2015. december 23., szerda

Karácsonyi és újévi ajándék

Hi guys! ^^
Mindenkinek szeretnék boldog karácsonyt, és éj évet kívánni! Remélem, hogy jó évet zártatok le magatokban, és a 2016- os még annál egymilliószor jobb legyen! A mostani kis dolog, amivel szolgálhatok nektek, nem egészen egy különkiadás. Félig az, a másik fele viszont a későbbi részletekből lesz, nem mondom meg, melyik melyik fejezetből való, nem az összesből kaptok, de remélem, hogy tetszik majd! A különkiadásnál nem adtam meg, hogy Brynn vagy Luke szemszögéből van- e, szerintem úgy érdekesebb a játék, és igyekeztem úgy írni, hogy ne legyen észrevehető. :3 Komiba kérhetem, hogy írjátok le a tippjeiteket? Egyébként megsúgom, nem fogok változtatni, ha leírjátok, mert ennek a kis valaminek hatalmas szerepe van a későbbiekben (második évad).
Még mielőtt félreértés lenne, én sajnos nem vagyok újévi angyalka, így ezt tudjátok le annak, nincs időm, sem ihletem még pluszba írni akkor is. Jó olvasást kívánok! ^^

KÜLÖNKIADÁS A JÖVŐBŐL

Sosem szerettem volna úgy élni, mint egy hógömbbe zárt rénszarvas, fenyőfa, hóember, vagy bármi más. Ők csak kívülről szemlélhetnek mindent, nem tudnak mozdulni, korlátozva van a szabadságuk. Nekem szükségem van egy bizonyos térre, egy olyan kerítésre, ami csak ott van meghúzva, ahol tényleg kell. 
Ülök az ablak előtt, és nézem ahogy nem szállingózik a hó, hogy nem történik semmi. Mintha Ausztráliában teljesen más lenne minden, mintha az embereket nem hatná meg a karácsony. Vajon mindenütt így van? És milyen lehet ott, ahol esik a hó? Egész nap kint vannak, és játszanak abban a furcsa fehérségben? Engem leginkább lehulló liszt-, vagy kristálycukordarabokra emlékeztetnek.
Milyen az, amikor valaki igazán örül a télnek? Illetve, nálunk nyár van, de hát... Annyira igazságtalanságnak tartom, hogy itt nem hullhat a hó. Olyan jó lenne egy kicsit úgy viselkedni, mintha mindenkinek jó lenne a karácsony, és legalább ezt az egy napot élnénk meg úgy, ahogy kellene.
Anyu mindig azt mondta, hogy a karácsony az egyik legdurvább nagy esemény, hiába nevezik a szeretet ünnepének. Becsapós, mert manapság már az sem arról szól, amiről kezdetben, hanem, hogy kinek, mennyi ajándékot veszel. Ezt az egészet is már a pénz uralja, és mi nem sokat tehetünk ellene.
És amikor távol vagy azoktól, akiket szeretsz, az egyik legborzalmasabb érzés a világon. Szeretném megfogni a kezét, végigsimítani a haján, apró csókot nyomni puha ajkaira, s homlokunkat egymásénak dönteni. Olyan... mesébe illő lenne.
Este van, hamarosan ajándékozás, nekem még sincs kedvem a fa alá ülni, és művigyorral az arcomon beszélgetni, mikor az, akit igazán szeretnék magam mellett tudni, nincs velem. Nélküle nem is érdekel a karácsony, sőt, semmi sem. Nekünk most együtt kéne lennünk, és vigyáznunk a másika amellett, hogy megajándékozzuk a másikat. Mégis mit csináljak? Küldjek neki csomagot, vagy mi? Esetleg feledjem el? Hiszen meg sem érdemlem, hogy ennyire szeressen, mert folyton megbántom. Szeretném már, ha végre minden a helyére kerülne, és nem veszekednénk többet, de olyan makacs, mint én, és sosem engedünk az igazunkból, többnyire ezért is születnek viták.
- Gyere, menjünk a többiekhez! - húz a nappali felé barátom, és mindenhez mosolyogva kell hozzáállnom, ha nem akarom tönkretenni a napjukat. - Nézd, tudom, hogy nincs itt...
- Ne mondd ki a nevét! - mordulok rá, miközben leülök a kanapéra.
- Már ne is haragudj, de nem te dobtad azzal a magyarázattal, hogy folyton megbántod? - kér számon, mire elhúzom a számat, és átfordulok a másik oldalamra.
Hazudtam neki, becsaptam, összetörtem csak azért, hogy könnyebb legyen elengednem. Tiszta szívemből szeretem, tényleg, de nem teszem ki többé annak, aminek eddig. Öt hónapja vagyunk külön, de még mindig úgy vágyom az érintésére, mint az életető vízre. Nem bírok létezni nélküle, és bevallom, nem is akarok. Idióta voltam, de az ő érdekében tettem, és az lesz a legjobb, ha megtanulunk mást is szeretni. Olyat, aki nem okoz csalódást.
Én sosem fogok jobban kedvelni senkit, amit szerintem ő is tud, de remélem, hogy fordítva nincs így. Legbelül persze szeretném, ha élete végéig engem szeretne, de nem lehetek telhetetlen. Pláne nem az után, hogy elhagytam...
- Nem teljesen így volt - magyarázkodok, de fogalmam sincs, miért. Egyszerűen rá akarom magam venni arra, hogy bocsánatot kérjek, mégsem megy... Vagyis, inkább úgy fogalmazok, hogy akkor mi értelme volt különválni?
Ha most segítséget kérne tőlem, vagy én tőle, biztos vagyok benne, hogy mindent megadnánk, amit csak tudnánk a másiknak, de... vagyis én így lennék, ő már nem biztos. Azok után, hogy olyan csúnyán elváltak az útjaink? Nem érzem úgy, hogy ez volt a helyes megoldás, pedig akkor, amikor ott álltunk szemtől szemben, annak tűnt. Még akkor is, mikor láttam a szemében, hogy tudja, mire készülök. Tudta, mégis meghallgatott, de aztán otthagyott. Nem szólt egy szót sem szinte. Nem borult ki, nem csapkodott, nem csinált semmit. Talán ez még annál is rosszabb volt, hogy hallgatott.
- Ahelyett, hogy siránkozol, menj, és kérj bocsánatot, vagy felejtsd el! - mondja továbbra is. Tudom, hogy igaza van, de nem tehetek semmit. Megfogadtam, hogy nem keresem, és nem fogom háborgatni, ha már annyira tönkretettem.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! - ripakodok rá, de nem annyira hangosan, inkább csak félerősen.
- Olyan makacsok vagytok mindketten, hogy az már felháborító. Egymás vérét kéne szívnotok, nem az enyémet - puffog, én meg csak megforgatom a szememet. El sem hiszi, mennyire örülnék neki, ha most megjelenne az ajtóban, és egymás karjaiba esnénk. Azonnal bocsánatot kérnék tőle, s addig nem ereszteném, amíg ki nem mondja azt a bűvös szót, amit most a legjobban szeretnék hallani. Vagy nem is... A legjobban a hangját szeretném hallani, ahogyan kimondja a nevemet. Az annyira... mesebelinek hangzik.
- Sajnálom, kicsit kivagyok. Megyek inkább sétálni egyet - állok fel a helyemről, és kifelé veszem az irányt, nehogy még jobban elrontsam a karácsonyt. Talán az lesz a legjobb mindenkinek, ha nem leszek ott.
Ausztráliában sosem esik a hó, így most sem látni egyetlen egy pelyhet sem. Pedig mennyire örülnénk neki! Legalább tíz percre, hogy minden kisgyerek kiélhesse a vágyait.
A nap lemenőfélben van, mindenki vagy hazafelé megy, vagy más rokonaihoz, csak én vagyok ennyire eltévedve, hogy sehol sem találom a helyem nélküle, s mindenütt kóválygok, csak ott nem, ahol kellene. Nézem a lemenő nap sugarait, ahogy bevilágítják a horizont minden egyes pontját, és azon gondolkozok, hogy neki tetszene- e. Öt hónap azért elég sok idő, és rettenetesen fáj a tudat, hogy miattam vagyunk külön. Megint.

VÉGE A KÜLÖNKIADÁSNAK!
MÉG EGYSZER ELMONDANÁM, HOGY NEM SORRENDBE VANNAK, HANEM MEG VANNAK KEVERVE!

"[...] - Mit szólnál egy gyerekhez? - kérdezem meg hirtelen, mire beletapos a fékbe. Még jó, hogy nem egy forgalmas úton megyünk hazafelé.
- Terhes vagy? - dülledt szemekkel néz rám [...]"

" [...] - De tudom, hogy szeretsz... Én vagyok a szőke herceged. [...]
- Nem tudtad, szívem? Nincs szőke herceg fehér lovon, csak páva gyerek volán buszon - ezen most ő kezd el nevetni, aztán a hátára fordul, és ráhúz mellkasára. [...]
- Máskor busszal jövök, hogy még kifogásod se lehessen. [...]"

" [...] Megszorítom a kezét, és annyira, hogy az ujjaim lefehérednek.
- Kicsit óvatosabban, Brynn! - nevet rám, és egy puszit nyom az arcomra.
- Próbálom - szűröm ki fogaim közül, és enyhítenék a szorításon, de nem igazán sikerül. [...]"

" [...] - És nem gyűlt még meg a bajod vele? - nevet. - Rengeteget eszik, és elképesztően sokat alszik. Ó, és mindig elhagy valamit. [...]"

" [...] - Kivel beszélek?
- Csajos, nem is tudsz rólam? Ez sértő! Olyan gáz... Azt hittem Luke mesélt neked a románcunkról - neveti el magát nemkívánatosan, nekem pedig összetörik a szívem - ismét.
- Szeretnék beszélni Luke- kal! - szögezem le.
- Ah, ne is álmodj róla! - a lány lecsapja a telefont, én pedig értetlenül meredek magam elé. [...]"

" [...]- Rendben - válaszolja halál nyugodtan, én pedig értetlenkedek.
- Tessék? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, ő pedig folytatja.
- Ez egy szerelmi vallomás volt, nem? Azt akarod, hogy a barátnőd legyek, ha jól sejtem - elmélkedik, én pedig elnevetem magam, és hamarosan ő is csatlakozik. [...]"

" [...] Azt mondta, hogy sosem hagyna el, egyik rajongó sem áll közel hozzá, főleg nem úgy, hogy bármi is kialakulhasson belőle. Hazudott. Végig a szemembe hazudott, és elhitette velem, hogy szeret. Hogy lehet valaki ennyire... érzéketlen, köcsög, bunkó, faszkalap? Most már ömlik a könnyem, és eszemben sincs megállítani őket. Ki kell adnom magamból, ami fáj. [...]" (milyen ünneprontó vagyok azután a kis szösszenet után, nem igaz? :3)

" [...] - Ez nem jó ötlet, csajszi - motyogja, miközben feláll az ágyról mellém, és leteszi a pólót az alvóalkalmatosságra. - Bele fogsz roppanni, ha meglátod azzal a ringyóval. Komolyan, még a nevét sem tudom kimondani!
- Akkor is elmegyek.
- Szívem, most Londonban vannak...
- De az az utolsó állomás... Utána Ausztrália jön - nyögöm ki nehezen, és ismét lefekszek melléjük az ágyra. - Sőt... inkább várok. Adok neki egy kis időt. [...]"

" [...] - Köszönöm, hogy megbízol bennem, Brynn. Tudom, hogy nem könnyű neked azok után, amiket a múltkor mondtál a telefonban - hümmögni kezdek, miszerint igaza van, mégsem bánom, hogy elmondtam neki legféltettebb titkaimat. [...]"

2015. december 20., vasárnap

ÁJ LÁV JÚ SZÓ MÁCCS!

Hi guys! ^^

Oké. Kezdjük az elején. Huh. Jó. Nem kapok fangörcsöt. Na jó, talán egy kicsit. De ne hari! :D
EZEN A KÉPEN CSAK ÉN HALHATOK
MEG! TI NEM! XDDD
Először is, EL SEM HISZEM, de a blog KIKERÜLT A JÓ BLOGOK TÁRHÁZÁRA! OMG! Sosem gondoltam volna, és huh, Barby (igen, az a Barby. Az ÉÉ (Édes Élet) és a FEO (Finding Each Other) írója) olyan aranyos dolgokat írt, hogy el sem hiszem! *-* Jujj, kiborultam... jó értelemben. :D

LINKY - mert megtehetem, hogy rakok a végére egy ipszilont. :D

DE,
aki lusta rámenni, és nem akar külön oldalt megnyitni, annak (olyan cuki vagyok) bemásolom, hogy csodálhassa. Muhaha! *-* Ezért a szóért meg ne haragudjatok, mert mostanában rászoktam. Egy cseppet. NA DE AKKOR LÁSSUK!

"Sziasztok!
Most egy olyan történetről hoztam bejegyzést, aminek az írójával egy ideje nagyon jóban lettem, de ez nem hatott ki az ajánló írására, vagy arra, milyen szemmel olvastam a történetét. Nincs mit köntörfalazni, Brynn nagyszerűen ír, és ez itt is meglátszik.

