, hogy rosszul esik neki, amit anyám mondott.
- Ezt ne te döntsd már el helyettem, jó?! - rivallok rá, a fejem pedig szétmegy. - Tudod, hogy miért választottam a lehető legmesszebb lévő egyetemet? Mert azt hittem, hogy oda legalább nem jössz utánam, és nem szólsz bele az életembe! Hogy lehetsz ilyen? - a sírás határán állok, és elengedem Ashton kezét. - Kinek képzeled te magad, hogy bántani akarod?! Nem ártott neked semmit! Nemhogy örülnél, hogy végre van olyan, aki boldoggá tesz engem!
Kiszaladok a szobából, egyenesen le a lépcsőn, ki a teraszra. Leülök az egyik sarokba, és próbálok érveket keresni anya állítása mellé, de sehogy sem találok. Nem tudom felfogni, miért akar annyira szétzilálni minket, miközben nagyon jól tudja, hogy imádom őt, és ő is engem!
- Ash, minden rendben? - ül le mellém szerelmem, mire csak vállának döntöm fejemet. Lehunyt szemmel hallgatom egyenetlen szívverését.
- Miért akar szétszakítani minket? Pedig tudja, hogy boldog vagyok melletted - panaszkodok, majd a ruhám alját kezdem el piszkálni.
- Tulajdonképpen szerettem volna valamit kérdezni tőled, de így... Nem igazán merem, hogy őszinte legyek - neveti el magát, mire értetlen fejet vágok.
- Szeretném hallani - nézek szemébe, ő meg inkább elfordul. Kicsit rosszul esik, de azért nem hagyom annyiban, visszafordítom magam felé. - Kérlek.
- Csak azt szerettem volna mondani, hogy... találtam egy egész jó kis lakást, viszonylag olcsón, és... arra gondoltam, hogy talán... te meg én... tudod...
- Oh, Istenem! - nevetve borulok a nyakába, mire még közelebb húz magához.
- Akkor megtisztelnél azzal, hogy hozzám költözöl? - simít végig arcomon, mire mosolyogva megcsókolom.

Heppi börtszdéj túú júú :D Isten éltessen sokáig!! Remélem, hogy tetszett, nagyon igyekeztem :D <3 <3

