2016. március 31., csütörtök

Huszonhetedik fejezet - "Te komolyan azt hiszed?"

/Luke Hemmings/

Itt ülök a kórházban megint, viszont most az ellenkező oldalon. El sem hiszem, hogy meg merte tenni! Nem tudom, minek nevezhetném ezt. Szánalmasság? Bátorság? Hülyeség? Talán az összes egyszerre? Basszus.
Térdeimre rakom a könyökeimet, és úgy temetem arcomat tenyereimbe. Tudom, hogy miattam tette, és nem fogom magamnak megbocsátani, ha a szíve leáll. Erős lány, tudom, de már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy küzdeni akar.
Végignézek rajta, a keze tiszta kötés, és mindenféle csövek vannak rákapcsolva, hogy életben tartsák. Rengeteg vért vesztett, majdnem vérátömlesztést kellett csinálni. Én csak néztem az orvosra, azt sem tudtam, mit tegyek. Jó, hogy nem ájultam el. Szemei csukva vannak, ajkai kissé cserepesek, és nem csinál semmit. Néha emelkedik és süllyed a mellkasa, de ennél többet nem produkál.
- Ne haragudj, kérlek! Nem hittem neked, amikor azt mondtad, nem te vagy Norine. Elvakítottak azok a dolgok, amikben eddig örömömet leltem, de tudom, hogy ez nem mentség a viselkedésemre. Másodjára vágtad meg magad miattam, sőt most úgy, hogy majdnem belehaltál. Gondolom, ez volt a szándékod. Azért én megakadályoztam, mert nem tudhatod, hogy mikor lesz olyan dolog az életedben, amire megérte várni - halkul el a hangom a mondat végére.
Rosszul érzem magam, a lelkiismeret már lyukat vájt a bordáim közé. Alig vagyunk bent fél napja, mintha egész életemben itt éltem volna. Borzalmas. Minél kevesebbet látom ezt a helyet, annál jobb.
- Doktor úr! - köszönök neki, amikor besétál a helyiségbe. - Mekkora esély van rá, hogy ma felébred?
- Attól tartok, Mr. Hemmings, semennyi. Időbe telik, míg a szervezete felfogja, mi is történt. Legyen türelemmel. Először inkább azért kéne aggódnia, hogy túléli- e az életveszélyt.
A szemeim akkorára düllednek, hogy olyat ember még nem látott. Ezt nem hiszem el!
- Azt mondja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jól lesz? - emelem fel a hangomat zaklatottan. Biztatásképp egyik kezét a vállamra rakja, és egy szomorú mosolyt ereszt.
- Miss Carrington volt már bent korábban is nálunk, de akkor igencsak a kamaszkora elején járt. Tizenhárom-tizennégy éves volt, mikor először hozták be depresszió miatt - mondja el nekem az orvos azokat a dolgokat, amiket eddig nem tudtam. Homály fedte őket, Brynn nem nagyon mondta még el, mi volt az oka, hogy ennyi problémája van.
- Maga szerint soha nem lesz képes felhagyni ezzel a... betegséggel?
- Több, mint öt éve diagnosztizálták nála, és mivel azóta tart, nem hiszem, hogy erre sok esély lenne. A betegnek is akarnia kell kigyógyulni belőle, nem csak a körülötte lévőknek. Azt ajánlom, folyton legyen mellette, egy percre se hagyja magára, amíg ilyen instabil a lelkiállapota. Bármikor behozhatja, csak félő, hogy akkor már késő lesz.
Nyelek egyet, aztán egy hatalmas sóhaj szakad fel a torkomból.
Akkor itt és most megesküszöm, hogy addig nem mész haza Brynn, amíg teljesen meg nem gyógyulsz. Segíteni fogok neked, mert senki nem érdemli meg, hogy olyasfajta súlyokat cipeljen a vállán, mint te.