A történetről...
"Brynn Carrington: "Nem kaphat mindenki fényűző életet. Anyám nyomdokaiba lépve elkezdtem dolgozni egy sztriptízbárban, ahova csak a gazdagok és híresek járnak. Egy év múlva viszont rájöttem, hogy nem nekem való, de már nem tudtam eljönni... Túlságosan is kötöttek ide az emlékeim, amiktől szabadulni akartam..."
 Luke Hemmings: "Nem is tudom, miért mentem oda akkor, talán, mert elrángattak a barátaim. Mit vártam tőle, mit nem, nem tudom. Mindenkinek szüksége van segítségre valamikor, és neki pont akkor volt. Más volt, mint a többiek. Mindig is más lesz... Csak sajnos túl makacs volt, hogy bárki is segíthessen neki..."
 Egy személyiségzavaros lány története, aki egy sztriptízbárban kezdte el munkáját, miután eljött a családtól, aki örökbe fogadta, és egy fiúé, akinek nem is ott volt a helye azon az estén. Mégis másként alakult... Kicsit depresszíven, kicsit barátságosan, kicsit veszekedve, kicsit bizakodva... kicsit szerelmesen..."

Miért ajánlom?
Biztos mindenki olvasott már olyan történetet, ami egy sztriptízbárban kezdődik, vagy legalábbis belefutott olyanba. Sőt, volt egy olyan idő, mikor minden második blog erről szólt. Miért lenne ez különb? Mert a srác, ez esetben  Luke, nem egy vadállat, aki ezt ki is használja, hanem érző lény, aki segíteni akar a lánynak megszabadulnia ettől a múlttól, kiszakadni a terhek alól. Aki egy "Szia, tetszesz, járunk?" sztorit keres, az nagyon rossz helyen jár. A történet rendes alapokra van építve, mindennek köze van dolgokhoz, ami az írónő összeszedettségére is utal, és nem csupán történeti alapokra van állítva, hanem lelkiekre is. Komoly lelki okokra. A szemszögváltakozások miatt még jobban megismerhetjük a cselekményeket, mindkét fél érzéseibe betekintést nyerhetünk, így teljesen összeáll az egész kép..

ITT A FEJLÉCEM KÉPE.

AZTÁN EGY LINKY.

Egy magával ragadó történet, amit ha elkezdesz, készülj fel előtte vízzel és hidegélelemmel, sokáig ki nem mozdulsz a szobádból!
Puszi: Barby"

THIS IS SO CUTE.

Nagyon-nagyon szépen köszönöm ezt a sok jó szót, remélem, hogy nem fogod megbánni, ha tovább olvasod. Én, mint lelkes ÉÉ és FEO olvasó, biztosítani tudlak, hogy mindent megteszek azért, hogy jól szórakozz. És a kedvedért akár még Calum is több szerepet kaphat. :P
Aki nem tudná, mostanában elkezdtem fejléceket és háttereket gyártani gépre, (amiket megtekinthettek a facebook- omon vagy a deviantartomon) és azt kell mondjam, hogy végre nem félek kitenni a munkáimat. ÉS SOK EMBERNEK TETSZIK. Mekkora haladást értem el! Ahhoz kétség sem fér...

Még be akartam valamit jelenteni, de elfelejtettem...
JA IGEN!
Nem, még mindig semmi.
Ha eszembe jut, ígérem, szólok.
Hamarosan új rész!
ÉS MEGLEPI!
Ne feledjétek el, nemsokára megvan a 40 feliratkozó! *-* 

ÁJ LÁV JÚ SZÓ MÁCCS!

Ezért pedig megmutatom a legújabb művem. Amit kerek két másodperce fejeztem be.


2015. december 18., péntek

Huszonkettedik fejezet - "Akkor is bemegyek!"

/Brynn Carrington/

A felismerés elborzaszt. Még soha, senki iránt sem éreztem így, és nem is gondolkodtam azon, hogy mit érzek. Ez a fiú másabb a többinél. Akkor is, ha egyszer elszaladt vele a ló, akkor is, ha többször próbált segíteni nekem úgy, hogy nem akartam. Valami oknál fogva fontos nekem. Magam sem értem, de egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy most hol van... és, hogy miattam van ott.
A gyomrom nem növekedett egy milimétert sem, de már alábbhagyott a sírásom. Nem csinálhatom ezt egész nap! 
Mikor végre sikerül szabályoznom a légzésemet is, nem törődök Ash szavaival, felugrok az ágyról, rendbe szedem magam, és elindulok tömegközlekedéssel a kórház felé. Nem gyakran járok errefelé, így egy kicsit sokáig tart, mire megtalálom azt az épületet, amit keresek. Tudom, elég nagy, hatalmas, ráadásul nem összetéveszthető még a színe sem, mert kitűnik a lakóházak között a fehér.
- Elnézést... - szólítom meg az öreg hölgyet a recepciónál, aki papírokat rendezget. Úgy tűnik, nem hallotta. - Elnézést! - szólok hangosabban.
- Jaj, miért hangoskodik, kisasszony?! - rivall rám, mire megforgatom a szemem. Tipikus.
- A barátomat... Akarom mondani egy barátomat behozták ma. Tudna segíteni nekem?
- Hogy is hívják? - sétál csigalassúsággal a számítógéphez. - És magát?
- Luke Hemmings, és én Brynn Carrington vagyok.
- Igen, behozták.
- És? Megmondá hol van, és hogy mikor mehetek be hozzá?
- Sajnálom, de nem adhatok ki ilyen információt. Tudja, Ő a különleges betegekhez tartozik, ha fogalmazhatok így. A barátai összeállítottak egy listát, ami alapján beengedhetünk hozzá vendégeket. Sajnos az ön neve nem szerepel rajta, így nem mehet be.
- Tessék? Kérem, nézze meg még egyszer!
- Megnéztem kétszer is, hölgyem! Most pedig, kérem távozzon, ha nincs más, akit meg akarna látogatni!
Szememet forgatva megyek el a pulttól, és az ajtó felé veszem az irányt. Félúton, mikor kikerülök a nyanya látószögéből, elfordulok, és elindulok az egyik hosszú folyosón. Mindenütt kis kocsikat tologató nővérek, orvosok és beteg vannak. 
Minden ajtó előtt megállok és benyitok. Így azért mégis egyszerűbb megtalálni őket, mint várni, hogy megmondják, nem?

Az egész folyosón végigmentem, de egyikben kórteremben sem voltak, sem szobába. Az ellenkező oldalt lévő útra megyek, és ott nézelődök. A harmadik ajtó előtt állva meghallok néhány ismerős hangot. Benyitok, és ledermedek.
Mind felém kapják a fejüket, pár percig csak néznek, aztán megszólalnak:
- Brynn? - kérdezik egyszerre.
- Sziasztok - köszönök a nevelőanyámnak, és testvéreimnek. Nevelőapám ott fekszik az ágyban.
- Mit csinálsz te itt?
- Kérdezhetném ugyanezt én is, de nem fogom - nevetem el magam gúnyosan, és semmi együttérzéssel kisétálok a helyiségből.
Nem foglalkozom velük, bezárom az ajtót, és figyelmen kívül hagyom a visszahívásokat. Sokkal fontosabb dolgom is van, mint velük cseverészni, mikor ők cseszték el legjobban az életemet.
Amellett négy szobával, ahol a nevelőcsaládom tartózkodik, megtalálom azt, amelyiket eredetileg is kerestem. Az ajtó elé egy vendéglista van kiragasztva, hogy láthassák, hogy nem mehet be mindenki.
Gyorsan végigfutom szemeimmel a sorokat, de tényleg nem látom a sajátom. Felmegy bennem a pumpa, és berontok. Még csak a három fiú ül bent, Luke pedig az ágyon fekszik.
- Te hogy-hogy itt vagy? - kérdezi elképedve Calum.
- Ki van rakva a vendéglista - egészíti ki Ash.
Michael csendben ül, és maga elé néz. Valamiért mindig is szimpatikusabb volt a másik kettőnél. Már amennyire sokszor láttam, de ez lényegtelen.
- Látni akartam, és higgyétek el, ha akarok valamit, azt megszerzem - fonom keresztbe karjaimat.
- Beengedett a recepciós?
- Nem. Kerestem a szobát, és meg is találtam. Nem fogom hagyni, hogy megtiltsátok a látogatást.
- Én asszem' kimegyek inkább - áll fel Mike a székből, és kibiceg a telefonjával együtt. A nagymenő, új, okos telefonjával.
- Még szegény Mike- t is kizavartátok - biccentek a színes hajú srác felé.
- Ja, valószínű - forgatják meg a szemüket.

Nem bírok tovább állni, így leülök az egyik ágy melletti székre, és könyökölni kezdek a térdemen. Végig a szőke fiú arcát nézegetem, s megpróbálom eldönteni, vajon érzi- e, hogy itt vagyok. Valószínűleg nem, de reménykedni mindig lehet.
Ráteszem kezem az övére, és ott tartom. Megpróbálok nem mozogni, csak csendben figyelni.  Olyan jó lenne, ha megbeszélnénk a dolgokat. Úgy viselkedünk, mint egy rossz házaspár, pedig még együtt sem vagyunk. Nekem egy kicsit talán ellenemre lenne, hiszen tudom, mivel jár az, ha az ember valaki híresnek a barátja, barátnője.
Hirtelen megmozdítja kézfejét, nekem pedig nagyot dobban a szívem. Egyre furábban viselkedek, és ez nem tetszik. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna eljönnöm?
- Luke! - könnyezni kezd a szemem. El sem hiszem, hogy pár nap alatt mennyi mindent ki tudott hozni belőlem!
- Felébredt?! - kérdezik egyszerre a srácok, mire Mikey is beront az ajtón.
- Azt hiszem. Megmozdult.
Lassan pislogni kezd, végül kinyitja a szemét.
- Jobban vagy? - kérdezem, de még mindig nem engedem el a kezét.
- Aha - ránéz a kezemre, mire én ösztönösen elrántom onnan. Rám néz, elmosolyodik, majd a srácok felé fordul.
- Mióta vagyok bent?
- Körülbelül talán két- három órája - válaszol Mike, aztán nekidől a falnak.
- És te mióta vagy itt? - címzi nekem a kérdést.
- Tíz perce - nem akarom mondani, hogy kicsit pikkelnek rám, így inkább ott hagytak a bár előtt, és elvitték úgy, hogy utána írtak egy listát, amin nem szerepel a nevem, így nem tudtam volna bejönni, ha nem vagyok olyan leleményes.
- Ki volt még itt?
- A családod - válaszolják a srácok kórusban.
- Én azt hiszem megyek. Csak tudni akartam, jól vagy- e - felállok a helyemről, de majd' visszaesek, mert Luke visszaránt.
- Maradj. Beszélnünk kell.
- Akkor mi megyünk - mondja Calum, és felállnak a székekről.
Vissza leülök, és várom, hogy megszólaljon.
- Emlékszel a néhány órával ezelőtt történtekre?
- Hát... Kábé annyi ugrik be, hogy miután hazahoztatok, utána elmentem a két sráchoz, aztán nem sok minden, végül, mintha nem is hatott volna a drog, emlékezni kezdtem, miután lementem hozzátok a bárpulthoz.
- Azért nem hatott, mert a háromnegyedét kivertem a kezedből - elneveti magát.
- Kösz...
- Gondolom Will hallani sem akar arról, hogy elgyere.
- Leordítottam a fejét, meg ilyesmi, de többről nem esett szó.
- Tényleg azért jöttél, hogy megnézd, milyen az állapotom?
- Jöttem volna hamarabb is, csak nem úgy alakult, ahogy terveztem - sóhajtom. - Mindegy. A lényeg, hogy jobban vagy.
- Akkor ismét barátok? - mosolyog rám, mire elővillantok egy erőltetettet én is.
- Barátok - a szívem megint kiszakad a helyéről. Nem akar többet barátságnál és nekem ezt el kell fogadnom. Talán jobb lett volna, ha nem is találkozunk azon az éjszakán. Akkor nem változtam volna meg, akkor Ő nem lenne itt... akkor soha nem ismerem meg.
- Min gondolkodsz? - zökkent ki a gondolatmenetemből.
Talán jobb lenne, ha nem mondanám el. Nem akarom, hogy összevesszen a barátaival miattam. Az nem lenne túl jó... És még jobban megutálnának... Nem mintha számítana.
- Brynn! Amúgy mondani akartam valamit... - folytatja, bennem pedig meghűl a vér.

GUYS!
Na, nekem mától szünet volt, pedig szerdától nem is tanultunk, tegnap meg egykor végeztem. :D A KARÁCSONYI SZÜNET (vagyis mi mindig így hívtuk általánosba, és azóta nem tudok mást mondani) kezdete miatt kiraktam a részt, remélem tetszeni fog. :D Amúgy, mivel nincs bent mindenki a facebook- os csoportban, így ide is másolok egy rendkívül cuki "részt" úgymond, hogy ne maradjon le senki. :D Ez a 12-14. fejezetből van, már nem emlékszem. :D
"[...] - De tudom, hogy szeretsz... Én vagyok a szőke herceged. 
[...] - Nem tudtad, szívem? Nincs szőke herceg fehér lovon, csak páva gyerek volán buszon.
[.............] - Máskor busszal jövök, hogy még kifogásod se lehessen." 

