2016. április 13., szerda

BLOGSZÜLINAP!!!!!! - Brynn és Luke különkiadások

A blogszülinapi különkiadás (lejjebb Luke különkiadás is van, olálááá)

/Brynn Carrington/

Komolyan mindenki tudni akarja, hogy hogy tekintettem rá akkor, amikor először megláttam? Biztosan? Csak azért, mert én soha nem tudtam eldönteni, hogy már akkor is kedveltem- e, vagy utáltam, és a pokol legsötétebb bugyrába kívántam volna. Valószínűleg az előbbi, mivel akkor nem feküdtem volna le vele.

Unalmas hetünk volt, nem csináltunk semmi érdekeset, csak arra a napra volt annyi vendég, hogy még a folyosón is alig fértek el. 
Nagy napnak néztünk elébe, Axel szemében ez egy nagyon fontos esemény dátuma volt, a testvérének a születésnapja. A húga is meghívott volt a bárba, és élvezettel nézte a műsorunkat, tekintve, hogy leszbikus. Igen, szerencsétlen McCartney-nak elég sok minden kijutott az életből, még engem is utál, de hogy ekkora csapást mérjenek rá?
- Készülődj, Brynn, hamarosan te jössz! - nem akartam ott lenni. Próbáltam úgy felfogni, hogy hamar vége, de nem jött össze. A percek nem teltek, mintha a mutatók ólomsúlyúak lettek volna, egy fikarcnyit sem mozdultak. Szemeim rajtuk legeltettem, és észre sem vettem az elmozdulásukat, csak, mikor Ivy betuszkolt az öltözőbe, és magamra hagyott. Kénytelen-kelletlen felvettem a vöröses fehérneműket, egy fekete harisnyát, és egy szintén vörös körömcipőt. Ahogy végignéztem magamon, elfogott a szégyen. Szégyelltem magam, ahogyan kinézek, aki lett belőlem. Nem így terveztem.
A hajamat ezredjére is élére fésültem, apró fülbevalókat aggattam magamra, meg vagy egy kiló sminket kentem az arcom minden szegletére. Nem is látszott az igazi énem. Mintha egy másik lány, egy ismeretlen állt volna meg előttem, és őt figyeltem volna. Már csak néhány karkötő és nyaklánc hiányzott, a jelmezem majdnem tökéletes volt. Illetve, valakinek biztosan, én utáltam.
Óvatosan lépdeltem a magas cipőben, ami már most nyomta a lábamat. Magam felé kezdtem el húzni a kilincset, persze nem teljes erőmből, mert akkor hátraestem volna. Amint kiléptem a helyiségből, hatalmas mennyiségű tömeggel találtam szemben magam. Egyből elfogott az antiszociálisság érzése, és bevallom, szerettem az lenni. Utáltam a tömeget, mind a mai napig. Ahogy mindenki hozzád ér, rád néz, bámul, mint borjú az új kapura, és figyel.
- Nagyon csinos vagy - mosolygott rám Ivy, és a tekintetében őszinteséget véltem felfedezni. Habár az kizárt. Én soha nem voltam sem csinos, sem semmi olyan, aminek köze van hozzá vagy a szinonimáihoz.
- Köszönöm - azért udvariasan válaszoltam, és odébb tipegtem. Nagyon nehéz volt járni benne, és már mindenem ki volt ettől, nem csak a hócipőm.
Az egyik munkatársnőnk szólt, hogy ideje színpadra lépnem, így muszáj volt megtennem. Ahogy végigsiklott a tekintetem a nézőkön, megakadt a szemem egy szőke, felzselézett hajú fiún. Piercingje volt, fekete inget viselt, és a kezében egy whiskyt tartott. Tetszett a látvány, s mikor rám pillantott, azt hittem elsüllyedek. Lebuktam. Néztem őt, de észrevette.
Apró mosolyra húzta a száját. Nem tudtam eldönteni, hogy az most nekem szólt-e, vagy a táncomnak. Bizonyára inkább az utóbbinak, mivel nekem soha nem jönne össze semmi egy ilyen pasival. Alex nem hasonlított rá, csak talán egy picit külsőleg. Reméltem, szöges ellentéte ez a fiú, mert nem akartam megint puffanni egyet. Ha összetörné a szívemet, örök életemre boldogtalan lennék.
Nem tartott sokáig az előadásom, talán húsz percig. Axel rögtön lerángatott a színpad végéből, miután átjutottam a piros függöny mögött. Tudtam, hogy sosem fogom megkapni tőle azt az elismerést, amit szerettem volna, még akkor sem, ha ő anyám bátyja. A húgukról nem nagyon beszélünk, nagyon ritkán tartózkodik Ausztráliában, jobban szereti Európát, ott talált magának egy életre szóló társat is. Hogy honnan tudom? A munkatársaimmal beszélgetett, de velem soha. Axel megtiltotta neki, bár nem sokáig kellett magyaráznia. Kijelentette, hogy őrült vagyok, és hiába az anyám a testvérük, semmit sem örököltem tőle. Semmi jó tulajdonságot, minden, ami én vagyok, az apámé. Nagyon-nagyon jól esett.