/Pár nap múlva/

Éjszakára a srácok mindig hazahoztak, hogy pihenjek egy kicsit, és nekem muszáj volt belemennem. Tudom, hogy az én hibám, de nem tehetem meg, hogy elhagyom magam. Egyrészt, mert van annyi önbecsülésem, másrészt vannak rajongóim, barátaim és családom, akiknek fontos vagyok. Remélem, hogy Brynn megbocsát, bár nem hiszem, hogy megteszi.
Ez a szar szék, amin már napok óta próbálgatom a különböző pózokat, egyre rosszabb. Mindenütt nyom, nem tudok normálisan ráülni, de még feküdni sem. Aki ezt kitalálta, nem lehetett túl okos...
Felállok a székből, de véletlenül belerúgok az ágy lábába. Pittyegni kezd az EKG, és olyan ütemben megindul Brynn szívverése, hogy csak lesek. Ekkor két nővér ront be hozzánk, és kitessékelnek.
- Nem, hagy maradjak bent! - szólok vissza, mire egy nálam kétszer nagyobb nővér húz ki a kórteremből. - Engedjen vissza! Nem hallja?!
Kintről kell néznem, ahogyan ott babrálnak vele, infúziót töltenek, és egyéb ilyen unalmas dolgok, amikhez nem értek, mégis elengedhetetlenek. Úgy vagyok rátapadva az üvegre, mint egy tengeri csillag az akvárium falán. Nagyon izgulok, hogy ne legyen semmi baja. Borzalmas érzésem van. Mintha a szívemet aprócska tűkkel döfködnék, hogy durranjon ki. Hamarosan megtudom, milyen az.
Hamarosan kijönnek a helyiségből, én pedig olyan gyorsan megyek vissza a helyemre, mint egy versenyautó. Az ágy, és a csukott szemű lány mellett találom magam. Leülök a székre, s egy ideig onnan kémlelem. Amikor megunom, elkezdem simogatni a kezét, hátha érzi. Jól sejtettem, azonnal fel is kel, köhögni kezd, így azonnal a segítségére sietek. Mikor csillapodik az állapota, visszaülök a helyemre.
- Hol vagyok? - kérdezi rekedtes hangján, s körülnéz. Egyből leesik neki a tantusz, hogy bizony nem ott, ahová menni akart. - Mit tettél? - kiáltja el magát, de befogom a száját.
- Brynn, meg akartad magad ölni! Ez nem normális dolog! Segítenem kellett! - magyarázom neki, miközben végig csokoládébarna szemeibe tekintek. Egy ideig ellenkezik, aztán nem bírja, rám hagyja a dolgot, de mérges. Nagyon. Mikor már teljesen megnyugszik, leveszem kezemet a szájáról.
- Miért? Miért tetted? - könnyei záporozni kezdenek arcán, amitől még jobban fájni kezd a szívem. Segíteni akartam neki, nem tönkretenni.
- Én... Csak nem akartam, hogy bajod essen - nyögöm ki az igazat, aztán sóhajtok, és beletúrok szőke hajamba. Malmozni kezdek ujjaimmal, mert nem tudok szemeibe nézni. Biztos vagyok benne, hogy csalódottságot vélnék felfedezni.
- El akartam menni, Luke. Boldog akartam lenni, megszabadulni a fájdalomtól, de te megakadályoztad! Jó érzés?! - azt hiszem, kiabálni akart, ordítozni, de szavai szinte suttogásként hatnak. Féltem, hogy ez lesz.
- Nem akartalak bántani! Esküszöm! Csak össze voltam zavarodva, nem tudtam mit beszélek. Kérlek! Bocsánat! - hunyom le szemeimet, de közben hallom, ahogy szipog. Tényleg hagynom kellett volna, hogy megtegye? Nem is tudnék tükörbe nézni azok után.
- Mindegy. Majd máskor összejön - neveti el magát gúnyosan, mire összeráncolom homlokomat.
- Te komolyan azt hiszed, hogy hagyni fogom? - értetlenül széttárom karjaimat, mire megvonja vállait. Ezt nem hiszem el!
- Nem tudom - próbálja ugyanazt a hangsúlyt adni a szavak alá, mint ahogy én mondtam neki akkor, amikor telefonáltunk. Tudom, mekkora hibát követtem el, de jóvá fogom tudni hozni. - Mit akarsz még itt amúgy?
- Arra várok, hogy az orvos a kezembe nyomja a papírt, miszerint jól vagy, hogy aztán elvihesselek a bárból. - Meglepődik válaszomon, kicsit ki is dülled a szeme. Olyan, mintha nem hinne nekem, pedig tudhatná, hogy komolyan gondolom ezeket a dolgokat. Nem szoktam hazudozni.
