2016. június 13., hétfő

Huszonnyolcadik fejezet - Luke Hemmings?!

/Brynn Carrington/

Elég kényelmetlen a kórházi ágy, nem is vártam jobbat. Régebben szerettem itt lenni, addig sem kellett elviselnem az otthoni dolgokat, de mára megváltozott a helyzet. Egyedül akarok lenni, sőt nem is akarok sehol, semmit, csak meghalni, hogy megszűnjön a fájdalmam. Az a tizennégy nap le sem telt, megszegtem az ígéretem.
- Mit akarsz ezzel mondani? - tudakolja idegesen. Rossz még nézni is, hogy így viselkedik a közelemben. Olyan furcsa. Nem néz a szemembe, nem ér hozzám. Örökre elvágtam magam tőle ezzel a kudarccal. Mert ez kudarc, nem kísérlet.
- Szeretném, ha nem keresnél többet. Amióta találkoztunk, csak rosszabb lett az életem, és annyi dráma van benne, hogy már szavak sincsenek rá - fáj kimondani a szavakat, sőt a háromnegyedük nem is igaz. Az ő érdekében meg kell tennem. Nincs szüksége egy depressziósra.
- Tényleg? - hangja elcsuklik, nem akarja elhinni, amit kiejtettem a számon. Hát, van egy rossz hírem, én sem. Azt akarom, hogy minden rendbe jöjjön, és végre boldog lehessek vagy vele, vagy nélküle. 
- Tudod mi a vicces? Hogy az emberek akkor kezdenek komolyan venni, amikor meghalsz - ingatom a fejem csalódottan, miközben ő tágra nyílt szemekkel vizslat. Tán nem így gondolja? - Vagy te másképp gondolod? - vonom kérdőre.
Egy pillanatra elvörösödik, amitől nevetni kezdek. Szóval nem. Lehet, hogy nincs is véleménye róla.
- Szerintem a halállal még ráérsz. Inkább... - nyel egy hatalmasat, látom, ahogy mozog az ádámcsutkája. - Kérlek. Kezdjük újra. Esküszöm, nem fogod megbánni. Kérlek.
Álmodok, vagy a nagy Luke Hemmings tényleg könyörög nekem? Hű. Nem is nagy, inkább magas. Ha ezt felhozom neki, akkor megsértődik? Válaszolnom kellene neki?
- Mondj valamit, léci! - néz rám csalódottan, de én csak lehunyom szemeimet. Ha azt mondom neki, hogy meg bocsátok, olyan, mintha a karjaiba vetném magam. Meg kell tanulnia, hogy nem minden lány dobja el a bugyiját egy apró mondatért. Mondja ezt egy olyan lány, aki sztriptízbárban dolgozik. Viszont, ha nem teszem, akkor elveszítem, és lehet, hogy soha többé nem találkozunk.
- Ha azt nyilatkozom, hogy megbocsátottam, akkor mit teszel? - vonom fel a szemöldökömet, ő pedig látványosan elkezdi törni a fejét. Ennyire nehéz lenne? Vagy csak nem tud mit válaszolni?
- Megvárom, míg jobban leszel, aztán elkezdek veled pörögni a folyosó közepén - jelenti ki, de csak egy hümmögést kap. Ez nem olyan gáz, mint amire számítottam.