Két percen belül azt vettem észre, hogy egy körben állok, körülöttem pedig mindenféle korú férfi beszélget a másikkal. Egy idő után észrevettek, és elkezdtek faggatni. Perverz kérdéseiket most sem hanyagolták, de mintha sokkal mocskosabbul beszéltek volna. Alig győztem mondogatni, hogy "nem", "nem tudom" és hasonló szavakat. Az egyikük nagyon nyomulós volt, amikor el akartam hagyni a társaságot, visszahúzott, hogy maradjak egy kicsit. Vagy a kezemet fogta, vagy a derekamat, és úgy húzott magához. A hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy meddig leszek még ezekkel összezárva. Aztán a piercinges fiút pillantottam meg, ahogy engem figyel.
Meglegyintette a kezét, ami valószínűleg egy köszönés akart lenni. Elnézést kértem, és kikecmeregtem az idősek közül, majd a velem egykorú fiú felé vettem az irányt. Megálltam előtte, aztán a kezében tartott whiskyt kezdtem szugerálni.
- Ó, a fiú, aki egy üveg whisky társaságában kacsintgatott rám az asztal mögül? - vontam fel szemöldököm mosolyogva. - Ihatok egy kortyot? - néztem fel gyönyörű kék szemeibe, s választ sem várva kaptam ki végtagjai közül. Lehúztam egy jó nagy kortyot, aztán visszaadtam neki. - Köszi, ez most kellett - túrtam bele barna hajzuhatagomba.
- Megkérdezhetem, hogy miért vagy itt? - dörzsölte meg szemeit, mire felvontam a szemöldökömet.
- Hogy érted, hogy itt? - értetlenkedtem, így inkább lehunyta szemeit, és elkezdte magyarázni, hogy a bárban. Kíváncsi vagyok, miért akarja tudni, hogy mit keresek ezen a borzasztó helyen, amit leginkább a pokolhoz tudnék hasonlítani. - Ja, hogy ez. Hosszú sztori, de inkább hagyjuk. Gyere! - ragadtam meg a kezét, s a hatalmas lendülettől majdnem kiesett a kezéből a szeszes ital. Biztos frászt kapott volna, hiszen nem egy olcsó ital. Mondjuk, ennyi pénzért igazán vigyázhatnánk rá. Ő is, nem csak én, hiszen nem az enyém. Bár megosztotta velem. Nem mintha lett volna beleszólása.
- Hová megyünk? - kérdezősködik, pont mikor felérünk az emeletre. Egy olyan színe tárul elénk a bárnak, amelyet még valószínűleg nem látott.
- Játszunk egy kicsit - babrálok a kulcsommal, aztán amikor sikerül kinyitnom az ajtót, belököm rajta a fiút, s magunkra zárom.
- Hogy is hívnak? - kérdezi tőlem, miután leült az ágy végébe. Megálltam előtte, elmosolyodtam, és közelebb léptem hozzá, hogy ki tudjam gombolni fekete ingét.
- Miért fontos az? - suttogtam, ő pedig egy pillanatra elgondolkozott. Fontos az? Nem, valószínűleg nem.
- Azt beszélik, van itt egy olyan lány, akinek senki nem tudja a nevét. Van egy olyan érzésem, hogy te vagy az - ajkait közelítette felém, de én egy pillanat alatt megszakítottam a köztünk lévő távolságot, és ráültem combjaira. - Én akarok az az egy lenni, aki tudja - szuszogta, mire elnevettem magam.
- Ha úgy is van, ahogy mondod, honnan veszed, hogy pont neked mondanám el? - tudakolta.
- Mert megérdemlem - mondta a szerinte értelmes választ, én pedig továbbra is kuncogtam rajta, mintha hülyeséget mondott volna.
- Nem is ismerlek. És ne érts félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy többet kéne találkoznunk, mert nem - vágtam ki magam a helyzetből, pedig szerintem már majdnem kezdett reménykedni, hogy lehet esélye.
- Elég annyit tudnod, hogy mától minden napodon emlékezni fogsz rám - mosolyodott el magabiztosan, mire köhintettem egyet, jelezve, hogy én is itt vagyok, és nem értek vele egyet.
- Olyan tudatlanok vagytok ti, anyuci meg apuci kisfiai - megráztam a fejem, erre ő kezdte el felvonni a szemöldökét.
- El kell keserítselek, de két bátyám van - kicsit meglepett ezzel a kijelentésével, aztán elfintorodtam, és látta, hogy gondolkodóba estem.
- Akkor egy híresség lennél, akinek nincs jobb dolga, mint itt lenni, nem igaz? Kit csalsz meg éppen? - mosolyogtam rá pimaszul, mire halvány mosolyra húzta a száját.
- Maradjunk annyiban, hogy még mindig nem találtad el - incselkedett velem, aztán magához húzott egy csókra. Egyébként nem rossz hely ez, ha az ember felejteni kíván. Lehet, hogy ő most pontosan ezt tette...
- Ki vagy te, beképzelt fiú? - néztem rá kikerekedett szemekkel, miközben ingét húztam magam felé. Kezeimmel megszabadítottam felsőjétől, ami hangos puffanással adta tudtunkra, hogy a nap folyamán nem lesz rá szükségünk.
- Ki vagy te, álca mögé bújt lány? - játszik ugyanolyan lapokkal, mint én, és nem hajlandó megmutatni a sajátjait. - Nincs is itt semmi keresnivalód. Jobb lenne, ha elmennél innen, nem? - kérdezte óvatosan, és mintha kicsit tudatlannak érezte volna magát. A szem a lélek tükre, nem tud hazudni.
- Tudod, nem jut mindenkinek a fényűző életből, akármennyire is epekedik érte éveken keresztül. És akkor még keveset mondtam - löktem egyet rajta, így elterült az ágyon, ő pedig felém mászott, s egy szenvedélyes csókot nyomott kiéhezett ajkaimra.