NE FELEDJÉTEK, HAMAROSAN KARÁCSONY! KÉSZÜLÖK EGY KIS MEGLEPETÉSSEL, REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG! *-* HATALMAS ÖLELÉS, EGY PSZICHOPATA ÍRÓNŐ, BRYNN <3

2015. december 4., péntek

Huszonegyedik fejezet - "Mindez azért, mert félek"

/Brynn Carrington/

Megérkezünk a bár elé, Luke pedig betessékel. Will észrevesz minket, biccent és ideadja a szobám kulcsát. Elveszem, s felnézek az emeletre, bár tudom, hogy Luke- nak már elege van belőlem a mai napra. Sőt, szerintem örökre.
- Gyere! - Luke megfogja a kezem, felhúz maga után a "lakosztályomba". Emlékszik a járásra, így vezet inkább ő.
- Na... Pakolj össze, addig megbeszélem a dolgokat azzal a nagy kopasz fickóval ott lent - int.
- Nem tudod mibe vágod a fejszédet - mondom halkan, s lehunyom a szememet.
- Azt hiszed érdekel? Elérem, amit szeretnék. Nem fognak keresni, megígérem.
Sóhajtok, majd benyitok a szobába, ő pedig vissza lekullog. Kicsit féltem, mert Will csak Will, és ugyebár, nem éppen a véknyak táborát erősíti. Na meg kidobóember.
Kiborítom a szekrényemből a másik, fekete bőröndöm, majd lassan elkezdem belepakolni a cuccaimat. Mindent, ami a kezem ügyébe kerül.
Puffanásokat hallok, ami egy kicsit aggaszt. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni, de nem sikerül, mert egyre több lesz belőlük. Tudom, hogy ilyenkor elég sokan vannak itt, de... ez már felettébb rossz jel.
Lemegyek a lépcsőn, majd befordulok a bárpulthoz. Will ott áll, és nézi a veszekedő embereket. Luke áll középen, és nagyon magyaráz valamit, de az egyik meglöki, így elesik. Amennyire csak tudom, szedem a lábam, de az sem elég gyors. Egyből felpattan, és kisebb-nagyobb vita alakul ki, később már egymást ütik ott, ahol érik a másikat. Utat török magamnak a tömeg között, és megpróbálom leállítani őket.
- Elég már! Mi ez itt?! Hagyjátok abba! - ordítozok, mint valami házisárkány.
Nem foglalkoznak velem, továbbra is püfölik egymást. Lassan mégis abbahagyják, és annak valami oka van. Ellököm a fiúkat, és látom, hogy Luke fogja a fejét, miközben felszisszen minden apró mozdulatra, amit meg kell ejtenie.
- Istenem, ne, ne, ne! - motyogom könnyezve, aztán odaszaladok hozzá. - Kérlek! - sírom össze az ingét, így kisebb-nagyobb foltok keletkeznek rajta. - Teljesen megőrültetek? - rivallok rá a fickókra, de nem foglalkozok a válasszal. - Luke! Luke, jól vagy? - szólongatom, de nem igazán válaszol.
Tudom, hogy valamit csináltam, mielőtt ide jöttünk, és rohadt szarul érzem magam, de nem jut eszembe. Olyan, mintha pár perc alatt tisztán gondolkodnék, pedig biztosan nem. Minden miattam van, pedig csak segíteni próbált.
Megkeresem a telefonját, amit a zsebében találok, majd elkezdem a névsor közt keresni az egyik haverját. Legelsőnek Ashtont találom meg, és rohadtul nem érdekel, hogy nem vagyok szimpi neki, nem kockáztathatok. Egyre csak fogy az idő.
- Hello. Brynn vagyok, történt egy is baj. Ide tudnátok jönni a bár elé? - szipogom el a mondatot.
- Mi? Mi történt? - hangja aggódó, ami még jobban felemészt.
- Csak gyertek ide! Készüljetek, azt hiszem kórház lesz belőle...
- Mi? De miért? Az istenit, mondd má... - kinyomom, és nem törődök a következményekkel.

Biztosra veszem, hogy Luke barátai pár perc múlva itt vannak. Tuti nem akarják, hogy baja essen.
Alighogy felállok, három ideges srác ront be az ajtón.
- Mi a baj? - hallom egyikük hangját.
- Jó ég - nyögi ki Mike.
- Mi történt itt?
- Beszélni akart Will- lel. Mondtam, hogy ne, de nem hallgatott rám! Vigyük kórházba! Most! - a mondat végére már záporoznak a könnyeim.
Calum és Ashton megfogja Luke- t, Mike pedig nyitogatja előttük az ajtót. Én már indulnék utánuk, de miután berakták a kocsiba, Ash odaszól.
- Szerintem jobb, ha most kimaradsz ebből- hangja rideg és kimert, érzem, hogy gyűlöl.
- Mi? - értetlenkedek szétsírt szemekkel.
- Amióta megismert, csak baj van. Nem tudom hány napja volt, az is lehet, hogy tegnap, de... Késik az interjúról, a próbákról, a fellépésnél... Ez nem ő. Szerintem hagyd egy kicsit békén. Utána az sem érdekel, ha faljátok egymást, de addig ne, amíg nem épül fel.
- Ashton, nem tilthatod meg, hogy találkozzunk! - üvöltök rá kikelve magamból.
- Ugyan. Én nem fogom, viszont be kell látnod, hogy semmi értelme nem lesz, hogy bent leszel. Ő aludni fog, a többiek pedig reménykednek, hogy nem lett agyrázkódása vagy amnéziája.
- Én is reménykedni akarok! Ott akarok lenni! - kiabálok.
- Ne nehezítsd meg a dolgunkat, kérlek - int le.
- Ash, indulnunk kellene - szól Mike, majd a sofőr is beszáll a kocsiba, és elhajtanak. Nézem a távolodó jármű képét, s közben kettéhasad a szívem.
Sírva rohanok fel a szobámba, ott pedig lerogyok az ágyra. Nem teheti meg, hogy megtiltja a találkozást! Nem tilthat el a kórháztól, sem Luke- tól! Miattam van minden... Tudtam, hogy nem kellene megismernie... Csak ártottam neki egész idő alatt! Jobb lett volna, ha távol tartom magam tőle, tőlük, hiszen Ash- nek igaza van. Ha baja lesz, sosem bocsátom meg magamnak.

Előkapom a dobozkámból a kis pengém, és sóhajtok. Régen nem tettem már... Na jó, ez hazugság. Mielőtt elkezdődött a koncert, akkor is, Luke miatt. De el kell raknom! Nem szabad megtennem! Tudom, hogy fontos nekem, de soha nem merném bevallani neki. El kell dobnom, miatta... Dobd el, Brynn! Dobd el, Luke miatt!
Remeg az egész kezem, már az alkarom felett lebegtetem az éles tárgyat, miközben zokogok. Dobd már el! - visszhangzik a fejemben.
Minden miattam van, én nem akartam, hogy ez legyen. Mondtam, hogy hagyja! De nem, neki hősködnie kell... mindig.
Vajon, amikor Norine szerette Luke- ot, akkor ő is így viselkedett? Ő is kiborította, de a fiú sosem haragudott rá? Hasonlítok rá a kinézetén kívül? Luke látja bennem Norine- t, vagy teljesen elfelejtettem vele? Én...
Valami ismeretlen érzés fut át rajtam, amibe beleborzongok. Kiesik a kezemből a penge, és még jobban sírok. Már levegőt is alig kapok, nem tudok leállni. A gyomrom összezsugorodik, a szívem hevesen ver, szinte kiszakad a helyéről, és az a fulladó érzés... Mindez azért, mert félek. Félek, hogy elveszítem. De nem, azt nem lehet. Szükségem van rá... Szeretem...
Micsoda befejezés!
Hi guys! Hmm... Tudnotok kell, hogy nagyon meggyűlt a bajom a fejezettel, de szerencsére akadt egy emberem, aki tudott segíteni, mert benne van a témában. Nagyon sok közös van bennünk, azt hiszem. :D Mindketten agresszív állatok vagyunk, akik ki akarják nyírni a szereplőket XDDDDDD Vicceltem :D Félig...
Tegnap alkalmam nyílt találkozni ezzel az emberrel, híresebb nevén Merci- vel, akinek két blogját is olvashatom (mostantól már bétaként is). Több, mint három óra hosszát végigbeszéltünk, és ettünk kürtőskalácsot, és szívrohamot kaptam, amikor megláttam egy egydés karkötőt, mikor 5sos- ös nem volt!!!!!!! Kiakadás level 999999. 16- án megint találkozunk, mert eredetileg akkor kellett volna, de juuuuj! Már nagyon várom, olyan jó volt! :D Szóval már ezt is lehúzhatom a bakancslistámról! *--*
A fejezethez mit szóltok? Utáltok a fejezet vége miatt? Remélem. :D 

2015. november 19., csütörtök

Huszadik fejezet - Hatás

/Luke Hemmings/

Épphogy felkelek, már elszabadul a pokol. Míg félálomban voltam, hallottam, hogy beszélgettek, sőt, még néha nevettek is, de most...
- Nálatok tabutéma Norine? - kérdezi egy mosoly kíséretében.
- Nem igazán esik szó róla. Mivel a srácok és Norine nem jöttek ki túl jól, ezért nem is firtatják, na meg mi értelme lenne? - nézek a szemébe, ő pedig megvonja a vállát.
- Csak kicsit furcsán viselkednek. Főleg Hisztis...
- Ki?
- A dobos - halkan felnevet, nekem meg mosoly szökik az arcomra.
- Ash.
- Tudom. Bemutatkoztak. Mindegy, nekem akkor is vagy "A dobos" vagy "Hisztis" lesz.
- Rendben van, de feküdjünk vissza aludni. A többiek is biztos szeretnének.
- Megint rád kell feküdnöm? - morogja.
- Szeretnél inkább Ashsel? - nevetek.
Megrázza a fejét, és maga alá húzza a térdeit. Összefonja karjait a lábai körül, kifelé néz az ablakon, és felénk sem néz. Ilyenkor elgondolkodom, hogy talán megbántottam- e valamivel, vagy csak egyedül akar lenni? Fogalmam sincs...
- Hé, minden oké? - kérdezem, miközben közelebb csúszok hozzá.
- Semmi sincs rendben - motyogja.
- De miért? Kérlek, mondd el! Tudod, hogy tudnék... Ömm... - gondolkodom - Talán együtt megoldhatnánk!
- Attól, hogy nem ejted ki a segítség szót, és a szinonimákkal bajlódsz, még tudom a jelentésüket - néz rám, miközben az ajkát harapdálja.
- Jó. Minek köntörfalazzak? Tudod te is, hogy segíteni akarok, de nem fogadod el! Miért?! Pedig én mindent megpróbálok, de nem elég! Miért nem?! Miért nem hagyod? - kérdezem.
Próbálok halkan beszélni, bár nem igazán megy.

Mikor megáll a kocsi a közeli buszmegállóban, hogy szusszanjunk egy kicsit, Brynn belekezd.
- Nem érted? Nem kell segítség! Bárki eddig megpróbálta, mind kudarcot vallott és nekem nem kell több szenvedés, érted?! Ezért nem kellenek se barátok, se pasik, se semmi! - szünetet tart - Kösz a fuvart, innentől gyalogolok!
Egy szempillantás alatt kiszáll a kocsiból és magára csapja a válltáskáját. Követem és elkapom a csukóját. Nem tudom, valamiért nem "merem" máshol...
- Nem engedem, hogy az éjszaka közepén a városban kószálj egyedül. Most pedig vagy szépen beszállsz a kocsiba vagy beraklak! - állítom választás elé.
- Nem vagyok sem csecsemő, sem kutya, hogy megmondd, mit csinálhatok! Elmúltam tizennyolc és már mászkálhatok a saját felelősségemre! Nem kell bébiszitter!
- Nem is leszek az, ne aggódj. Na, ülj vissza!
- Nem! - rángatja a csuklóját.
- Brynn, ne csináld már ezt! Az egyik pillanatban még minden rendben, a másikban meg úgy viselkedsz, mint valami...
- Mi? Mondd, mi vagyok! Gyerünk, mondd ki! Hárpia? Esetleg fogyatékos? Őrült? Melyik jelző illik rám legjobban? A hülye?
- Ülj már vissza! - kiabálom el magam, mire kirázza a hideg.
- Felejtsd el!
Elszakítja a kezét a kezeim közül és elsétál a belváros felé. Sóhajtok egy hatalmasat és szólok a srácoknak, hogy hazakísérem Brynn- t, majd találkozunk otthon.
Igazából semmi kedvem lófrálni a városban, sem követni, bár ki tudja, milyen elvetemült gondolatai vannak, főleg most.
- Ah, fránya cipő! - suttogja maga elé és leül a mellette lévő padra, míg én megbújok egy fa árnyékában. Lehúzza a magassarkúját és a kezében tartva indul el ismét.
Körülbelül tíz perc múlva érkezünk a belvárosba, ahol még ilyenkor is megy a nyüzsgés. Brynn a bár felé igyekszik, gyanítom, haza akar menni. Talán jobb lenne, ha lerendezném McCartney- val, hogy Brynn költözhessen szállodába és végleg felmond ezzel az állással, ugyanis nem igazán van ínyemre.
Egy kis sikátoron keresztül megyünk, persze Ő nem tudja, hogy én is itt vagyok. Magabiztosan lépked, aztán újra felveszi a cipőket. Két alak jön ki az egyik épületből.
- Á, Brynn! Rég láttunk, mi újság? - kérdezi a magasabb srác.
Nem szól semmit, csak valamit babrál a kezével.
- Na mi az, megint eleged van az életből? - nevet a fekete hajú.
- Ha tudnád mennyire! - megfordul és elkezdi szívni a cigit. - A másik cucc?
- Aha, már a cigi nem is elég, mi? - nevetnek mind a ketten, mire Brynn visszafordul feléjük.
- Nagyon nincs kedvem szórakozni, már fizettem is, úgyhogy jó lenne, ha adnátok végre! - suttogja mérgesen. Nagyon kell figyelnem, hogy halljak mindent.
- Jól van már, pipi! - csapja vállon a magas, szőke.