2015. november 8., vasárnap

Különkiadás #4 #Brynn

/Brynn Carrington/ /Az árvaház előtt/

Kint ülök a házunk előtt pszichopatának öltözve, és várom, hogy az előttünk elhaladó gyerekek megpróbáljanak betérni hozzánk. Ilyenkor mindig gonosz mosolyra húzom a számat, és ők meggondolják magukat. Úgy szeretem ijesztgetni őket! Halloween az én ünnepem, mivel akkor nem szid le senki, ha rosszat csinálok, és annyi cukorkát eszek meg, amennyit csak akarok. 
Az a legnehezebb feladat, mikor el akarok menni vadászni édességre, és itt kell hagynunk a saját tálunkat. Mivel kívülre szoktuk rakni, így mindig felszerelek valami kis szerkezetet, ami a szívbajt hozza a hívatlan vendégekre, és nem merik elvinni a tulajdonomat.
Ma is éppen egy ilyet alkottam, és most azt akarom a helyére illeszteni, hogy elérhessem vele a megfelelő hatást. Hatalmas, hegyes fogai vannak a gépemnek, mindent ketchup és művér borít, vicsorog, és védelmezi a cukorkáimat. Ha épeszű lennék, azt mondanám, hogy letakarom valamivel, és ráírom egy táblácskára, hogy "elfogyott!", de ugye az nem mulatságos.
Magamra öntöm a művért, és ezzel el is készült teljesen a halloweeni jelmezem. Mosolyogva megyek végig a környező házakhoz, hogy kopoghassak, és azt mondhassam: "csokit vagy csínyt!". Mindig viszem magammal a noteszemet, és felírom, hogy ki volt goromba velem, így annak másnap reggelre mindig meggyűlik valamivel a baja. Múlt évben például a közvetlen szomszédunk, Mrs Carter elkergetett, amiért áldozatnak öltöztem. Felírtam a nevét, és éjszaka, amíg aludt, az összes fát, bokrot és virágot az udvarán betekertem vécépapírral. Gondolhatjuk, mennyire örült nekem. Mondjuk, arra sosem jött rá, hogy én voltam.
- Csokit vagy csínyt! - vigyorgok Mr Baxterre, s felé nyújtom a kosárkámat, amibe mosolyogva rak bele egy nagy maréknyi cuccot.
- Mindig is érzéked volt ezekhez az öltözékekhez - nevet fel jóízűen, én pedig csak megvonom a vállamat.
Mihelyst tovább állok, egyre jobb kedvem lesz. Az első pár ház nagyon vidám, aztán az egész vége felé kezdenek kimerülni a készletek, és elveszítik a kedvüket az emberek is.
Átszaladok az utcán, és megállok a legfélelmetesebb ház előtt, ami előtt más napokon soha, senki nem mer elmenni, akivel minden rendben van. Anyáék mindig megtiltották, hogy szóba álljak az öreg, ősz hajú nénivel, aki szerintem kedves, csak fura és tartózkodó. A gyerekek az iskolában azt híresztelik róla, hogy Halloweenkor mindig szerez magának egy fekete macskát, lemészárolja, és bemutatja valami felsőbb hatalomnak. Én nem hiszek nekik, egyszer meglestem, mikor hatéves voltam, és észrevett. Behívott magához teára, és megkínált a kávésütijéből, ami nagyon finom volt. 
Hallom egy csoport gúnyos nevetését, és tudom, én vagyok a tárgy. Nem tud érdekelni, becsöngetek a nénihez, és azon izgulok, hogy nyissa ki, vagy nekem annyi. Még két perc után sem történik semmi, de azok az idegesítő nyávogók közelebb kerülnek hozzám.
- Na mi az, Brynn? Részt akarsz venni a szertartáson? - neveti ki Hilary, én pedig felvonom a szemöldökömet.
- Miről beszélsz? - értetlenkedek továbbra is, majd a cukros edényemre pillantok és összehasonlítom az övéikkel. Tele van az összes. - Édességért jöttem.
- Nem vagy eszednél, te lány! Fel fog boncolni, mint egy békát! - röhög ki Christian, hozzá pedig csatlakozik Melody és Annabell.
- Addig add ezt ide, neked már nincs rá szükséged, hiszen meg fogsz halni! - vihog rajtam Melody, és megragadja a cukros bödönöm szélét, és elkezdi húzni maga felé. Nem engedem el, rángatni kezdjük. - Engedd el, te hülye! - sipákol, mire rátaposok a lábára. - Áú!
Chris és Annabell elkezdenek húzni Dy mellől, és lefognak, amíg ő kiönti a mai szerzeményemet a járdára, s végig kell néznem, ahogy az összeset összetapossa. Könny szökik a szemebe, mikor még a műanyag, tök alakú hordozókámat is összetöri. Ahogy ott vannak a darabjai a földön, szilánkosra törik a szívemet, mivel ez a nap is csak egy rossz emlékként lesz benne az egyik részében.
Mikor Melody végez, Christian és Anna elengednek, és hagyják, hogy a térdemre essek összezuhanva. Eddig a kedvenc ünnepem volt ez a nap, mivel ilyenkor azt hittem, hogy félre tudjuk tenni az ellentéteket, és mindenki megmutathatja a valódi arcát. Attól tartok, ők csak az utóbbit tették meg, de hiszen ezeket már ismertem az iskolából.
Szipogva odakúszok volt tulajdonom részecskéihez, s kezembe veszek egy-egy darabkát. Megforgatom, majd mérgemben messzire hajítom az utcán. Ott ülök a járdán, a lábam már elgémberedett, és azt várom, hogy vége legyen a napnak, és jöjjön az éjszaka. Hirtelen csikorogva kinyílik a félelmetes ház ajtaja, én pedig egyből odakapom a fejemet. A sírásom abbamaradt, de a könnyeim még azért láthatóak, amik még az előbb cseppentek le. A néni közelebb jön hozzám, de én már csak azért sem húzódok el. Mérges vagyok, szomorú, és csalódott. 
- Mi a baj, kincsem? - kérdezi, miközben felém nyújtja kezét. Belehelyezem övébe kicsi tenyerem, majd felhúz.
Egy hang sem jön ki a torkomon, inkább rámutatok az összezúzott valamire, amiből már nem lehet kivenni, hogy mi volt akkor, amikor még ép volt. A néni rám emeli a tekintetét, és szomorú mosollyal az arcán int, hogy kövessem. Megteszem, de tudom, hogy ha anyáék rájönnek, el fognak zárni a külvilág elől. De, ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz.
- Ez majd felvidít! - tűnik el az egyik ajtó mögött, engem pedig frusztrál, hogy nem tudom, merre van a kijárat. Nem akarok elszökni, ha már segíteni akar, csak mégis, jobb tudni. Kijön kezében egy másik, szinte ugyanolyan edénnyel, ami tele van jobbnál jobb cukrokkal.
- Köszönöm! - vidulok fel azonnal, és hirtelen felindulásból megölelem az öregasszonyt, akit igazán meglep közvetlenségem.
- Na és? Mit fognak kapni azok a zsiványok? Hogy bünteted meg őket? - tudakolja, mire nyelek egy hatalmasat. - Tudom, hogy te csinálod a csínyeket a környéken - neveti el magát, mire elhúzom a számat. - De ne aggódj, nem mondom el senkinek.
Kuncogni kezdek, s hirtelen az eszembe ötlik, hogy még nem is gondoltam arra, hogy megleckéztetem őket. Nem kéne lesüllyednem a szintjükre, de mégis, olyan jó érzés lenne, ha megfizetnének az összes dologért, amit tettek ellenem.
- A suliban fogom elkövetni ezeket - mondom magabiztosan, és beavatom a terveim minden egyes pontjába. - Mellesleg a nénit hogy hívják?
- Hívj csak nyugodtan Mary- nek - javasolja, mire bólogatni kezdek, és elmesélem az ötleteimet.