A 23.000 megtekintésre szánt különkiadás

/Luke Hemmings/

Kezeimet felvezetem derekára, s összeölelkezve várok a reakciójára. Vajon ő is arra gondol, amire én? Szeretné, ha összekötnénk az életünket? Nem, nem hiszem. De mi van, ha mégis? Meg kéne kérdeznem, mit gondol az ötletről.
Ajkaim súrolják az övéit, szinte már csókba alakul a dolog, mégsem lép egyikünk sem. A képzeletem akar velem játszani, és elhiteti, hogy minden rendben közöttünk, biztos vagyok benne. Brynn nem felejti el, mit tettek vele, minden egyes dologra emlékszik, ami kiskorában történt. Akármennyire is próbálnám helyrehozni a dolgokat, nem tudnám.
Elengedi a kezeimet, s megfordul a bokrok rezgésére. Közben végignézek magamon. A "You Complete Me", fekete pólóm van rajtam, ami a kedvencem. Talán egyszer, amikor lesz elég bátorságom elmondani neki, mennyire fontos nekem, ez lesz rajtam. Nélküle nem érzem magam teljesnek, mintha nem az egész lényem lenne meg, csak a fele. Ő az, aki kiegészít engem. És akármennyire is titkolja, nem fogja tudni örökké, hiszen tudom, szeret engem.
Megfogom a kezét, ő pedig óvatos mosolyra húzza a száját. Közel hajol hozzám, s szám sarkába nyom egy puszit. Körülfogom derekát, és a homlokára egy csókot kap tőlem. Simogatom a hátát, hogy megnyugodjon, mert lélegzése olyan szapora, hogy simán ki tudna szakadni a helyéről. Az enyém is valami ilyesmit tehet, de csak akkor, ha a közelében vagyok. Nem tudok uralkodni az érzéseimen, teljesen máshogy gondolkozok a szerelemről, mióta megismertem. Most már tudom, mit jelent igazából. Ő az, aki a mindent jelenti nekem, és bármire képes lennék érte.
Biccentek a fejemmel, és elindulunk a házunkhoz. Olyan jó mellette menni. Mintha semmi sem tudná elrontani ezt a pillanatot. Nincs itt senki, sem rajongók, sem barátok, sem ide nem kívánt ismerősök. A nap már amúgy is megy lefelé, a kilenc órát túlléptük. Holnap utazunk el a turnéra, és el sem akarom hinni, hogy már megint távol kell lennem tőle. Igaz, akkor nem a munka miatt volt, hanem az én hibámból, de nem akarom, az Istenért! Itt akarok mellette maradni, vigyázni rá, beszélgetni, és teljesíteni minden kívánságát. Azt akarom, hogy boldog legyen mellettem.
Már csak két utca van a házig. Brynn csöndben lépked mellettem, és halkan dudorászik valamit. Elmosolyodok tettén, s visszatekintek mögénk. Se egy kocsi, se egy gyalog, senki nincs körülöttünk. Egyedül vagyunk, mintha egész Sydney kihalt volna. Idegességemben beszívom piercingemet, és ahogy meglátom az építményt. belenézek csodálatos csokoládé színű szemeibe. Ragyog, ahogy eddig még soha, mintha tudná, hogy mit szeretnék ma csinálni.
A kulcsommal szórakozok, de csak nem akarja egyik sem nyitni a zárt. A lány kiveszi a kezeim közül, és megpróbálja ő. Érdekes, hogy neki elsőre sikerül. Kicsit bambának érzem magam miatta, így bele is túrok szőke hajamba, amivel reggel elég sokat szenvedtem. Halvány mosollyal az arcán nyitja ki az ajtót, én pedig előre engedem. Bezárom magunk után, és egyből ledőlök a kanapéra. Az sem zavar, hogy nem húztam le a cipőmet.
Brynn azért illedelmesebb. Kénytelen-kelletlen lerángatom magamról a lábbelim, aztán elordítom magam.