- Kérem, nagyon vigyázzon rá, rendben? - hallom kintről az orvos szövegelését, ahogy magyarázza Luke-nak, ne merjen egyedül hagyni, mert a végén még meg találom ölni magam. Hű. Kis biztonsági felügyelet, ezt nevezem. Biztos túl tudnék járni az eszén. Meg amúgy is, nem lehet folyton a nyomomban.
- Megteszek minden tőlem telhetőt - ígéri meg az idősebb fickónak, mire elfintorodok. Akár most is ki tudtam volna nyírni magam, ha nagyon akarom, mellette semmiség lenne. De nem kéne kellemetlen helyzetbe hoznom. El tudom képzelni, az újságban mennyi cikk jelenne meg, őket pedig teljesen lejáratnám. Ha már az én életem szar, ne legyen az övé is.
Belépnek a helyiségbe, én pedig minden mozdulatukat figyelemmel kísérem. Máris mehetek haza? Hát ez... Nagyszerű, mondjuk szép szóval. Várjunk csak...
- Doktor úr! - kiáltok utána, mielőtt eltűnne.
- Igen, Miss Carrington? - jön vissza.
- Maga... Öhm. Nem kezelte Mr és Mrs Harrisont? Mark és Angel - segítem ki, miután értetlen fejet vág. Szóval az utolsó reményemnek is annyi?
- Ó, a stwwardess-t, és a pilótát? Dehogynem! Bár annak több, mint két éve - tűnődik el, de nekem egyből felcsillan a szemem, és könnyezni kezdek.
- És... meg tudná mondani, merrefelé találhatom meg őket?
- Nagyon sajnálom, Miss Carrington, az egyik tavalyi repülőgép-szerencsétlenségben életüket vesztették - arcán őszinte érzelem tükröződik, akárcsak az enyémen.
Könnyeim patakokban kezdenek folyni az említett testrészemen, és mintha a szívemet millió darabra próbálnák szétcincálni. Soha többé nem lesz egyben, ez már biztos. Az egyetlen titkos kívánságomnak is lőttek. Csak utoljára szerettem volna őket látni, ha többször nem is. Most pedig itt vagyok, készen állok, és kiderül, hogy soha nem fog sikerülni. Én miért nem tudtam róla? Miért nem hallottam soha, egyetlen egyszer sem, hogy beszéltek volna róla az utcán?!
- Brynn - suttogja nekem Luke, aztán int az orvosnak, hogy hagyjon magunkra. Egyszerűen nem tudom felfogni. Morzsolják a még érző szervemet, a fájdalom lyukat mar a testembe. Luke szavai ólomsúlyként nehezednek rám, mintha magukkal akarnának rántani. Fáj hallgatni őket. Fáj éreznem, fáj még csak lélegeznem is.
Egyszerűen nem tudom, és nem is akarom felfogni. Gyűlölnöm kéne őket, de nem megy. Szeretem a szüleimet, akármennyit is ártottak nekem az örökbe adással, vagy bármi mással. Mindig vigyáztak rám, és titokban rájuk gondoltam. Hiába leszek majdnem fél év múlva húsz éves, szükségem van rájuk. Hiányoznak. Elmaradt az az elengedhetetlen anya-lánya beszélgetés, nem volt, aki felvilágosítson, nem volt, aki jó útra tereljen, és megmentsen az összetöréstől. Nem volt alkalmunk ezekre, hiszen egy tizenkét évesnek hiába magyarázza az ember a lehetetlent.
Füleimre tapasztom kezeimet, és úgy sírok, mint egy nyávogós picsa, amikor nem kapja meg a legújabb IPhone-ját. De nem nézek le senkit. Neki is lehetnek problémái, nem hordom le, ahogy az emberek egymást szokták. Rosszabb lesz minden, és nem hagyhatom, hogy olyanná váljak; bunkó faszfejjé. Mintha pánikroham törne rám. A szokásos bőgés helyett csak hüppögés marad, ami belülről cincál szét, és nem hagyja, hogy abbahagyd. Mintha meg akarna fojtani. Egy fekete lyukká változott minden érzésem, és félő, hogy soha többé nem fogok úgy érezni, ahogy kell.
Luke végigsimít a jobb kezemen, s megpróbálja elhúzni arcom elől, de nem hagyom. Nem láthat így, amikor ki vagyok bukva. Amikor nem érzem azt, hogy élnem kellene, mert azokat is elvették tőlem, akiket mindennél jobban szeretettem, hiába töltöttünk együtt mindössze tizenkét apró-cseprő évet. Alig maradt meg belőle valami. Hiába próbálok visszaemlékezni, alig sikerül. Egy-két emlékkép bevillan, nem több.