Brynn elveszi a kis zacskót és elkezdi kibontani, de előbújok a dobozok mögül. Közeledek feléjük és mikor odaérek, kikapom a lány kezéből a cuccot.
- Hé, add már visz... - rám néz és megdermed. - sza... - fejezi be a mondatot. - Mit keresel itt?! Add már vissza!
- Dehogy adom, elment az eszed?! - förmedek rá és a zacskót visszanyomom a két srác kezébe. - Most pedig szépen hazaviszlek!
- Brynn, nem is mondtad, hogy van bébiszittered!
A lány összehúzott szemekkel méreget, aztán visszaveszi a megvásárolt dolgát, majd rám néz ismét. Kibontja és beleszívna, ha nem verném ki a kezéből. Egy picit csak sikerült neki, mert prüszkölni kezd.
- Tudod, Luke, sosem gondoltam volna, hogy ennyire kitartó vagy! Mindig olyan pasikat fogtam ki, akik hülyék, könnyen csábíthatóak és persze pénzesek. Nos, te sajnos nem mindet birtoklod, szóval... hát... Hogy is mondjam? Tulajdonképpen ki is vagy te? Mármint - neveti el magát. - mit keresel itt? Miért nem hagyod, hogy éljem az életem?
A srácok mellette elkezdenek "húú-zni".
- Ez nem élet, amit te csinálsz! Gyere, hazaviszlek! - megfogom a karját és elkezdem kihúzni onnan.
- Nem! Nem megyek sehova! Engedj már el! Nem érted? Fáj! Engedj el!
- Ha hazaértél és bezártalak a szobádba, akkor elengedlek!
Nem törődök sem a nyavalygásával, sem a fiúk őrjöngésével, csak megyek előre. Tudom merre van a bár, így nem kell megállnom. Persze, gondolom ezt én... Brynn nyöszörögni kezd, hogy álljunk már meg, mert fáj a lába...
- Vissza akarok menni - duzzog, de én csak megforgatom a szemem. - Hallod? Miért tesz úgy mindenki, mintha láthatatlan lennék? Annyira zavar, meg... - megfordítom és kezemmel betapasztom a száját.
- Nem tudod, mekkora hibát követsz el! Próbálok segíteni, de te csak azért is ellenszegülsz! Mikor tanulod már meg végre, hogy szükséged van valakire? Miért nem engeded, hogy segítsek?!
Lefejti a kezem a beszélőkéjéről és nekikezd.
- Miért akarsz te mindenáron segíteni? Nem kértelek, vagy ilyesmi - nevet, bennem meg felmegy a pumpa.
Nyugi... Csak nyugi! Tudod, hogy direkt csinálja! Lélegezz... 
- Akkor most hazamegyünk hozzád, elpakoljuk a cuccaidat és befizetlek egy szállodába, világos?
Elkezd bólogatni, én meg önkéntelenül is elmosolyodok. Hogy lehet valaki ennyire hatással rám?
Két kezem közé fogom arcát, és magamhoz húzom. Szemeink egymásét pásztázzák, és próbáljuk kivenni, hogy mit érezhet a másik. Részemről még nem teljesen tudom eldönteni, de azt hiszem, szeretem.
- Ha ezt most megteszem, tudom, hogy nem fogsz rá emlékezni, mert azt hiszed, hogy hallucináltál. Megéri ez nekem? - suttogom szájához közel a szavakat, de ő csak mereszti rám hatalmas szemeit. - Tudod, ha hamarabb ismertelek volna, talán nem jutottál volna idáig. Én akkor is a barátod lettem volna - ajkaimat az övéire tapasztom, s egyre közelebb húzom magamhoz. - Vagy az, aki szeret - nyelek egy hatalmasat, és újra megindulok vele.

HEPPI BÖRTSZDÉJ MICHAEL ÉS JÖN A DVD <33333333333333333

2015. november 14., szombat

#prayforparis

azaz: imádkozz Párizsért!

Kétlem, hogy nem láttátok volna a facebookot, ahol mindenki profilképe átvált egy ilyen kék-fehér-piros árnyalatúra, hogy kifejezzék együttérzésüket. Én magam is megtettem, mivel úgy érzem, ha mással nem is, de ennyivel támogathatom őket. Ezúton is szeretném kifejezni részvétem mindegyik túlélőnek és áldozatnak, akik elvesztették a családjukat.
Tegnap történt ez a borzalmas dolog, hogy Párizsban több helyet is terrortámadás ért. A jelenlegi hírek szerint több, mint 150 halálos áldozat volt, emellett többen kórházba kerültek. A facebook- on mindenkinél látok csomó képet, miszerint ilyenek vannak: "amikor a fények városa sötétségbe borul, a többi város érte világít". vagy valami hasonló, nem jut eszembe.
A kedves-drága blogger-ismerőseim is csatlakoztak ehhez a "szolidaritási áramlathoz", és szinte mindegyiküknél megtalálható ez a kék-fehér-piros profilkép, bejegyzés, képek, satöbbi.
A fiúk is kiraktak egy képet, ahol a sydneyi operaház pompázik ezekben a színekben, ami rohadt aranyos tőlük. Arról nem is beszélve, hogy Snapchaten MyStory- ba is ilyen képek voltak kirakva, és face- n a franciák olyan aranyos dolgokat írtak nekik!
Remélem, hogy minden megjavul, és nem lesz több ilyen, hiszen semmi értelme! #PRAYFORPARIS! ~ kitartást, drágáim, reméljük, hogy hamarosan vége!

2015. november 9., hétfő

Bogi születésnap *---*

 /Ashley/ *figyelem! Ebben a oneshotban az Ash becenév a lányé!* *Boldog szülinapot Bogiiiii :D <3 <3 <3 <3 <3 <3 *több szívet kaptál, mint Luke, el tudod ezt hinni??????????**

Ashtonnal már egy jó ideje nem beszéltem, a turné nagyon keresztbe tett nekünk. Ő folyton munkában volt, én pedig itthon tanultam, Ausztráliában. Mikor hívtam, ki volt kapcsolva, ha ő hívott, aludtam. Szinte sosem tudtunk beszélni, pedig rengeteg dolog várt volna kisimításra... Pár óra múlva jönnek haza, eléjük kellene mennem? Mérges vagyok...
Leülök a gépem elé, és megnyitom az e- mailem. Meglepetésemre egy új levél van a beérkezők között. Érdeklődve nézem az információkat, és a feladó Ashton. Mit akar?
Drága Ashley!

Tudod, mennyire balfék vagyok kapcsolatok terén, de azért megpróbáltam. Sosem tudtuk elérni egymást, pedig örültem volna neki, ha csevegünk. Luke és Mike itt lökdösi a gépem, hogy szerintük fel kellene hívjalak, de képtelen vagyok rá. Összeesnék, ha hallanám a csalódottságot a hangodban. Hiányzol! Az érintésed, a nevetésed, a hajad, a mosolyod... Nyálas, igen, de nem tudok mit tenni ellene, így van. Kívánom minden egyes porcikádat! Eszméletlenül nehéz több hetet végigturnézni úgy, hogy nem vagy mellettem, hogy egyedül ébredek, nélküled. Szürkék a hétköznapjaim, te vittél beléjük színt!
Megértem, ha látni sem akarsz, de én továbbra is próbálkozni fogok! Te vagy a mindenem, és ha már magaménak tudhatlak, nem adlak oda senkinek sem.