/Másnap/

Mindig elfog egy bizonyos érzés, mikor a temetőben mászkálok halottak napján. Szerintem ez nem illendő, nem csak egy nap kéne gondolni rájuk, hiszen egy évben háromszázhatvanöt nap van. Ha nagy leszek, biztos, hogy nem így fogom csinálni.
A mécsesek égnek kint, míg én borzongva bújok anyához, és várom, hogy végezzünk. Nem szeretem a képmutatást. Mindenki olyan kiszámítható! Csak ezen az egy nyamvadt napon jönnek, máskor szarnak a fejükre, pedig ez annyira nem jó!
Mi is elhelyezünk párat a családtagjaink sírhelyénél, majd nyaggatom anyát, hogy menjünk már, mert frászt kapok a sok dilis embertől. Rosszul érzem magam köztük, én nem olyan vagyok, mint ők. Nem lehetek olyan! Nem akarok borzalmas lenni...

/Az iskolában, pár nap múlva/

Reggel korábban bejöttem, és végrehajtottam mindent Hilary, Chris, Anna és Melody ellen. Készen állok arra, hogy megbüntessem őket azért, mert végig csak bántottak engem.
Éppen töri órán ülünk, s várjuk, hogy kicsöngessenek. Az első áldozatom Hilary, akinek a suliboxába összegyűjtöttem egy csomó pókot, és leragasztottam minden részt celluxszal, nehogy a többség el tudjon menekülni. Csöngetnek.
Követem őt, és messziről nézem, ahogy odasétál a szekrényéhez, és nem érti a sok ragasztót. Kinyitja, és akkorát kiált, hogy az egész iskola beleremeg. Elnevetem magam, és szaladok a következő állomáshoz, ami Chris- é. Tudom, hogy mikor kell, hol lennem, mivel már ismerem annyira a szokásaikat.
A fiú kiveszi a táskájából a szendvicsét, és elkezdi enni. Kuncogok, amikor látom, hogy elhúzza a száját, majd elkezd meggörnyedni, és úgy tesz, mintha hánynia kellene. Szalad a legközelebbi kukához, és ezúttal tényleg kiokádja magából a gilisztás szendvicset. Igen, meg mertem őket fogni.
A másik kettő áldozatom ebéd után fogja megkapni a jól megérdemelt kitolását. Anna és Melody... ők mindig össze voltak nőve, olyanok, mintha ikrek lennének, pedig egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.
- Brynnt kérem az igazgatóiba, a 4/7- esek közül! Ismétlem, Brynnt kérem az igazgatóiba a 4/7- esek közül! - elhúzom a számat, és dünnyögve elindulok a már gyakran meglátogatott hely felé.
Bekopogok, beinvitálnak, és én közben azon gondolkozok, hogy vajon miért vagyok itt. Nem tettem semmit, leszámítva a megleckéztetést, de ezt nem tudhatják biztosra, hogy én tettem.
- Miért vagyok itt? - kérdezem az igazgató urat, aki már megszokhatta tőlem ezt a lekezelő beszédet, így eltekint emellett, és belekezd a mesébe.
- Az édesanyád hívott, hogy délután sürgősen beszélned kell vele. És esetleg, tudsz valamit a szembe szomszédotokról? Tudod, arról az idős néniről, akiről pletykákat kreáltok.
- Én nem! - tiltakozom hangosan. - Egy nagyon aranyos néni, akivel tegnap este összefutottam! Meghívott magához, aztán beszélgettünk!
- Jó, mert aznap éjfél körül holtan találtak rá a lakásában.
Meghűl bennem a vér, és azt sem tudom, mit tegyek ijedtemben. Mégis hogy történhetett? Akkor még minden rendben volt, és nem látszott rajta semmi baj, vagy...
- Azt hiszi én gyilkoltam meg? - emelem fel a hangomat, és még a székből is felállok. - Az istenért, még csak tízéves vagyok! - csapok az asztalra, és beletúrok sötét hajamba, miközben kifújom a bent tartott levegőmet.
- Nem mondták ki a rendőrök, hogy gyilkosság volt, de valószínűleg... 
- És maga mégis honnan tudja, hogy ott voltam? Mármint... amikor hívatott, akkor nem tudhatta...
- Az édesanyád mondta, hogy sokáig kint maradtál tegnap, és az osztálytársaid szerint, nos... fura vagy.
- Aha, és maga ezeknek a hazugságoknak hisz - nevetem ki, és már nem is tudom, hogy ő a szánalmas, vagy én, amiért pár embernek betekintést engedtem az életembe. - Köszönöm a fogadást, most hazamegyek - jelentem ki köntörfalazás nélkül, és olyan sietősen húzok el onnan, hogy a lábam alig éri a földet.