- Hagyj itt, kérlek! Menj el! - zokogom, miközben felhúzom térdeimet magamhoz, és körülölelem őket. Arcomat közéjük fúrom, s egyenetlen szívverésem, szipogásom hallgatom, ami borzasztó. Megszoktam már, de valahogy egyre rosszabb lesz. Elgyengültem. Nagyon, és ennek most lesz meg a hátulütője. Nem fogok kibírni semmit.
- Brynn! Ilyenkor nem szabad magadba zárkózni. Hagyd, hogy segítsünk! - mondogatja halkan, hiszen most egy hangos szótól is képes lennék összeesni. Ha állnék.
- Nem, Luke. Tévedsz - nézek gyönyörű kék íriszeibe. - Nincs szükségem ilyenekre. Szimplán egyedül akarok lenni - mosolygok rá, mikor egy picit csillapodik a hüppögésem. Ő nem mosolyog vissza, teljesen más elképzelése van a dologról.
- Nem, nem akarsz. Csak azt, hogy ne lássalak így - amint kimondja a mondatot, elásnám magam a föld alá. Ezalatt a pár hét, majdnem egy hónap alatt annyira kiismert, mint én magamat sohasem. Nem tudom, hogy csinálja, de már az elejétől fogva veszélyesnek tűnt. Jó emberismerő, én pedig félek az ilyenektől. Attól, hogy ha kiismernek, megint fájni fog. - Nem tudom, mennyit hallottál abból, amit mondtam neked az ágynál, amikor kómában voltál, de minden szava igaz. És nem szeretném, ha elzárkóznál. Engedd, hogy segítsek, és nem bánod meg! Mit veszíthetsz?
Nem tudod, Luke, mennyit. De igazad van. Semmit sem. Nincs már semmim.
- Én? Már semmit - nevetek fel kényszeredetten, de mikor rájövök, mit csinálok, azonnal elhallgatok, hiszen nem illik ide. - Kimennél egy kicsit? Összepakolok.
- Csak ne csinálj semmit, oké? - néz rám aggódva, amitől kicsit jobban érzem magam, de nem tudja tompítani a fájdalmamat, amit érzek. Akárhogy próbálkozik, ő számomra csak egy fiú, akit akár szeretek, akár nem, elérhetetlen lesz. Szipogva bólintok, de nem nézek a szemébe. Tudom, hogy az a lélek tükre, hülye én sem vagyok. Minden érzelmemet látná, és teljesen kiismerne. Nem kell az nekem. Így is többet tud rólam, mint bárki más. Még Adam sem ismer ennyire.
Megvárom, míg kimegy, én pedig átöltözök abba a ruhába, ami a fürdőszobába van rakva. Semmi csicsa, egy egyszerű fekete atléta, cicanadrág, és egy vadonatúj fehér cipő, amibe szerelmes lettem első látásra. Adidas. Nem tudom, honnan van, ha Luke vette, esküszöm, úgy nyomom a képébe, ahogy ő rakta ide. Nem fogadok el ilyesmit. Az jele lenne annak, hogy érdeklődök iránta. Márpedig ezt neki nem kell tudnia. Hülyét csináltam magamból, mielőtt bekerültem ide, de mostantól minden megváltozik. Minden.
Semmi cuccom nincs, így magamra kapom a kockás inget, ami az ágy melletti széken hever, nem érdekel, hogy a Luke tulajdona e. Kimegyek a folyosóra, ahol megbámulnak az emberek. Legszívesebben elbújnék, de nem tudok. Luke karon ragad, és próbál úgy jönni mellettem, hogy ne lássam a gyűlölködő pillantásokat, de lehetetlen, akármennyire is akarja. Átlátnak rajta, figyelnek, én pedig tudom, ki fogok borulni. Lehet, hogy most azonnal. Ki kell jutnunk innen, nem tudom sokáig egyben tartani magamat, és robbanni fogok. Időzített bomba vagyok.
- El-eljössz velem a... temetőbe? - nyögöm ki nagy nehezen, amire gondolok, mire egy szomorú mosolyt és bólintást kapok válaszul. Kicsit jobb, tényleg, hogy van mellettem valaki. Nem akartam elhinni neki, amikor fél órája mondta, de igaza van. Kell egy ember, aki vigasztal ilyenkor.
- Az ott Luke Hemmings?! - ordítja el magát egy lány mögülünk, mi pedig automatikusan egyszerre fordulunk meg. A gyomrom liftezni kezd, és cigánykereket vet. Csak ezt ne! Csak fanokat ne, kérlek!
- Futás! - egy pillanatra néz csak szemeimbe, aztán karomat húzva kezd el szaladni az emberek között, akik úgy állnak a folyosó közepén, mint valami várfal. A kisebb csoport rohamosan közeledik felénk, de nekem csak annyi a dolgom, hogy bírjam az iramot, és ne essek fel a saját lábamban. Nem hiszem, hogy menni fog. Mindjárt végem. Nem bírom.