Remélem a repülőtéren várni fogsz rám,
Ashton

A könnyeim potyogni kezdenek a billentyűzetre. Egy kibaszott e- mailt le tudott gépelni, de az már luxus lenne, hogy felhívjon? Csalódottság a hangomban? Oké, mégis neki van igaza. Csalódtam, azt hittem, hogy a mi kapcsolatunk mindent kibír, de még pár hét turné is elég volt a lerombolásához. De... Tulajdonképpen nem is jártunk. Barátok extrákkal...
Jelez a telefonom, miszerint indulnom kell, ha nem akarok elkésni a repülőtéri találkozóról. Még gondolkodom, hogy érdemes- e elmennem, aztán mégis ráveszem magam - megjegyzem, nem kellett sokáig győzködni szerény személyemet -.
Körülbelül fél óra forgalmi dugó, veszekedés a sofőrrel és egy kis majdnem elcsúszás után megérkezek épségben az épületbe. Egyből rohanok az érkező gépeket mutató óriási kivetítőhöz, amin meglátom Los Angelest, és felvillanyozódok. Kétségtelen, hiányzik nekem.
- A los angelesi járat 5 percet késik. Kérjük szíves türelmüket! - a hangosbemondó tájékoztatja az embereket, és felforr az agyvizem. Azt hittem elkéstem, erre kiderül, hogy még nem szálltak le. Idegesen dobolok a lábaimmal, kezeimet keresztbe fonom, és mérges szemekkel figyelem a mellettem elhaladó emberek tömegét. Szegények nem tettek ellenem semmit, mégis rajtuk vezetem le a dühömet. Ashtonnak szerencséje lesz...
- A los angelesi járat utasai megkezdték a kiszállást - mondja megint az a női hang, én pedig kapkodni kezdem a fejemet. Gyorsan előkapom a telefonomat és küldök egy gyors információt Luke- nak, hogy itt vagyok, de ne szóljon Ashtonnak. Ő a legfőbb bizalmasom.
A főbejárathoz megyek, és várom, hogy megszólaljon az az átkozott csengőhangom, és meglássam Ashton, Luke, Mikey vagy Calum nevét. Tudom, hogy Ashton még órákkal a gép leszállta után is repülőgép üzemmódban hagyja a telefonját, így rá nem nagyon számíthatok.
Meglátom az ismerős bőröndcsomót, de leginkább Luke tűnik ki a többi közül a kékjével. Szemei egyből megtalálnak engem, de intek neki, hogy ne merjen szólni, mert letépem a fejét. Engedelmesen beszélget tovább a barátaival, én pedig Ashton háta mögé lopózok. Hirtelen lefogom a szemét, ő pedig elmosolyodik. Nem látom, de tudom. Kezeit felvezeti enyéimhez, ujjaimat lehámozza szeméről, majd megfordul, hogy szembe legyen velem. Tekintetével fogva tart, amitől nyelnem kell, mert úgy érzem, máskülönben megfulladnék. Megszorítja kezemet, majd egy apró puszit nyom rá. Arca elkomorodik, amint észreveszi, hogy én nem mosolygok, csak folyik a könnyem. A barátaink már rég eltűntek, ketten állunk a sok vadidegen ember között, teljesen tanácstalanul. Szükségem lenne Luke segítségére, ilyenkor mindig meglepett egy-két ötlettel, hogy mit válaszolhatnék, vagy Ashton miket kérdez... Most cserbenhagyott.
- Ashley... - mondja ki a nevemet meggyötörten, amitől még le is hunyom a szemhéjamat, hátha meg tudom állítani a könnyek áradatát, de nem jön össze. - Utálom, ha sírsz. Mindig arra emlékeztet, hogy mit tett az a barom, pedig én rohadtul próbálok nem olyan lenni - kezd idegeskedni, de elkezdem rázni a fejemet. - Ashley, én tényleg...
Erősen magamhoz húzom, karjaimat összekulcsolom hátánál, fejemet pedig mellkasába temetem. Úgy hiányzott! Az illata pedig olyan őrjítő, hogy most döbbentett rá igazán, mennyire is epekedtem érte az elmúlt nem tudom hány évben. Végül megtörlöm arcomat, és pirosas érzékszervemet, majd felnézek ajkaira, és csodálatos zöld íriszeibe. A két fantasztikus testrésze között lebegtetem szemem, aztán leesik neki, így még közelebb húz magához, rám vigyorog és ajkait enyéimre illeszti. Kezeimet felvezetem a tarkójára, ő pedig a csípőmet öleli át.
- Mit szólnál ahhoz, ha... - kezdi el, de mutatóujjamat rárakom tökéletesen felduzzadt ajkaira.
- Ha megünnepelnénk, hogy hazajöttél - puszit lehel ujjamra, majd egy perverz vigyor kíséretében elmegyünk erről a borzalmas helyről.
Drága Luke- ék voltak olyan édesek, hogy elvitték Ashton cuccát is, így nyugodtan véglegesíthetjük a tervünket, amit igazából már nem is tudom mióta akarunk. Még sosem voltunk együtt, és ez annyira elszomorító...
Szerencsére én közelebb lakok, így hozzánk megyünk. Ash egész úton fogta a kezemet, a világért sem engedte volna el. Felbotorkálok a lépcsőn, egyenesen a szobámig. Szerencsére a lakótársam elutazott pár hétre, így nem kell aggódnunk miatta.
Ashton mosolyogva közelebb von magához, majd lefektet az alvóalkalmatosságra. Szívem sebesen ver, tán még jobban, mint eddig valaha. Tizenkilenc éves vagyok, Ashton pedig idősebb tőlem, amit anyáék nem szívleltek. Mindegy, nem zavar. Felém mászik, nyakamat kezdi el csókolgatni, amitől kiráz a hideg. Kezei lejjebb vándorolnak testemen, és megállapodnak az alsóneműm szélénél. Zihálva elhúzza száját, én pedig értetlenül nézek rá.
- Sajnálom, Ash, elragadtattam magam. Ne haragudj! - mászik le rólam, én meg csak pislogok. Felállok az ágyról, és közelebb megyek hozzá.
- Miket beszélsz? - kérdezek rá, ő sóhajt, s kezeibe temeti arcát.
- Tudom, hogy még nem állsz rá készen, mégis erőltettem. Nagyon sajnálom, ne haragudj! - rázza meg a fejét, mire odadörgölőzök hozzá.
- Ashton, szeretlek, és... Rettenetesen hiányoztál a turné alatt. Rájöttem, hogy már rég meg kellett volna történnie kettőnk között - elpirulok, és körülölelem derekát.
- Most csak ugratsz? - kérdezi hatalmasra nyitott szemeivel, válaszul szájon csókolom.
Folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, ám hirtelen nyitódik az ajtó, mi pedig szétrebbenünk. Anyukám ijedt arcával találjuk szemben magunkat.
- Khmm, zavarok? - kérdezi meg, én meg csak hebegni-habogni tudok válaszul.
- Nem, gyere csak beljebb - húztam elő a szekrény mellől egy fotelt. - Mi járatban erre? - próbálok kedvesen beszélgetni, de iszonyúan mérges vagyok, de legfőképp szomorú.
- Meg akartalak látogatni, és megkérni, hogy mesélj arról a lehetőségedről - lehunyom a szemem, és sóhajtok. Mikor kinyitom, Ashton értetlen arca néz vissza rám. Még nem mondtam el neki, szóval... itt az ideje.
- Mint tudjátok, van az egyetem, meg minden, amit imádok - nyögöm ki nagy nehezen. - A Disney felajánlotta nekem, hogy az egyetem után csatlakozzak hozzájuk, mint illusztrátor.
- Ez nagyszerű! - Ashton hirtelen felpattan a saját ülőhelyéről, és magához szorít. Mélyen beszívom illatát, majd csodálatos íriszeibe nézek, amik csak úgy csillognak. - Miért nem mondtad hamarabb?
- Nem akartalak zavarni vele - motyogom halkan, és átnézek válla felett, hogy megláthassam anyukám reakcióját. Fürkész minket, és látom a szemében, hogy nem tetszik neki Ashton. Pedig milyen rendes pasi! És az még csak ráadás, hogy szívdöglesztő.
- Kicsim, beszélhetnénk kettesben? - kérdez rá anya, mikor elválunk egymástól.
- Nyugodtan mondhatod Ashton előtt is - barátom bátorítóan megfogja a kezemet, majd megszorítja.
- Hát rendben - sóhajt ő is, majd belekezd. - Nem tetszik, hogy együtt vagytok. Azt hittem, a turné miatt nem lesz esély rá, hogy így maradjatok, de tévedtem. Tőled két évvel idősebb, ráadásul zenész! Mégis hogy tudna eltartani téged? Olyan fiú kell melléd, aki ott tud lenni akkor, amikor szükséged van rá! - Ashton egy kicsit fészkelődik mellettem, és mikor ránézek, látom, hogy rosszul esik neki, amit anyám mondott.
- Ezt ne te döntsd már el helyettem, jó?! - rivallok rá, a fejem pedig szétmegy. - Tudod, hogy miért választottam a lehető legmesszebb lévő egyetemet? Mert azt hittem, hogy oda legalább nem jössz utánam, és nem szólsz bele az életembe! Hogy lehetsz ilyen? - a sírás határán állok, és elengedem Ashton kezét. - Kinek képzeled te magad, hogy bántani akarod?! Nem ártott neked semmit! Nemhogy örülnél, hogy végre van olyan, aki boldoggá tesz engem!
Kiszaladok a szobából, egyenesen le a lépcsőn, ki a teraszra. Leülök az egyik sarokba, és próbálok érveket keresni anya állítása mellé, de sehogy sem találok. Nem tudom felfogni, miért akar annyira szétzilálni minket, miközben nagyon jól tudja, hogy imádom őt, és ő is engem!
- Ash, minden rendben? - ül le mellém szerelmem, mire csak vállának döntöm fejemet. Lehunyt szemmel hallgatom egyenetlen szívverését.
- Miért akar szétszakítani minket? Pedig tudja, hogy boldog vagyok melletted - panaszkodok, majd a ruhám alját kezdem el piszkálni.
- Tulajdonképpen szerettem volna valamit kérdezni tőled, de így... Nem igazán merem, hogy őszinte legyek - neveti el magát, mire értetlen fejet vágok.
- Szeretném hallani - nézek szemébe, ő meg inkább elfordul. Kicsit rosszul esik, de azért nem hagyom annyiban, visszafordítom magam felé. - Kérlek.
- Csak azt szerettem volna mondani, hogy... találtam egy egész jó kis lakást, viszonylag olcsón, és... arra gondoltam, hogy talán... te meg én... tudod...
- Oh, Istenem! - nevetve borulok a nyakába, mire még közelebb húz magához.
- Akkor megtisztelnél azzal, hogy hozzám költözöl? - simít végig arcomon, mire mosolyogva megcsókolom.

Heppi börtszdéj túú júú :D Isten éltessen sokáig!! Remélem, hogy tetszett, nagyon igyekeztem :D <3 <3

2015. november 8., vasárnap

Különkiadás #4 #Brynn

/Brynn Carrington/ /Az árvaház előtt/

Kint ülök a házunk előtt pszichopatának öltözve, és várom, hogy az előttünk elhaladó gyerekek megpróbáljanak betérni hozzánk. Ilyenkor mindig gonosz mosolyra húzom a számat, és ők meggondolják magukat. Úgy szeretem ijesztgetni őket! Halloween az én ünnepem, mivel akkor nem szid le senki, ha rosszat csinálok, és annyi cukorkát eszek meg, amennyit csak akarok. 
Az a legnehezebb feladat, mikor el akarok menni vadászni édességre, és itt kell hagynunk a saját tálunkat. Mivel kívülre szoktuk rakni, így mindig felszerelek valami kis szerkezetet, ami a szívbajt hozza a hívatlan vendégekre, és nem merik elvinni a tulajdonomat.
Ma is éppen egy ilyet alkottam, és most azt akarom a helyére illeszteni, hogy elérhessem vele a megfelelő hatást. Hatalmas, hegyes fogai vannak a gépemnek, mindent ketchup és művér borít, vicsorog, és védelmezi a cukorkáimat. Ha épeszű lennék, azt mondanám, hogy letakarom valamivel, és ráírom egy táblácskára, hogy "elfogyott!", de ugye az nem mulatságos.
Magamra öntöm a művért, és ezzel el is készült teljesen a halloweeni jelmezem. Mosolyogva megyek végig a környező házakhoz, hogy kopoghassak, és azt mondhassam: "csokit vagy csínyt!". Mindig viszem magammal a noteszemet, és felírom, hogy ki volt goromba velem, így annak másnap reggelre mindig meggyűlik valamivel a baja. Múlt évben például a közvetlen szomszédunk, Mrs Carter elkergetett, amiért áldozatnak öltöztem. Felírtam a nevét, és éjszaka, amíg aludt, az összes fát, bokrot és virágot az udvarán betekertem vécépapírral. Gondolhatjuk, mennyire örült nekem. Mondjuk, arra sosem jött rá, hogy én voltam.
- Csokit vagy csínyt! - vigyorgok Mr Baxterre, s felé nyújtom a kosárkámat, amibe mosolyogva rak bele egy nagy maréknyi cuccot.
- Mindig is érzéked volt ezekhez az öltözékekhez - nevet fel jóízűen, én pedig csak megvonom a vállamat.
Mihelyst tovább állok, egyre jobb kedvem lesz. Az első pár ház nagyon vidám, aztán az egész vége felé kezdenek kimerülni a készletek, és elveszítik a kedvüket az emberek is.
Átszaladok az utcán, és megállok a legfélelmetesebb ház előtt, ami előtt más napokon soha, senki nem mer elmenni, akivel minden rendben van. Anyáék mindig megtiltották, hogy szóba álljak az öreg, ősz hajú nénivel, aki szerintem kedves, csak fura és tartózkodó. A gyerekek az iskolában azt híresztelik róla, hogy Halloweenkor mindig szerez magának egy fekete macskát, lemészárolja, és bemutatja valami felsőbb hatalomnak. Én nem hiszek nekik, egyszer meglestem, mikor hatéves voltam, és észrevett. Behívott magához teára, és megkínált a kávésütijéből, ami nagyon finom volt. 
Hallom egy csoport gúnyos nevetését, és tudom, én vagyok a tárgy. Nem tud érdekelni, becsöngetek a nénihez, és azon izgulok, hogy nyissa ki, vagy nekem annyi. Még két perc után sem történik semmi, de azok az idegesítő nyávogók közelebb kerülnek hozzám.
- Na mi az, Brynn? Részt akarsz venni a szertartáson? - neveti ki Hilary, én pedig felvonom a szemöldökömet.
- Miről beszélsz? - értetlenkedek továbbra is, majd a cukros edényemre pillantok és összehasonlítom az övéikkel. Tele van az összes. - Édességért jöttem.
- Nem vagy eszednél, te lány! Fel fog boncolni, mint egy békát! - röhög ki Christian, hozzá pedig csatlakozik Melody és Annabell.
- Addig add ezt ide, neked már nincs rá szükséged, hiszen meg fogsz halni! - vihog rajtam Melody, és megragadja a cukros bödönöm szélét, és elkezdi húzni maga felé. Nem engedem el, rángatni kezdjük. - Engedd el, te hülye! - sipákol, mire rátaposok a lábára. - Áú!
Chris és Annabell elkezdenek húzni Dy mellől, és lefognak, amíg ő kiönti a mai szerzeményemet a járdára, s végig kell néznem, ahogy az összeset összetapossa. Könny szökik a szemebe, mikor még a műanyag, tök alakú hordozókámat is összetöri. Ahogy ott vannak a darabjai a földön, szilánkosra törik a szívemet, mivel ez a nap is csak egy rossz emlékként lesz benne az egyik részében.
Mikor Melody végez, Christian és Anna elengednek, és hagyják, hogy a térdemre essek összezuhanva. Eddig a kedvenc ünnepem volt ez a nap, mivel ilyenkor azt hittem, hogy félre tudjuk tenni az ellentéteket, és mindenki megmutathatja a valódi arcát. Attól tartok, ők csak az utóbbit tették meg, de hiszen ezeket már ismertem az iskolából.
Szipogva odakúszok volt tulajdonom részecskéihez, s kezembe veszek egy-egy darabkát. Megforgatom, majd mérgemben messzire hajítom az utcán. Ott ülök a járdán, a lábam már elgémberedett, és azt várom, hogy vége legyen a napnak, és jöjjön az éjszaka. Hirtelen csikorogva kinyílik a félelmetes ház ajtaja, én pedig egyből odakapom a fejemet. A sírásom abbamaradt, de a könnyeim még azért láthatóak, amik még az előbb cseppentek le. A néni közelebb jön hozzám, de én már csak azért sem húzódok el. Mérges vagyok, szomorú, és csalódott. 
- Mi a baj, kincsem? - kérdezi, miközben felém nyújtja kezét. Belehelyezem övébe kicsi tenyerem, majd felhúz.
Egy hang sem jön ki a torkomon, inkább rámutatok az összezúzott valamire, amiből már nem lehet kivenni, hogy mi volt akkor, amikor még ép volt. A néni rám emeli a tekintetét, és szomorú mosollyal az arcán int, hogy kövessem. Megteszem, de tudom, hogy ha anyáék rájönnek, el fognak zárni a külvilág elől. De, ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz.
- Ez majd felvidít! - tűnik el az egyik ajtó mögött, engem pedig frusztrál, hogy nem tudom, merre van a kijárat. Nem akarok elszökni, ha már segíteni akar, csak mégis, jobb tudni. Kijön kezében egy másik, szinte ugyanolyan edénnyel, ami tele van jobbnál jobb cukrokkal.
- Köszönöm! - vidulok fel azonnal, és hirtelen felindulásból megölelem az öregasszonyt, akit igazán meglep közvetlenségem.
- Na és? Mit fognak kapni azok a zsiványok? Hogy bünteted meg őket? - tudakolja, mire nyelek egy hatalmasat. - Tudom, hogy te csinálod a csínyeket a környéken - neveti el magát, mire elhúzom a számat. - De ne aggódj, nem mondom el senkinek.
Kuncogni kezdek, s hirtelen az eszembe ötlik, hogy még nem is gondoltam arra, hogy megleckéztetem őket. Nem kéne lesüllyednem a szintjükre, de mégis, olyan jó érzés lenne, ha megfizetnének az összes dologért, amit tettek ellenem.
- A suliban fogom elkövetni ezeket - mondom magabiztosan, és beavatom a terveim minden egyes pontjába. - Mellesleg a nénit hogy hívják?
- Hívj csak nyugodtan Mary- nek - javasolja, mire bólogatni kezdek, és elmesélem az ötleteimet.