- Vigyázz, dobom! - és tényleg elhajítom. Brynn mérges szemekkel fókuszál rám, aztán szemét forgatva rázza meg a fejét. Csak nevetek, így ő is csatlakozik hozzám, és leül mellém a kanapéra. Magamhoz húzom, s belepuszilok a hajába. Alacsonyabb nálam, ezért sokkal könnyebb dolgom van.
Az órára nézünk mind a ketten. Lassan itt a fél tizenegy, ami azt jelenti, nekem reggel ötkor indulnom kell. A fiúk most mind otthon alszanak az utolsó éjszaka, csak én vagyok a kivétel. Megint.
Sóhajom tölti be az egész házat. Elindulok az emeletre, hogy elkészüljek, és utána le tudjunk feküdni aludni. Borzalmas egy napom lesz holnap, az biztos. Nem akarom, hogy eljöjjön. Hiányozni fog Brynn, a családom, és maga Ausztrália is. Egyik helyről a másikra utazni úgy, hogy hónapokig nem is látod azt, aki az életed, nehéz.
Nagyon hamar elkészülök, és meglepettségemre Brynn is. Felülök az ágyra, s csak nézek ki az ablakon, mintha olyan sok érdekes dolgot lehetne látni a túloldalt így este. Amúgy is, minden egyes alkalommal ugyanazt látom, ha kinézek, már úgy ismerem a képet, mint a tenyeremet. Brynn leül elém, és mosolyog rám. Az egyik legjobb dolog az életemben, ha látom mosolyogni.
- Ne legyél szomorú. Nem lesztek sokáig - mondja biztatásképpen, pedig biztos vagyok benne, hogy neki is tudomása van arról, mennyi ideig leszünk távol.
- Brynn, nem akarlak itt hagyni - sóhajtok megint, mire ő csak megölel engem, és simogatja a hátam. Annyi mindenről kellene beszélnünk, és annyi dolgot nem tud még! Meg akarom mondani neki, hogy mennyire fontos nekem.
- Hamarosan újra látjuk egymást - suttogja, mintha attól félne, hogy valaki más is van a szobában.
- Olyan sokára lesz, és félek, hogy találsz valaki mást - vallom be neki az igazi félelmem. Tényleg nem akarom, hogy valaki máshoz kezdjen kötődni. És lehet az Adam, vagy bárki más.
- Ettől nem kell tartanod - kuncogja el magát, én meg mosolygok, mint a vadalma.
- Nagyon messze van a viszontlátás. Bele fogok őrülni, hogy a srácok fekszenek mellettem, és nem te - erre szabályosan nevetni kezd, így én is csatlakozok hozzá. Komolyan gondoltam, hiába érthette viccnek az egészet.
Félek. Brynn olyan, mint valami délibáb, amely bármelyik pillanatban eltűnhet a kezeim közül. És ki is nézem belőle, az a probléma. Nem tudnám túltenni magam rajta, ha elmenne, pláne köszönés nélkül.
- Ígérd meg, hogy nem mész el - motyogom neki erőtlenül, és bízok abban, hogy nem is tervezett még hasonlót sem.
- Rendben. De akkor te is ígérd meg, hogy nem szeretsz bele másba - kéri mézédes hangján, ami mindig meg tud engem mosolyogtatni, és jobb kedvre tud deríteni.
- Ez magától értetődő. Amúgy...
- Igen?
- El sem hiszed, mennyire bánnám, ha most nem nyögném ki - értetlenkedek. Még én sem értem magam, nem hogy ő engem.
- Miket hadoválsz itt össze? - még mindig nem engedem el, és ő sem akar szabadulni szorításomból.
- Brynn, én szeretlek téged. Nem hittem volna, hogy lehet ennyire valakit, de ez már több, mint rajongás feléd.
- Luke, hagyd abba, megijesztesz! - neveti el magát.
- Az a baj, hogy én komolyan gondolom. Mindent, veled kapcsolatban. Te vagy az, aki miatt mindig várom a másnapot, aki beragyogja az életemet. Nélküled szürkék lennének a hétköznapjaim.
- Mire fel ez a szerelmi vallomás?
- Csak gondoltam tudatom veled, mielőtt elmegyek.
- Ez... igazán kedves volt tőled - motyogja halkan, s még jobban magához húz.