- Miért vagy mellettem? Miért akarod annyira, hogy elmenjek onnan?
- Mert nem vagy boldog, és én azt akarom, hogy az legyél! Nem tudod milyen, és szeretnék megmutatni.
- De, tudom - neveti el magát megint, aztán mikor nyílik az ajtó, odakapja a fejét.
Egy magas, barna hajú srác lép be rajta, napszemüveggel a fizimiskáján. Egyszerű farmert visel, fekete pólóval, amin kék szöveg van. A lányra nézek, leesett állal néz az idegenre, aki úgy tűnik, nem is az.
- Brynn? - kérdezi meg a srác. - Úr Isten, mit tettél?! - jön közelebb azonnal, és megnézi a lány karjait. Szégyenlősen elfordítja a fejét, és nem néznek egymás szemébe. - Brynn, miért?
- Mit keresel itt, Adam? - látom, ahogy lehunyja a szemeit. Hülyén érzem magam ebben a szituációban. Most ő kicsoda? Ex-pasi?
- Az orvosod hívott fel, hogy megint behoztak. Az istenit, Brynn, könyörgök neked, mondd el, miért tetted! - a lány felém fordul, egy pillanatra rám néz, majd Adam-re, s sokáig csak bámulják egymást. Nem esett le a fiúnak, hogy miattam történt minden.
- Nem bírtam tovább - szólal meg pár perc gondolkodás után.
- Miért nem szóltál? - tudakolja.
- Hogy kérdezheted meg, mikor évekre tűntél el?! - fakad ki szegény, és el is sírja magát. - A legjobb barátom voltál, elmentél, ott hagytál, és keresni sem tudtalak!
Felállok a székből, hogy elmenjek, mert látom, rám már nincs szükség. Azonban Brynn megragadja a karom, és visszaránt a helyemre. Meglepődök, mekkora erő van benne, de nem azzal a karjával csinálta, amelyiket megvágta.
- Brynn, sajnálom! Tudod, mennyire fontos volt nekem, hogy elmenjek innen! El akartam szabadulni, és Európa erre tökéletes lett volna. Nem sikerült, és vissza kellett jönnöm - tárja szét karjait, és sóhajtva leül egy másik székre.
- Ez nem mentség arra, amit tettél - nyögi ki fájdalommal teli hangon.
- Tudom. De visszajöttem, és nem foglak többet magadra hagyni. Itt leszek, és megakadályozom, hogy ilyen hülyeségeket csinálj! Nem tűrök ellentmondást! - mondja magabiztosan Adam, Brynn pedig összeráncolja a szemöldökét, sóhajt, de inkább nem szól semmit.
- Mindegy. Adam, ő itt Luke. Luke, ő itt Adam - mutat be minket egymásnak, így kénytelenek vagyunk felállni, hogy kezet foghassunk. - Köszönöm, hogy itt voltatok, nagyon jól esett, tényleg, de most már mehettek! - mutat az ajtó felé, én pedig értetlenül nézek rá.
- Komolyan gondoltad? - kérdezzük szinte egyszerre a másik féllel, mire Brynn bólint egyet. - Felejtsd el! - rázom meg a fejemet, és már csak azért sem állok fel a székből. - Itt hagyjalak, hogy utána meg találd magad ölni? Minek nézel te engem, hülyének? - értetlenkedek.
- Egyetértek - bólint Adam is, a lány pedig látványosan szenved előttünk.
- Ahj, menjetek már! - bal kezével az ajtó felé mutat, de azonnal vissza is húzza a helyére egy nyögés kíséretében. Nem kiabált, de tényleg szeretné, ha eltűnnénk. Sajnos most nem tehetem meg, akármennyire is akarja.
- Jó napot! - nyit be az orvos, és mi egy emberként fordulunk felé. - Öhm, kinek adhatom a papírt? - néz ránk, mire Adam felém biccent, én pedig elmosolyodok. - Miss Carrington, hamarosan hazamehet - néz rá Brynn-re.
- De nem akarok! - sírja el magát, és kezeibe temeti arcát. Adam elkezdi simogatni a combját. - Adam, hagyj békén! - bevallom, így kicsit jobban érzem magam.
- Doktor úr, beszélhetnénk? - nézek rá kérlelő szemekkel, mire bólint, és kimegyünk a helyiségből.