Most elbújok egy szép kis sarokba, még mielőtt megesztek, vagy szétcincáltok vagy nem tudom. Rettenetesen sajnálom, hogy több, mint egy hónapra tűntem el, és nem kaptatok részt sem. Mondanám azt, hogy értelmes dolgokkal töltöttem az időt, de tanuláson kívül (hahaha) semmit sem csináltam. Bizonyára néhányan láttátok, hogy az Online Dobverőre új kinézet jött, és persze egy régi blogom is új külsőt kapott (Calum fanfiction), amely jelenleg szüneten van.
Ebben a hónapban szeretném lezárni a Segítek első évadát, legalábbis nagy reményeket fűzök hozzá. Az átírás nagyon-nagyon jól halad, már tizennégy fejezetet (vagy tizenhármat?) megírtam, ami itt a blogon már a huszadik. Tehát egy kicsit előre kellett szaladnom. Nem baj. Az Ódét is újraírom, és ha gondoljátok, ha vége a második évadnak itt, akkor közzé teszem az újraírtakat. :)
Remélem, hogy még vagytok néhányan, és szeretném megköszönni nektek, hogy kitartottatok mellettem, és hittetek abban, hogy vissza fogok térni, nem sok időről lesz szó. A következő fejezet után már talán csak egy van, tehát bírjátok ki, még KÉT rész, és pam pam, MÁSODIK ÉVAD! ^^ Na nem locsogok tovább. Szép estét mindenkinek! <3 