/Másnap/

Mindig elfog egy bizonyos érzés, mikor a temetőben mászkálok halottak napján. Szerintem ez nem illendő, nem csak egy nap kéne gondolni rájuk, hiszen egy évben háromszázhatvanöt nap van. Ha nagy leszek, biztos, hogy nem így fogom csinálni.
A mécsesek égnek kint, míg én borzongva bújok anyához, és várom, hogy végezzünk. Nem szeretem a képmutatást. Mindenki olyan kiszámítható! Csak ezen az egy nyamvadt napon jönnek, máskor szarnak a fejükre, pedig ez annyira nem jó!
Mi is elhelyezünk párat a családtagjaink sírhelyénél, majd nyaggatom anyát, hogy menjünk már, mert frászt kapok a sok dilis embertől. Rosszul érzem magam köztük, én nem olyan vagyok, mint ők. Nem lehetek olyan! Nem akarok borzalmas lenni...

/Az iskolában, pár nap múlva/

Reggel korábban bejöttem, és végrehajtottam mindent Hilary, Chris, Anna és Melody ellen. Készen állok arra, hogy megbüntessem őket azért, mert végig csak bántottak engem.
Éppen töri órán ülünk, s várjuk, hogy kicsöngessenek. Az első áldozatom Hilary, akinek a suliboxába összegyűjtöttem egy csomó pókot, és leragasztottam minden részt celluxszal, nehogy a többség el tudjon menekülni. Csöngetnek.
Követem őt, és messziről nézem, ahogy odasétál a szekrényéhez, és nem érti a sok ragasztót. Kinyitja, és akkorát kiált, hogy az egész iskola beleremeg. Elnevetem magam, és szaladok a következő állomáshoz, ami Chris- é. Tudom, hogy mikor kell, hol lennem, mivel már ismerem annyira a szokásaikat.
A fiú kiveszi a táskájából a szendvicsét, és elkezdi enni. Kuncogok, amikor látom, hogy elhúzza a száját, majd elkezd meggörnyedni, és úgy tesz, mintha hánynia kellene. Szalad a legközelebbi kukához, és ezúttal tényleg kiokádja magából a gilisztás szendvicset. Igen, meg mertem őket fogni.
A másik kettő áldozatom ebéd után fogja megkapni a jól megérdemelt kitolását. Anna és Melody... ők mindig össze voltak nőve, olyanok, mintha ikrek lennének, pedig egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.
- Brynnt kérem az igazgatóiba, a 4/7- esek közül! Ismétlem, Brynnt kérem az igazgatóiba a 4/7- esek közül! - elhúzom a számat, és dünnyögve elindulok a már gyakran meglátogatott hely felé.
Bekopogok, beinvitálnak, és én közben azon gondolkozok, hogy vajon miért vagyok itt. Nem tettem semmit, leszámítva a megleckéztetést, de ezt nem tudhatják biztosra, hogy én tettem.
- Miért vagyok itt? - kérdezem az igazgató urat, aki már megszokhatta tőlem ezt a lekezelő beszédet, így eltekint emellett, és belekezd a mesébe.
- Az édesanyád hívott, hogy délután sürgősen beszélned kell vele. És esetleg, tudsz valamit a szembe szomszédotokról? Tudod, arról az idős néniről, akiről pletykákat kreáltok.
- Én nem! - tiltakozom hangosan. - Egy nagyon aranyos néni, akivel tegnap este összefutottam! Meghívott magához, aztán beszélgettünk!
- Jó, mert aznap éjfél körül holtan találtak rá a lakásában.
Meghűl bennem a vér, és azt sem tudom, mit tegyek ijedtemben. Mégis hogy történhetett? Akkor még minden rendben volt, és nem látszott rajta semmi baj, vagy...
- Azt hiszi én gyilkoltam meg? - emelem fel a hangomat, és még a székből is felállok. - Az istenért, még csak tízéves vagyok! - csapok az asztalra, és beletúrok sötét hajamba, miközben kifújom a bent tartott levegőmet.
- Nem mondták ki a rendőrök, hogy gyilkosság volt, de valószínűleg... 
- És maga mégis honnan tudja, hogy ott voltam? Mármint... amikor hívatott, akkor nem tudhatta...
- Az édesanyád mondta, hogy sokáig kint maradtál tegnap, és az osztálytársaid szerint, nos... fura vagy.
- Aha, és maga ezeknek a hazugságoknak hisz - nevetem ki, és már nem is tudom, hogy ő a szánalmas, vagy én, amiért pár embernek betekintést engedtem az életembe. - Köszönöm a fogadást, most hazamegyek - jelentem ki köntörfalazás nélkül, és olyan sietősen húzok el onnan, hogy a lábam alig éri a földet.

/Brynn Carrington/ /Egy évvel napjaink előtt/

A legrosszabb ünnepem a halloween lett. Minden egyes évben ugyanazok a dolgok történtek, sőt, amikor tízéves voltam, és kiderült, hogy én voltam az utolsó személy, aki látta Mary nénit, gyanúsított lettem, arról nem is beszélve, hogy még egyel több okot adtak azoknak az átokfajzatoknak, hogy kiközösítsenek, és eltiporjanak, mint valami ide nem illő dolgot.
Nem is éreztem magam közéjük valónak. Tudtam, hogy más vagyok, hogy nem úgy gondolkodom, ahogy ők, de nem tudtam mit tenni ellenük. Túl sokan voltak, én pedig egyedül kevés voltam hozzájuk.
Mindegyikük azzal csúfolt, hogy gyilkos vagyok, hogy képes voltam megölni még azt az asszonyt is, akit a legfélelmetesebbnek tartottak a faluban. Ez hülyeség! A barátom volt, mégis miért tettem volna? Ráadásul tízévesen?
Azt mondták, hogy furcsa vagyok, kitaszított, és soha nem fognak elfogadni engem. Hogy nem leszek szerelmes, nem lesz, aki szeretni fog. Miután árvaházba raktak a szüleim, sokáig azt is hittem, hogy igazuk van. Tudtam, hogy valami nincs rendben nálam, de igyekeztem nem mutatni a külvilág felé. Nem érzem jól magam az emberek között. Mindegyikük idióta, és sosem fogok tudni beilleszkedni. Nekem jó az, ha én különb vagyok, hiszen... Ők nevetnek rajtam, mert más vagyok. Én nevetek rajtuk, mert mind egyformák. 
Ha valaki beteg, azt érzékeli? Tudja, hogy másképp tekintenek rá? Hát persze! Azért ők sem hülyék... És itt nem magamat akarom védeni, tudom, hogy ki fogok belőle gyógyulni, tudom, hogy meg kell ragadnom minden lehetőséget, de egyedül nem fog menni. Ha valaki nem segít, soha sem gyógyulok ki ebből. Pedig amilyen a személyiségem, annak köszönhetően nem leszek szerelmes... És belém sem lesz senki.
Adam a legjobb barátom volt, a gimi után mégis elváltak útjaink. Tudta, mit akarok kezdeni, de akkor még nem sejtette, hogy milyen áron. Azóta sem láttam, azóta sem beszéltünk, és veszettül hiányzik. Neki elmondhattam minden gondom-bajom, ahogy fordítva is. Nem értettem, mai napig sem, hogy miért barátkozott velem. Lehetett volna a legfelsőbbekkel, ahelyett ott ragadt lent velem a porfészekben. Ki akart húzni a mélyről, viszont nem volt elég erős hozzá. Nem tudta, mit csinál, csak hirtelen felindulásból akart kirántani onnan, nem pedig szépen fokozatosan felhúzni. Arra van szükségem, hogy valaki elfogadjon úgy, ahogy vagyok, annak, aki vagyok, és... És ezzel együtt... Adamen és a szüleimen kívül senki sem tudja, hogy bajban vagyok. Még az árvaházban sem mondtuk el, még az a lány sem tudta, aki ott volt velem egy szobában. Senki. Senki sem tudja, hogy kezelésre van szükségem, hogy beteg vagyok. Hogy személyiségzavarom van.
Hi guys!
Tudom, a Halloween elmúlt egy ideje, de akkor amikor írtam, még aktuális volt, egyébként is ez egy visszaemlékezés, szóval semmi köze a mi időnkhöz. Remélem tetszett, próbáltam úgy írni, hogy érezhető legyen Brynn fájdalma. Hiába egy kis "játék" volt az a tárgy, mégis összetört, amiért bántották.
Nagyon szépen köszönöm a több, mint 11.000 oldalmegjelenítést, a 30 feliratkozót, és a sok barátot, akit a személyetekben ismertem meg! <3 Örökké hálás leszek nektek! Hatalmas ölelés, Brynn :*

2015. október 28., szerda

Tizenkilencedik fejezet - Hát jó...

/Brynn Carrington/

Lenyomott egy székbe, nekem meg itt kell dekkolnom, amíg nem végeznek, majd pakolnak össze, és végül szándékozik hazavinni. Oké, egyrészt örülök, mert legalább nem kell Evelynékkel utaznom, viszont egy kicsit bizonytalan is vagyok, mert a barátai is a kocsiban lesznek, s lenne pár megbeszélnivalónk, amit nem nagyon kötnék más orrára. Mondjuk, annyira nem szándékozok beszélni, de amit muszáj, azt muszáj.
Megint eszembe jut az, amit a női vécében kigondoltam. Tizennégy napom van, nem több, nem kevesebb. Egyáltalán tudok én annyit várni? De ennyi időnek lenni kell, hogy fel tudjak készülni lelkileg. Azért, amit kigondoltam, arra nem elég két perc... Mondjuk, ha úgy nézzük, akkor én már évek óta ezt tervezem... Vagyis nem, de félig. Mindegy, Luke nem tudhat róla, mert biztos elcipelne valami elmegyógyintézetbe, vagy pszichológushoz... És meg is kéne tervezni, hogy ne legyen belőle kudarc. Igen, kudarc. Ha valami nem sikerül, azt annak nevezik. Tudom, én tényleg pszichopata vagyok, hogy gondolatban magamat gyilkolom, de... Nálam előfordul. Egy depressziósnál? Naná!
Kilépkednek a színpadra, és Luke a mikrofon elé áll. Szőke haja az ég felé meredezik, fekete ruhái pedig magabiztosságot sugároznak. A tömegre nézek, akik sikítozva, tapsolva várják a koncertet, és még olyan is van, aki ilyen táblákat tart, amin a srácok neve szerepel, plusz szívecske, meg ilyen hülyeségek.
- Jó estét mindenkinek! Mi a 5 Seconds of Summer vagyunk! Reméljük, hogy ez az este felejthetetlen lesz! - felém néz, és rám kacsint. Elkerekedik a szemem, közben pedig azon gondolkozok, hogy tényleg megtörtént- e vagy sem... Blah! Még ilyenkor is kellemetlen helyzetbe tud hozni, igaz? Azt hiszi, hogy nem felejtettem el a nem tudom hány perccel ezelőtt történeteket? Mert akkor téved...
- She Looks So Perfect! - kiabálja be a sötét hajú, kínai vagy mit tudom én milyen beütésű srác.
Elkezdik játszani. Nem mondom, hogy rossz szám, mert az hazugság lenne. Fogjuk rá, még tetszik is. Bár egy icipicit jobban érezném magam, ha Luke nem engem bámulna folyamatosan. Megborzongok tőle. A csodálatos kék szempárja úgy hatol az én mélybarnáimba, hogy elképzelni is alig tudom. Próbálom nem feladni, és kevésszer pislogni, de mindig hamarabb csukódik le a szemem. Luke mosolyogni kezd, aztán a tömegre néz, és folytatja.
Még lejátszanak néhány számot (Amnesia, Beside you, Unpredictable, Heartbreak girl, Fly Away és a She's Kinda Hot), aztán mind felém igyekeznek. Istenem, add, hogy kerüljenek ki!
Sajnos az imám nem jön be. Megállnak előttem, kissé bedőlnek és engem fürkésznek. 
- Most mi van? - kérdezem kicsit bambán, mire megszólal a dobos, aki múltkor még szentül állította, hogy hasonlítok - sőt, az vagyok! - egy Norine nevű lányra.
- Kíváncsiak vagyunk a véleményedre. Kénytelen leszel elmondani. Ráadásul Luke barátnője vagy, ezért a véleményed duplán számít.
- Nem is a barátnőm! - ellenkezik a szőke, piercinges srác, aztán oldalba böki a barátját. - Szóval. Ott tartottunk, hogy érdekelne a véleményed a zenénkről.
- Nem volt gáz - pislogás nélkül merednek rám, amitől belőlem kitör a nevethetnék. Nem értik, mi olyan vicces, de én nem foglalkozok vele.
- Ezen mi a vicces? - kérdezi a festett hajú srác, de látom, hogy ő is alig bírja visszatartani a röhögést. Mindig is szimpatikus volt, nemhiába ezzel a lázadó kinézettel, ráadásul még kedves is, és nem támad le semmivel, úgyhogy teljesen jól elvagyok vele. Mondjuk, nem mintha annyira beszélgetnénk... Csak éppen nem készítjük ki egymást.
- Inkább menjünk! - törlöm meg a szemem.
Luke felsegít a székről, aztán követem őket a gyülekezőpontig, majd várok, hogy pakoljanak el. Öt perc után unni kezdem, mivel nem vagyok egy türelmes típus.
- Segítsek valamit? - veszek erőt magamon, és unott pofával nekidőlök a falnak.
- Mit szólnál, ha inkább beülnél a kocsiba, leghátra? - néz rám, mire megrántom a vállam, és engedelmeskedek. Most tök mindegy, hogy ott, vagy itt kell várnom, nem? Addig legalább nem leszek útba, és gondolkozhatok, hogy hogy adom elő Luke- nak a témát, amit már egy ideje jó lenne megbeszélni.