- Luke! Luke, kelj fel! - a hangra kinyitom szemeimet, és körülnézek. Brynn ott ül mellettem, és értetlenül méreget engem. - Minden oké? Már fél tíz van, és egy órája csak mocorogsz - mondja nekem, én pedig nem értően nézek bele csokoládé színű szemeibe.
- Tessék?
- Rosszat álmodtál? - kérdezi tőlem. Ez csak álom volt?
- Eh... Nem volt az olyan rossz - mosolyodok el kajánul, mire nevetve megcsap egy párnával.
- Nem akarom tudni, miről fantáziáltál.
- Jobb is - nyögöm ki, ő megforgatja a szemeit, és inkább elindul kifelé a szobából. - Brynn - szólok utána, a lány pedig megtorpan az ajtóban.
- Igen?
- Nagyon hiányoznál, ha elmennél - mondom neki halkan, mire egy halvány mosolyt ereszt. Pár másodpercen belül el is tűnik a szobából.

MOST KOMOLYAN. ELHISZITEK? EGY ÉVESEK LETTÜNK. ÚRISTEN. AH. SÍRNI FOGOK. ÉN NEM TUDOM ELHINNI. TE JÓ ÉG. Annyi mindenen ment keresztül a blog. Annyi átíráson, segítségen, designátalakításon, ihletszerzésen, és a többi ilyen maszlag.
Néhány ember nélkül valószínűleg néha feladtam volna az írást, vagy... Nem is tudom. Szüneteltem volna komolyabb ideig, de ők tartották bennem a lelket, és kiálltak azért, amit én is, és ők is egyaránt szeretnek. Mert nekünk mindenünk az írás. És páran igencsak kiemelten tettek azért, hogy sokkal jobb, pozitívabb legyek. ^^ Szóval, Bogi, Sofiaa, Merci, Charlotte, akikkel annyit el szoktam beszélgetni, (és találkozni is fogunk, esküszöm!) köszönöm nektek, hogy mellettem álltatok, segítettetek nekem, és még hébe-hóba játszottatok is velem (ezt nem mindenki érti). Nagyon sokat köszönhetek nektek!
Drága olvasók! Nélkületek pedig nem tudnám, mi olyan jó a blogban, min kéne javítanom, és a többi. Köszönöm, hogy elfogadtátok, amikor heteket csúsztam a részekkel, vagy hogy egy hónapot. Megígérem, hogy igyekezni fogok, nehogy előforduljon megint. Kitartóan olvastok engem, ami hatalmas boldogság számomra. Köszönöm, hogy vagytok nekem!
Tudom. Silány beszéd lett, de nem akartam elrontani a kedveteket azzal, hogy hablatyolok össze-vissza mindenről, miután megkaptátok az áhított két novellát. Külön szerettem volna őket nektek, de így sokkal jobban mutat szerintem. Szóval... Köszönöm! <3 Nagyon-nagyon-nagyon! Mindent! Hatalmas ölelés, Brynn