2016. április 23., szombat

Shut up and dance with me!

Hi guys! ^^

Oké. Bocs, komolyan. Ezt muszáj volt, reggel óta megy a fejemben, és áh, nem tudok megszabadulni tőle. Nos, igen. Egyébként a cím még találó is, ugyanis az egyik kedvenc bloggerinámtól kaptam egy díjat, és különös tekintettel arra, hogy a(z egyik) példaképem, szeretném normálisan végigcsinálni. Aki szeretné, elolvassa, aki nem, az nem.

Leah Hope Eastbrook - Szándékos véletlenek

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, kitől kaptad!
2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!
3. Írj tizenkét dolgot az illető blogjáról!
4. Írj tizenkét dolgot a saját blogodról!
5. Válaszolj a tizenkét kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján, akitől a díjat kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!
8. Küldd tovább tizenkét néhány embernek a díjat!

12 dolog Leah blogjáról:

1. Harry Potter fanfiction.
2. Egyedi szereplőket is vitt bele.
3. Az első fejezet címe Tükörkép.
4. A fejlécet Leah készítette.
5. A designt Naomi B.
6. A történet trilógia.
7. A trilógia címe Oblivate.
8. A főszereplő lányt Corinna-nak hívják.
9. A húgát Nathalie-nak.
10. Nathalie-t is felvették a Roxfortba.
11. A blog eddig két díjat kapott.
12. És eddig 20 rendszeres olvasója van.

12 dolog a saját blogomról:

1. Két évados lesz.
2. Nem olyan régen, április 13-án volt egy éves a blog.
3. Ez egy Luke Hemmings fanfiction.
4. Brynn három helyen lakott eddig.
5. Ezek Sydneyben, Árvaház Melbourne-ben, és csak simán (xD) Melbourne-ben.
6. Gimnáziumi évei alatt egyedül Adam-mel volt jó kapcsolata.
7. Az apukája pilóta volt.
8. Az édesanyja pedig stewardess, miután lemondott a sztriptíztáncosnői munkáról.
9. Brynn mindig is szeretett volna egy bátyát.
10. Luke-nak eddig egy komoly kapcsolata volt.
11. Brynn-nek is.
12. De csúnya szakítás lett a vége. :/

Válaszaim Leah kérdéseire:

1. Mióta vagy jelen a blogger világában?
Igazából 2013 óta olvasgattam blogokat, de csak 14'-ben mertem belevágni én is egybe. Felébredt bennem a versenyszellem, szoktam mondani. Egy Calum fanfictionnel indítottam, de az szünetre lett ítélve, amit majd talán feloldok valamikor.

2. Miért pont ezt az alapötletet választottad?
Ez volt az első olyan ötletem, amit senki segítsége nélkül találtam ki. (A Calum fanfictiont barátnőm mondta, hogy szívesen olvasna olyat, és hogy szerinte érdemes lenne megírnom.) Több napig gondolkoztam rajta, hogy merjek e belevágni, mert amikor eszembe jutott, alig négy hónapja voltam tizennégy éves. Ám sosem bántam meg, hogy elkezdtem írni, mára nagyon a szívemhez nőtt.

3. Szoktál más blogger(ek)től olvasni? Ha igen, ki(k)től?
Persze, sosem árt, ha az ember tisztában van a vetélytársaival. Oké, ezt viccnek szántam. Szeretem olvasni, hogy mennyit fejlődtünk az évek alatt, bár mostanában inkább hagyom az ilyesmiket, és nagyon-nagyon kevés bloggertől olvasok, ugyanis csalódás csalódás hátán ér, ami ezeket illeti.
Amit mindenkinek ajánlani tudok, és sosem hagyom ki egy fejezetét sem:
Németh Barby - Édes élet, Bobo Sz. - Briefe aus der Totenlade (még nincs rész, de én vagyok a béta, khmkhm), Sofiaa Evans - A new chance, Love and Music, Leah - Szándékos véletlenek, Jacey Alloray - Érted bolondulok
Elvétve meg mást is.

4. Tagja vagy a Facebbok csoportoknak/oldalaknak?
Egyértelműen, hiszen ma már elengedhetetlen, hogy a bloggerek ott is értesítsék egymást az új rész érkezéséről, hirdessék az írásukat, és persze új barátokat, olvasókat szerezzenek. Én ennek hála ismertem meg két-három legjobb barátomat.

5. Szeretnél más bloggerekkel közreműködni? Ha igen, miért?
Bobo Sz.-szel lesz majd egy közös blogunk, bár fogalmam sincs, mikor jutunk el vele olyan szintre, hogy vállalható legyen. Sokat írtunk már oda, de a rendszerezéssel gondok vannak. Nem tudjuk, melyik melyik fejezet után jön, így meg van a nyári programunk. Időrendi sorrendbe kell állítani őket.