Az üveg előtt megállunk.
- Maga szerint mennyi idő kell neki, hogy... meg... megbocsásson? - sóhajtok, mikor kimondom a mondatot. Vajon meddig tarthat?
- Ezt pontosan hogy érti? - vonja fel szemöldökét. - Maga miatt...
- Nem! Vagy nem teljesen... Előtte volt egy csúnya veszekedésünk, és félek, hogy emiatt tette. Előtte is hajlamos volt vagdosni magát, de elfajultak a dolgok...
- Ha tényleg így van, várnia kéne egy kicsit, amíg megnyugszik. Kiskora óta ismerem Brynn-t, viszont miután elköltözött, csak tizennégy-tizenöt éves korában láttam újra, azóta nem. Nagy fájdalmai vannak, oda kell figyelnie, mit, hogyan és mikor mond. Egy apró baklövés, és azonnal baj lesz belőle. A megbocsátás meg... Emberfüggő. Szerintem magának már rég megbocsátott, csak nem tudja elfelejteni, amit tett - mosolyog rám biztatóan, de kicsit sem érzem jobban magam.
A doktorral együtt nézünk át az üvegen, s tekintetem találkozik a Brynn-ével. Azonnal elkapja, és tovább beszélget Adammel, nekem pedig mosolyt csal az arcomra.
- Látja? Ez már biztos jele annak, hogy érdeklődik maga iránt. És el kell mondjam, szerintem ez az első komolyabb kapcsolata.
- Nem vagyunk együtt - szólok közbe.
- Oh, ne haragudjon, azt hittem, hiszen annyira vigyáznak egymásra. Múltkor Brynn is bent volt, mikor magát behozták.
- Igen... Ez az időszak elég szerencsétlen nekünk.
- Sajnálom.
- Köszönöm, Doktor úr - biccentek, aztán elválnak útjaink. Visszamegyek a helyiségbe, és leülök a székemre. Egy ideig nézem a lányt, ahogy tördeli az ujjait, és nem pillant egyikünkre sem, aztán felhagyok vele. Remélem, hogy megbocsát.
- Nekem mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek, Luke. Vigyázz rá! - fog kezet velem megint Adam, és elköszönünk.
- A legjobb barátom volt - suttogja maga elé Brynn.
- Szerintem még mindig az - mosolygok rá biztatóan.
- Nem tudom. Mióta leérettségiztünk Melbourne-ben, nem is láttam - vallja be, és sóhajt egyet. Biztos nem könnyű neki.
- Mihez fogsz most kezdeni?
- Azt hiszem, megbeszéljük a dolgokat, amik kettőnk között történtek - néz rám komoly arccal, ami az enyémről is letörli a mosolyt.

Hi guys! ^^
Bocsánat, hogy ilyen sokáig "zárva tartottam" a blogot, de az első szülinap alkalmából muszáj volt designátalakítást végrehajtani. Maga a design megint nem az én munkám, csak a kisebb apróságok, hogy feldobjam. A fejléccel csak majdnem egy egész napot dolgoztam ^^"... És, öhm... Remélem, hogy tetszeni fog a különkiadás! És igen, a Luke-osat is megkapjátok (szóval hamarosan kettő? :O IGEN!). Hihi. I love you so much! <3