Beszállok a fekete kisbuszba, pont leghátulra, olyan érzésem támad pár perc múlva, mintha a busz el akarna dőlni. Rájövök, hogy csak a srácok ugrottak be... Tipikus! A dobos, és a kínai elől, a színes középen. Hol van Luke? Nem mintha annyira hiányolnám, vagy valami, csak megszoktam, hogy szinte mindig együtt mennek mindenhova. Ennyire összenőttek volna? 
Kivágódik a másik ajtó, és beül mellém. Nyilván megbeszélték, hogy ki hol ül. De aranyosak! Remélem mindenki érzékelte az iróniát... Köztudottan nagy humor-herold vagyok. Ez is vicc volt.
Éjszaka van. Beindítják a motort, lekapcsolják a lámpát, aztán elindulunk. Rögtön unatkozni kezdek, mert semmi izgalmas nincs, amivel le tudnám foglalni magam. Komolyan, ennyiből áll az utazásuk? Végig csak alszanak, nem csinálnak semmit? Annyi izgalom van az egészben, hogy néha váltják egymást a vezetésben? Wow, azért azt hittem, hogy egy híres zenekarnak normális, izgalmas utazásai szoktak lenni. Vagy csak nekik nincs semmi ilyen? Ez így rohadt unalmas!
- Pszt - pisszegek Luke- ra, aki szerintem az igazak álmát alussza. - Pszt! - szólok hangosabban, és a drámaiság kedvéért meg is rángatom a vállát. Nem foglalkozom vele, hogy éppen aludt, vagy, hogy nagyon fáradt. Én már csak ilyen köcsög vagyok, hogy képes vagyok felverni mindenkit.
- Igen? - néz fel kómásan, aztán megtörli a szemeit.
- Unatkozok.
- Ezért keltettél fel? - nevet halkan, mert nem akarja felkelteni a többieket, akik alszanak.
- Aha - bólogatok, mire csak megrázza a fejét.
- Inkább aludj. Majd Ash szól, hogy mikor váltsa valaki, szóval addig nyugodtan tudunk.
Elhúzom a számat, de szerintem nem látja a sötétben. Hirtelen megragadja a derekam, és magára ránt. Az arcom elönti a pír, és most örülök, hogy sötét van. Ha látna, biztos, hogy kiröhögne, és nem hiányzik nekem az, hogy megint hülyét csináljak magamból.
- Most elengedsz, Hemmings, vagy, ha hazaértem, kitekerem a nyakad - motyogom.
- Aludj már! - nevet, és még szorosabban ölel magához.
Sóhajtok egyet, és megpróbálok álomba szenderülni. Mondjuk, elég nehéz dolgom van, mivel előttem a színes hajú horkol, és Luke szuszog... Ó, de cuki! Jesszus, mi van velem?!
Óvatosan a mellkasára rakom a kezem, és befelé fordulok. A fejem az álla alá illesztem, és lehunyom a szemem. Alszik. Valamiért megnyugszom és úgy érzem, mintha erő járna át. Boldog vagyok. Pedig ez igazán nagy szó! -, főleg tőlem, de ezt már mindenki érzékelte.
Annyit veszek észre, hogy mozgolódás van. Vagyis, inkább azt, hogy Luke mocorog alattam, így kénytelen vagyok felülni. Oké... Három szempárral találom szemben magam, ami hogy is mondjam... idegesítő.
- Mit csináltok? - kérdezem ásítás közben. Ezek komolyan engem néztek?
- Azt néztük, ahogy alusztok - mondja a kínai.
Furcsán nézek rá, majd a többiekre is. Először nem értik, de ezt tudomásomra is hozzák. Vagyis azt hittem, hogy ezt fogják mondani, de végül nem nyögték ki.
- Egyébként nem kínai vagyok, ha ezen gondolkodsz - neveti el magát, aztán én is.
- Tényleg? - nézek fel.
- Aha - nevet tovább. De azért nem magyarázná meg, hogy honnan jött, logikus, nem baj.
- Be is mutatkozhattok, akár - biztatom őket.
- Calum, Ash és Mike - mutat körbe magukon Cal.
- Oké. Akkor mostantól Cal, Hiszti és Mike lesztek - nevetek még mindig.
- Ez mégis hogy jött? - szólal meg végre Mike is.
- Miért pont Hisztis? - kérdezi a sötétszőke- majdnem barna hajú Ash.
- Ezt komolyan kérdezed? - nézek rá. - Most is bizonyítottad, plusz letámadták azzal, hogy Norine vagyok!
Mint akinek meghűlt a vér az arcában, úgy ülnek előttem. Luke is felébred végre teljesen, végignéz rajtunk, de nem szól semmit.
- Jó, én váltom Asht - mondja Calum, és beül a vezetőülésbe.
- Ja, asszem indulnunk kellene - motyogja Ash.

2015. október 21., szerda

Tizennyolcadik fejezet - Próba

/Luke Hemmings/

Csak állok bambán, és gondolkozom azon, hogy mit tettem. Jó Isten! Örültem, hogy a bizalmába fogadott és végre elfogadott, erre elrontom! Én lehetek csak ilyen balfasz... Mégis hogy jutott eszembe rámászni? Ez nem is én vagyok!
Őrült tempóban keresni kezdem a lányt, hogy bocsánatot kérjek tőle. Nem állt szándékomban rá hajtani - ilyen szinten -, soha nem is tettem volna ilyet, akármilyen nehéz is ezt elhinni, mert fontos nekem. Alapból nem olyan fajta vagyok, és fogalmam sincs, hogy mi ütött belém! Magamra sem ismerek... Mindent átkutatok, amit csak lehet, mert fogalmam sincs, merre mehetett. Annyira sajnálom amit tettem! Tudom, hogy mindig követünk el hibákat, na de hogy egy ilyen lánnyal így viselkedjünk? Azért ez még nálam is túllőtt a célon, nemhogy nála. Pedig én követtem el. Oké, én tényleg el akartam érni, hogy úgy viselkedjen, de csak azért, hogy utána ott lehessek neki, és rajtam sírja ki magát. Meg akarom neki mutatni, hogy én jóban és rosszban is mellette vagyok. Hogy számíthat rám. Nem gondoltam volna, hogy így reagál rá. Eddig sosem csinált ilyet.
Meglátom Brynnt, ahogy kijön a mosdóból. A szeme kisírva, és fel is vannak dagadva egy kicsit. A karját piros hegek borítják, és még mindig véres. Ezt miattam? Miattam tette? Igen, biztos vagyok benne. Az én hibám!
- Brynn! - szólítom meg hangosan, mire felém kapja a fejét, és lemerevedik.
Közelebb sétálok, de Ő csak hátrál. Abbahagyom, Brynn is.
- Nagyon sajnálom! Nem tudom, mi ütött belém! Tényleg... én... Nem akartam!
- Most meg kéne, hogy bocsássak? - neveti el magát kínjában, mire nekem felszalad a szemöldököm. - A múltkori eseted óta, drága, már meggondoltam kétszer is, hogy megérdemled- e. Azt hiszed, az ember végtelenségig tűr valamit? Tévedsz!
- De barátok vagyunk! - próbálkozom.
- Nem, nem vagyunk. Csak voltunk.
- A barátság nem múlik el egy pillanat alatt! Kérlek, tényleg megbántam! Engedd, hogy jóvá tegyem!
- Hah, mégis mivel tudnád te jóvá tenni? - mosolyog gúnyosan, én pedig sóhajtok. Teljesen jogosan viselkedik így, de akkor sem esik jól. - Egyébként meg rájöttem, mire megy ki a játék. Nem vagyok hülye, és attól még, hogy kihasználtok, nem jelenti azt, hogy nem fogtok megfizetni érte.
- Te egyáltalán nem érted, mit miért csinálok. De azt hiszem, talán azzal, hogy többet nem kéne itt dolgoznod - piszkálom az államat, és látom, hogy Brynn lesápad. - Hé, minden oké? - lépek mellé hirtelen, mert félek, hogy a lábai előbb mondják fel a szolgálatot, mint ahogy azt ki tudná mondani.
- Én... Haza akarok menni! - jelenti ki, mint akinek semmi baja sincsen, de tudom, hogy ez nem így van. Elég nagy problémái vannak. Nem ítélem el, ahogy senki mást sem, éppen ezért próbálok segíteni neki, de ha semmit sem mond, akkor elég nehezen tudok neki bármit is megadni.
- Hé, Luke, nekünk próbálnunk kéne! Egy óra és kezdünk! - kiabál mellettem Calum, amitől megsüketülök. Fogalmam sincs, hogy mikor ért mellém, és, hogy hogyan termett itt ilyen hamar, meg, hogy hogy talált meg, de mindegy is.
- Jó, jó, megyek már! - legyintek, ő pedig eltűnik az egyik folyosón.

Brynn elé lépek, aki még mindig hátrál, de egy idő után már nem tud, mert beleütközik a mindenhol szürke falba. Nyel egy nagyot, és magához szorít egy kis kardigánt. Hozzá akarok érni a karjához, de mihelyst megmozdulok, fészkelődni kezd. Nem mérges leszek, inkább szomorú.
- Jóvá szeretném tenni a hibámat. Haza foglak vinni, de előtte meg kéne várnod míg próbálunk, és fellépünk... Az úgy rendben van?
Feltűnően rágcsálja a szája szélét, aztán felcsillan a szeme. A hirtelen hangulatváltozásai elég elrettentőek lehetnek, de, ha egyszer már kigondoltam, hogy segítek rajta, akkor nem fogom feladni. Egyszer elkövettem, és nagyon rossz vége lett. Nem lett volna szabad egyedül hagynom, ahogy most Brynnt sem. Ki tudja, mire lett volna képes, ha most nem jövök.
- Rendben van. Megnézem a próbátokat, aztán a koncertet, és vége, igaz?
- Pontosan.
- Hát akkor mire várunk még? - megragadja a kezem, és elkezd húzni a kijárattal párhuzamos folyosóra.
- Másik irány! - nevetem el magam, mire megfordul.
Egy pillanat alatt ott termünk. Kinyitom az ajtót, és úriember módjára előreengedem Brynnt. A többiek csöndben ülnek, és nézik a lányt, aki cöveket vetett az ajtó elé.
- Nem megyek be. Megvárlak titeket kint - mutogat a kezével, és leül az egyik oszlophoz.
Egyetértően bólintok, aztán elkezdjük az Amnesia- t, majd a She Looks So Perfect- et, Hey Everybody- t, és így tovább.
Mikor végzünk, Calum és Mike elkezdi a színpadra hordani a hangszereket, Ash pedig a dobbal csinál valamit. Én Brynn keresésére indulok, mert eltűnt a hangszigetelt ajtó elől. Azt reméltem, hogy legalább az, hogy hazaviszem, nem rettenti el, de úgy látszik, tévedtem. Nem csoda, mert számítottam rá, de azért a remény ott volt.
- Brynn! - lépdelek gyorsabban az egyre csak gyűlő tömegben. Nagyon nagy a nyomás rajtunk ilyenkor, és az sem tesz jót, ha a rajongók folyton letámadnak. Most mindet figyelmen kívül hagyom, és elmegyek onnan.
Meglátok valakit, aki háttal a falnak, térdre hajtott fejjel ül a földön. Barna haja van, és tök ugyanolyan ruhája van, mint Brynn- nek volt, szóval valószínűleg ő az.
- Hé, Brynn! - teszem a vállára a kezem, mire felém kapja a fejét.
- Jó ég... Azt hittem, McCartney az!
- Dehogy. Gyere, kezdődik! Azt hiszem jó lesz neked, ha a Backstage- be ülsz. Jó lesz, igaz? Hát persze! - választ sem várva ragadom meg a karját, és elkezdem húzni a srácok felé. Felszisszen, mire engedek felé egy szomorú mosolyt, és megpróbálom nem megszorítani a karját.
Leültetem egy kiválasztott székre, majd a többiek után sietek, nehogy késsek - még többet. A fiúk kérdő pillantást vetnek felém, de mindegyiküket leintem, és mondom, hogy menjünk fel a színpadra, és kezdjük el, hogy mihamarabb végezzünk. Most nagyon fáradt vagyok, és fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám kipihenni magam. Még szerencse, hogy itthon vagyunk, és nem tart sokáig az utazás, de amint nyár lesz, ezt elfelejthetjük. Megindul a turné, és bejárjuk megint a világot. Félreértés ne essék, szeretek utazni, koncertezni, és a rajongókat is imádom, de úgy érzem, hogy végre van valami, vagy inkább valaki, aki a családomon kívül ide köt. Ha muszáj lenne, akkor sem tudnám elengedni. Túlságosan megkedveltem még ennyi idő alatt is, pedig ő nem akarta. Próbált elűzni maga mellől, de egyáltalán nem vagyok hajlandó más kezébe adni. Amit egyszer megszereztem, szeretem megtartani.