6. Mit gondolsz a személyes blogokról?
Igazából néha csak olyanokra vágyok, máskor meg kiakadok tőlük, mert valami olyat írnak, amivel nem értek egyet. Természetesen csak magamban fortyogok, de hát, ez van. 

7. Mit gondolsz összességében a Bloggerről?
Azt, hogy imádom, és rettenetesen hálás vagyok a készítőinek, mert enélkül én régen elvesztem volna, és még jobban, még többször előjönnének a depressziós időszakaim. A legjobb barátaim is mind írnak, ezért pedig külön köszönet, mert ők is megtalálhatták a Bloggert. És persze sok kiemelkedő írás van rajta, ami akár könyvben is megállná a helyét.

8. Gondolkoztál már azon, hogy átköltözteted a történetedet egy másik oldalra? Ha igen, melyikre?
Eszembe jutott már, hogy egy külön blogot csinálok, ahol az összes történetem elérhető lesz egy helyen, és neki is kezdtem, de most inkább hagyom. Ülepednie kell a dolognak, amúgy sem hiszem, hogy lesz belőle bármi is.

9. Milyen könyveket olvasol szívesen?
Azt leszögezném, hogy a romantikusok kilőve, mivel utálom, ha egy könyv csöpög a nyáltól. Az izgalmasat szeretem, ahol gondolkodni kell, és ahol van benne szomorúság. Nem tudom, én azokat sokkal jobban élvezem, és jobban át tudom élni, érezni a szereplővel történteket.

10. Szoktál véleményt írni az általad olvasott blogok friss fejezetéhez?
Igyekszem, de van olyan is, hogy elfelejtem, vagy mobilnettel olvasok, és azt nem akarom olyan gyorsan fogyasztani, és halogatom - amiből persze nem lesz semmi, esetleg később.

11. Milyen filmeket szeretsz?
Fura egy teremtmény vagyok, filmeket nem igazán nézek. A sorozatok hívei vagyok, és abból sem mindegy, milyen témájú, és hogy adják át az érzelmeket. A Vámpírnaplók nem tetszett, de például az Egyszer volt, hol nem volt igen. A Teen Wolfot elkezdtem, de abbahagytam. Jelenleg a kedvencem az Orphan Black, és awh, imádom. Sarah és Paul, én szurkolok. *0*

12. Szeretnél komolyabban is foglalkozni az írással? Könyvkiadás, forgatókönyvírás?
Igen, már eszembe jutott. Bár ebben a pillanatban Webdesigner akarok lenni, ha felnövök, másodállásban pedig író, de ki tudja, mi lesz belőle? A könyvkiadás még egy kicsit korai, ugyanis egyetlen kész történetem van, az pedig egyáltalán nem felel meg az általam (meg gondolom a kiadó által) megszabott határoknak.

12 kérdésem:

1. Sokan vannak, akik tudnak arról, hogy írsz? (környezet)
2. Mit reagálnál, ha egyszer kopogtatnának az ajtódon, és egy olyan lehetőséget ajánlanának fel, amivel csak egyszer élhetsz?
3. Beleegyeznél, ha egyszer meg akarnák filmesíteni a történeted?
4. Vannak blogger-legjobb barátaid? Mióta ismered őket?
5. A családod támogat a hobbidban?
6. Szeretnél komolyabban is foglalkozni az írással?
7. Miért pont ő a főszereplőd?
8. Hasonlítanak rád a karaktereid?
9. Van olyan, akiben totálisan megbízol, és minden titkodat elmondod neki?
10. Írás terén kitől kérsz tanácsot?
11. El lehet viselni az idiótaságom? :D
12. Milyen inspiráló zenét tudsz?