/Brynn Carrington/ /Egy évvel napjaink előtt/

A legrosszabb ünnepem a halloween lett. Minden egyes évben ugyanazok a dolgok történtek, sőt, amikor tízéves voltam, és kiderült, hogy én voltam az utolsó személy, aki látta Mary nénit, gyanúsított lettem, arról nem is beszélve, hogy még egyel több okot adtak azoknak az átokfajzatoknak, hogy kiközösítsenek, és eltiporjanak, mint valami ide nem illő dolgot.
Nem is éreztem magam közéjük valónak. Tudtam, hogy más vagyok, hogy nem úgy gondolkodom, ahogy ők, de nem tudtam mit tenni ellenük. Túl sokan voltak, én pedig egyedül kevés voltam hozzájuk.
Mindegyikük azzal csúfolt, hogy gyilkos vagyok, hogy képes voltam megölni még azt az asszonyt is, akit a legfélelmetesebbnek tartottak a faluban. Ez hülyeség! A barátom volt, mégis miért tettem volna? Ráadásul tízévesen?
Azt mondták, hogy furcsa vagyok, kitaszított, és soha nem fognak elfogadni engem. Hogy nem leszek szerelmes, nem lesz, aki szeretni fog. Miután árvaházba raktak a szüleim, sokáig azt is hittem, hogy igazuk van. Tudtam, hogy valami nincs rendben nálam, de igyekeztem nem mutatni a külvilág felé. Nem érzem jól magam az emberek között. Mindegyikük idióta, és sosem fogok tudni beilleszkedni. Nekem jó az, ha én különb vagyok, hiszen... Ők nevetnek rajtam, mert más vagyok. Én nevetek rajtuk, mert mind egyformák. 
Ha valaki beteg, azt érzékeli? Tudja, hogy másképp tekintenek rá? Hát persze! Azért ők sem hülyék... És itt nem magamat akarom védeni, tudom, hogy ki fogok belőle gyógyulni, tudom, hogy meg kell ragadnom minden lehetőséget, de egyedül nem fog menni. Ha valaki nem segít, soha sem gyógyulok ki ebből. Pedig amilyen a személyiségem, annak köszönhetően nem leszek szerelmes... És belém sem lesz senki.
Adam a legjobb barátom volt, a gimi után mégis elváltak útjaink. Tudta, mit akarok kezdeni, de akkor még nem sejtette, hogy milyen áron. Azóta sem láttam, azóta sem beszéltünk, és veszettül hiányzik. Neki elmondhattam minden gondom-bajom, ahogy fordítva is. Nem értettem, mai napig sem, hogy miért barátkozott velem. Lehetett volna a legfelsőbbekkel, ahelyett ott ragadt lent velem a porfészekben. Ki akart húzni a mélyről, viszont nem volt elég erős hozzá. Nem tudta, mit csinál, csak hirtelen felindulásból akart kirántani onnan, nem pedig szépen fokozatosan felhúzni. Arra van szükségem, hogy valaki elfogadjon úgy, ahogy vagyok, annak, aki vagyok, és... És ezzel együtt... Adamen és a szüleimen kívül senki sem tudja, hogy bajban vagyok. Még az árvaházban sem mondtuk el, még az a lány sem tudta, aki ott volt velem egy szobában. Senki. Senki sem tudja, hogy kezelésre van szükségem, hogy beteg vagyok. Hogy személyiségzavarom van.
Hi guys!
Tudom, a Halloween elmúlt egy ideje, de akkor amikor írtam, még aktuális volt, egyébként is ez egy visszaemlékezés, szóval semmi köze a mi időnkhöz. Remélem tetszett, próbáltam úgy írni, hogy érezhető legyen Brynn fájdalma. Hiába egy kis "játék" volt az a tárgy, mégis összetört, amiért bántották.
Nagyon szépen köszönöm a több, mint 11.000 oldalmegjelenítést, a 30 feliratkozót, és a sok barátot, akit a személyetekben ismertem meg! <3 Örökké hálás leszek nektek! Hatalmas ölelés, Brynn :*