2015. október 11., vasárnap

Tizenhetedik fejezet - "Borzalmasan festek."

/Brynn Carrington/

Bosszankodva nyitom ki az ajtót, mert megzavart minket. Dühös tekintetem érdeklődve vizslatja az előttem álló személyt, McCartney- t, akinek szintén olyan érzelmeket táplál a szeme, mint nekem.
- Nem tudtál volna később jönni? Éppen egy fontos dolog közepén jártam - rivallok rá, de nem hangosan; nem akarom, hogy tőlem zengjen az egész épület.
- Munkaidő! - megfogja a karom, és kihúz a szobából.
- Engedj már el! Még csak fél tíz! - sipákolok, de szavaim süket fülekre találnak.
Leráncigál a lépcsőn, egyenesen a bár részlegbe. Ivy és a többiek már ott vannak, a szokásos öltözetükben. Mindegyikük végignéz rajtam, ami azt jelenti, hogy nem öltöztem át. 
- Még nem készültél el? Mégis mit csináltál? - hát de kérem, nem ő húzott el a szobámból? Akkor mire ez a nagy felháborodás?
- Nem értem rá - vetem oda foghegyről, aztán elrántom a csuklóm, hogy visszamenjek a lakosztályomba.
Sosem értettem Axel McCartney- t. Rühellem, amiért folyton így viselkedik, ráadásul nem elég, hogy nem csak velem, de mások előtt! Megértem én, hogy neki köszönhetek "mindent", meg, hogy anyukám testvére, de az nem jogosítja fel arra, hogy úgy bájon velem, ahogy a gyerekeivel akarna. Nincsenek neki, de azt kívánom, ne is legyen. Állandóan ordibálna velük, szidná őket, sőt, talán még verné is. Kinek kell egy ilyen apa? Mondjuk, én tudom milyen az, ha még a saját szüleidnek sem kellesz, aztán azoknak sem, akik magukhoz vettek. Hogy a becsület fabatkát sem ér, hogy az igaz szó már nem létezik, hogy a barátságok kihalnak, a szerelmek pedig szunnyadni készülnek. De most őszintén, csodálkozunk? Olyan ferde lett a világ, hogy már nem lepődök meg semmin.
Feltrappolok a szobáig, ott magamra csukom az ajtót. Az kéne még csak, hogy megint ránk nyisson, pedig nem is lendültünk bele igazán. Mondjuk, ami engem illet, nem mentem volna el a szexig. Ha csak barát, akkor maradjon is az. Nekem nincs szükségem "extrákkalra".
- Itt vagy még? - kérdezem suttogva, mire előjön az ajtó mögül, és beletúr gondosan megcsinált frizurájába.
- Anyám, ez durva egy figura - jegyzi meg, mire csak megrántom a vállam. Már megszoktam, nem tud sok újdonságot mondani. - És most mi lesz? Dolgoznod kell?
- Nagyon úgy néz ki - sóhajtok fáradtan, és lehunyom a szemeimet.
- Akkor megpróbáljalak elkérni? - mutogat idézőjelet az utolsó szónál.
Mosolyt csal az arcomra, de nem tart túl sokáig, mert megint kopognak. A haragommal az egész világot le lehetne dönteni a helyéről. Elegem van, hogy Axel mindig parancsolgat nekem, és még rosszabbul kezel, mint a többi munkatársnőmet. És maximum, ha húsz év van köztünk...
- Igen? - nyitom ki ingerülten az ajtót, mire McCartney dühös arckifejezésével találkozom. Megint.
- Még mindig nem vagy kész?
- Vendégem van - próbálok lazán viselkedni, a látvány kedvéért még az ajtófélfának is nekidőlök.
- Oh... Ez esetben magatokra hagylak titeket.
- Végre! - visszacsapom a tárgyat, ami kicsit hangosra sikeredik, ezért behúzom fülem-farkam.
- Tudod... - suttogja Luke, miközben kezeit a derekamra helyezi. - mindig is tetszettek a mérges lányok.
- Remélem tudod, hogy még mindig nincs barátság extrákkal - fordulok meg, hogy szemtől szemben legyek vele. - Azt mondtad, barátok vagyunk. Azok pedig nem szexelnek.
- Dehogyisnem! - ellenkezik.
- Ennyit a barátos szlogenedről - forgatom meg a szemem, miközben számat teljesen lebiggyesztem.

Ő sem más, mint a többi férfi. Mind ugyanolyan, mind ugyanarra megy. Szex, szex, szex és szex. Csak ennyi kell nekik, a többi már nem is érdekli őket. Még, hogy meg akar ismerni, és a barátom akar lenni! Hah! Egy pillanatra még én is elhittem... Hogy lehetek ilyen naiv? Mindenki csak ki akar használni, hiszen nem vagyok több, mint egy olcsó kurva, nem igaz? McCartney is csak azért fizet, mert muszáj neki, meg, mert vonzom a vendégeket. Mind egyre megy. Az összes... És, hogy mi a legelszomorítóbb? Az, hogy olyanok is ellátogatnak ide, akiknek családja van! Gyerekeik, feleségeik, és bemocskolják magukat, ezzel kockára téve az életüket... Rohadék, szemét gecik! Utálom az ilyeneket! Nemhogy örülnének, hogy családjuk van, még tönkre is teszik.
Szájával a nyakamat hinti be apró puszikkal, amitől legszívesebben elolvadnék, de most nem lehet. Erősnek kell maradnom, és kiállnom az érvem mellett - még akkor is, ha nehéz lesz. Ha eluralkodik rajtam a vágy, képtelen vagyok türtőztetni magam. Muszáj leállnod, Brynn! Muszáj!
- Luke - nyögöm a nevét, miközben két kezemet a mellkasára teszem, hogy eltoljam magamtól. - Hagyd abba, kérlek!
Mintha meg sem hallotta volna, folytatja. Az agyamban a vészcsengő azonnal elkezd sípolni, miszerint, ha engedem, hogy tovább csinálja, akkor folytatni fogja. Márpedig én abszolúte nem akarom. Barát akart maradni, akkor nem vagyok köteles lefeküdni vele. Menjen a pokolba!
- Luke! - szólok erőteljesebben az előzőnél, bár még mindig úgy érzem, mintha elhalt volna.
- Tudom, hogy te is akarod! - nyúl a pólóm szegélye alá, de ellököm onnan a kezét.
- Elég! - kiáltok rá, és nekinyomódok az ajtónak. - Még, hogy barátok, mi? Tiszta tapló vagy, és ugyanolyan, mint a többi férfi! Nem vagy különb semelyiknél! Azt hittem más vagy! Hogy normális vagy, és lehet valaki mellettem, akit szerethetek, de nem! Elrontottad! Elrontottál mindent, Luke!
Sírva rohanok ki az ajtón úgy, hogy a lábam is alig bírja. Nem sok erő van bennük, de szaladok kifelé a folyosóról, be a mosdóba. Sajnos nem jutok el odáig, mert beleütközök Axelbe, aki először gúnyosan rám mosolyog.
- Mégis nem tudsz a lábad elé nézni? - rondít rám, de nem szólok vissza. Még mindig csorog a könny a szememből, csendben állok a férfi előtt. - Nem hallottad, hogy kérdeztek? - már szinte üvölt, de még akkor sem válaszolok. Hát mi vagyok én? Erőltessem meg magam, hogy még jobban porig alázhasson? Na azt azért nem. - Látom már, hogy anyád miért adott be az árvaházba.
Még jobban folyni kezd a könnyebb, de akkora düh keletkezik bennem, hogy felképelem rokonomat, aztán elkezdek szaladni a másik épületbe. Ott a női mosdóba veszem az irányt.
Bevágom magam után az ajtót, és rögtön a tükörhöz sietek. A sminkem szétfolyt, az arcom felduzzadt, a szemem piros, és sírok. Borzalmasan festek.
A szemeimből ömlik a könny, és el sem hiszem, hogy képes voltam arra, hogy megbízzak Luke- ban. Ledöntötte a lelkemben megbúvó várat, pedig én nagyon erősen próbálkoztam, hogy ne sikerüljön neki. Erősebbnek bizonyult nálam, és akármennyire is szerettem volna magabiztosnak látszani, nem ment. Csak azt akartam, hogy úgy szeressem, mint még soha senki. Hogy szívét-lelkét beleadja, amikor beszélgetek vele. Hogy legyen mellettem. Hogy azért szeressen, aki vagyok. Hogy ne ítéljen el. És egyik sem valósulhat meg, mert elrontott mindent. Miért kellett ezt? Miért? Ennyire tönkre akarnak tenni? Hiszen tudja, hogy minden szaron kiakadok, és nem tudok ez ellen mit csinálni. Nem tudom magam kontrollálni, de nem érdekel senkit. Mindenki csak a bűnbakot, a szégyenfoltot, a család fekete bárányát, és az összetört szívűt látja bennem. Hogy nekem ebből mennyire elegem van!
A nadrágom zsebéből kiszedem a pengét, ami mindig ott lapul. A könnyem ráfolyik az éles tárgyra, és még néhányszor megforgatom apró kezeim közt, végül a szívemhez emelem, és lehajtom a fejemet. Miért hagyta mindenki, hogy ez történjen? Miért nem akarnak nekem hinni? Miért nem hagyják, hogy megoldjam a gondjaimat? Miért kell letaszítani a mélybe, és még vagy kettőt taposni utána? Hogy biztos ne kelljek fel többet? Mert egyszer az lesz, tudom. Biztosra tudom.
McCartney is csak azért mond ilyeneket, hogy minél hamarabb elmenjek innen. A pénzforrás vagyok, semmi más. De akkor miért zavarna el? Oké, tudom, hogy problémái vannak, de kinek nincsenek? Ráadásul egy fasz. Miért kellett ezt mondania? Tudja, hogy kibaszottul fáj, mikor előhuzakodik a családommal. De... Nem tudja, hol lehetnek? Nem árulná el, az hét szentség.
Jobb kezemmel megszorítom a pengét, és a bal alkaromhoz irányítom. Lehunyom a szemem, és próbálok mindent kizárni a fejemből. Szükségem van a nyugalomra, hogy kisírhassak magamból mindent. Belevágok a kezembe, és vízszintes csíkot kezdek el húzni. Tudom, nem vagyok hülye, nem a függőlegessel próbálkozok, mert akkor meghalnék. Tudni akarom, lesz- e olyan, akiért képes leszek megváltozni. Tuti nem, de azért kíváncsi vagyok. Összeszorítom a fogaimat, és egyre jobban folyik a könnyem. A karom zsibbadni kezd, a vöröses, vasízű vér pedig lecsöpög a csempére. A könnyem és a ragacsos valami keveredni kezd, én pedig úgy érzem, hogy sikerrel jártam. Nem figyelek a lelki gondjaimra, ha csak pár percig tart is, akkor is megkönnyebbülést adott. Fájt, nagyon, de könnyített a lelkemen.
Ha valaki azt mondta volna nekem pár hete, vagy napja, hogy képes leszek beleszeretni valakibe ennyi idő alatt, biztos kiröhögöm, és elmegyek. Hát, kezdek kételkedni. Nem igaz, hogy szerelmes vagyok. Nem nagyon tudom, mi az, és nem is akarom. A szerelem tönkreteszi a szívünket és az életünket is. Lehetetlen, hogy az legyek. Luke egy tapló, nem vagyok szerelmes egy taplóba. Rávett arra, amire mások soha nem tudtak volna. Kiborított, aztán ott volt, hogy kisírhassam magam rajta. Olyan, mintha direkt csinálná ezeket, de hát... neki abban mi öröme lenne? Nem úgy néz ki, mint aki egy pszichopata, és élvezi mások kínlódását.
Remeg a kezem, és kiesik belőle a penge. Minden csupa vér, és azon gondolkozok, hogy mi értelme ennek. Miért vagyok itt? Azért, hogy mindenki kétszer akkorát rúgjon belém, mint amennyit el tudok viselni? Na, és ha meghalnék, akkor kinek hiányoznék? Senkinek. De hamarosan meglátom. Én már komolyan nem bírom tovább. Túl sokat szenvedtem már, nem hagyhatom, hogy annyira tönkretegyenek, hogy ne tudjak felállni. Akkor legalább, ha mégis ez a sorsom, hagy tegyem én. Elvégre... másnak nincs is joga hozzá. A visszaszámlálás elindul... Két hét. Ennyit adok magamnak.
Hi guys! :3
Boldog szülinapoooooooot..... nekem! xD Viccet félretéve: hogy tetszett a fejezet? Szülinapom alkalmából tényleg nem ilyen depiset gondoltam, de nem tudtam, hogy még csak itt fogok járni... Mit gondoltok Luke viselkedéséről? Brynnéről? Na és Axeléről? Kérlek drágáim, írjatok megjegyzést, ha tetszett! <3
Hatalmas ölelés,
Brynn