Tizenkét néhány ember, aki megérdemli:

2. Sofiaa Evans - A new chance
3. Merci - Bosszúból jeles
4. Jacey Alloray - Érted bolondulok
5. Faith K. Everett - Take me to Neverland 

Hamarosan jön az új rész! Addig is ölel titeket,
Brynn Hastings

2016. április 13., szerda

BLOGSZÜLINAP!!!!!! - Brynn és Luke különkiadások

A blogszülinapi különkiadás (lejjebb Luke különkiadás is van, olálááá)

/Brynn Carrington/

Komolyan mindenki tudni akarja, hogy hogy tekintettem rá akkor, amikor először megláttam? Biztosan? Csak azért, mert én soha nem tudtam eldönteni, hogy már akkor is kedveltem- e, vagy utáltam, és a pokol legsötétebb bugyrába kívántam volna. Valószínűleg az előbbi, mivel akkor nem feküdtem volna le vele.

Unalmas hetünk volt, nem csináltunk semmi érdekeset, csak arra a napra volt annyi vendég, hogy még a folyosón is alig fértek el. 
Nagy napnak néztünk elébe, Axel szemében ez egy nagyon fontos esemény dátuma volt, a testvérének a születésnapja. A húga is meghívott volt a bárba, és élvezettel nézte a műsorunkat, tekintve, hogy leszbikus. Igen, szerencsétlen McCartney-nak elég sok minden kijutott az életből, még engem is utál, de hogy ekkora csapást mérjenek rá?
- Készülődj, Brynn, hamarosan te jössz! - nem akartam ott lenni. Próbáltam úgy felfogni, hogy hamar vége, de nem jött össze. A percek nem teltek, mintha a mutatók ólomsúlyúak lettek volna, egy fikarcnyit sem mozdultak. Szemeim rajtuk legeltettem, és észre sem vettem az elmozdulásukat, csak, mikor Ivy betuszkolt az öltözőbe, és magamra hagyott. Kénytelen-kelletlen felvettem a vöröses fehérneműket, egy fekete harisnyát, és egy szintén vörös körömcipőt. Ahogy végignéztem magamon, elfogott a szégyen. Szégyelltem magam, ahogyan kinézek, aki lett belőlem. Nem így terveztem.
A hajamat ezredjére is élére fésültem, apró fülbevalókat aggattam magamra, meg vagy egy kiló sminket kentem az arcom minden szegletére. Nem is látszott az igazi énem. Mintha egy másik lány, egy ismeretlen állt volna meg előttem, és őt figyeltem volna. Már csak néhány karkötő és nyaklánc hiányzott, a jelmezem majdnem tökéletes volt. Illetve, valakinek biztosan, én utáltam.
Óvatosan lépdeltem a magas cipőben, ami már most nyomta a lábamat. Magam felé kezdtem el húzni a kilincset, persze nem teljes erőmből, mert akkor hátraestem volna. Amint kiléptem a helyiségből, hatalmas mennyiségű tömeggel találtam szemben magam. Egyből elfogott az antiszociálisság érzése, és bevallom, szerettem az lenni. Utáltam a tömeget, mind a mai napig. Ahogy mindenki hozzád ér, rád néz, bámul, mint borjú az új kapura, és figyel.
- Nagyon csinos vagy - mosolygott rám Ivy, és a tekintetében őszinteséget véltem felfedezni. Habár az kizárt. Én soha nem voltam sem csinos, sem semmi olyan, aminek köze van hozzá vagy a szinonimáihoz.
- Köszönöm - azért udvariasan válaszoltam, és odébb tipegtem. Nagyon nehéz volt járni benne, és már mindenem ki volt ettől, nem csak a hócipőm.
Az egyik munkatársnőnk szólt, hogy ideje színpadra lépnem, így muszáj volt megtennem. Ahogy végigsiklott a tekintetem a nézőkön, megakadt a szemem egy szőke, felzselézett hajú fiún. Piercingje volt, fekete inget viselt, és a kezében egy whiskyt tartott. Tetszett a látvány, s mikor rám pillantott, azt hittem elsüllyedek. Lebuktam. Néztem őt, de észrevette.
Apró mosolyra húzta a száját. Nem tudtam eldönteni, hogy az most nekem szólt-e, vagy a táncomnak. Bizonyára inkább az utóbbinak, mivel nekem soha nem jönne össze semmi egy ilyen pasival. Alex nem hasonlított rá, csak talán egy picit külsőleg. Reméltem, szöges ellentéte ez a fiú, mert nem akartam megint puffanni egyet. Ha összetörné a szívemet, örök életemre boldogtalan lennék.
Nem tartott sokáig az előadásom, talán húsz percig. Axel rögtön lerángatott a színpad végéből, miután átjutottam a piros függöny mögött. Tudtam, hogy sosem fogom megkapni tőle azt az elismerést, amit szerettem volna, még akkor sem, ha ő anyám bátyja. A húgukról nem nagyon beszélünk, nagyon ritkán tartózkodik Ausztráliában, jobban szereti Európát, ott talált magának egy életre szóló társat is. Hogy honnan tudom? A munkatársaimmal beszélgetett, de velem soha. Axel megtiltotta neki, bár nem sokáig kellett magyaráznia. Kijelentette, hogy őrült vagyok, és hiába az anyám a testvérük, semmit sem örököltem tőle. Semmi jó tulajdonságot, minden, ami én vagyok, az apámé. Nagyon-nagyon jól esett.
Két percen belül azt vettem észre, hogy egy körben állok, körülöttem pedig mindenféle korú férfi beszélget a másikkal. Egy idő után észrevettek, és elkezdtek faggatni. Perverz kérdéseiket most sem hanyagolták, de mintha sokkal mocskosabbul beszéltek volna. Alig győztem mondogatni, hogy "nem", "nem tudom" és hasonló szavakat. Az egyikük nagyon nyomulós volt, amikor el akartam hagyni a társaságot, visszahúzott, hogy maradjak egy kicsit. Vagy a kezemet fogta, vagy a derekamat, és úgy húzott magához. A hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy meddig leszek még ezekkel összezárva. Aztán a piercinges fiút pillantottam meg, ahogy engem figyel.
Meglegyintette a kezét, ami valószínűleg egy köszönés akart lenni. Elnézést kértem, és kikecmeregtem az idősek közül, majd a velem egykorú fiú felé vettem az irányt. Megálltam előtte, aztán a kezében tartott whiskyt kezdtem szugerálni.
- Ó, a fiú, aki egy üveg whisky társaságában kacsintgatott rám az asztal mögül? - vontam fel szemöldököm mosolyogva. - Ihatok egy kortyot? - néztem fel gyönyörű kék szemeibe, s választ sem várva kaptam ki végtagjai közül. Lehúztam egy jó nagy kortyot, aztán visszaadtam neki. - Köszi, ez most kellett - túrtam bele barna hajzuhatagomba.
- Megkérdezhetem, hogy miért vagy itt? - dörzsölte meg szemeit, mire felvontam a szemöldökömet.
- Hogy érted, hogy itt? - értetlenkedtem, így inkább lehunyta szemeit, és elkezdte magyarázni, hogy a bárban. Kíváncsi vagyok, miért akarja tudni, hogy mit keresek ezen a borzasztó helyen, amit leginkább a pokolhoz tudnék hasonlítani. - Ja, hogy ez. Hosszú sztori, de inkább hagyjuk. Gyere! - ragadtam meg a kezét, s a hatalmas lendülettől majdnem kiesett a kezéből a szeszes ital. Biztos frászt kapott volna, hiszen nem egy olcsó ital. Mondjuk, ennyi pénzért igazán vigyázhatnánk rá. Ő is, nem csak én, hiszen nem az enyém. Bár megosztotta velem. Nem mintha lett volna beleszólása.
- Hová megyünk? - kérdezősködik, pont mikor felérünk az emeletre. Egy olyan színe tárul elénk a bárnak, amelyet még valószínűleg nem látott.
- Játszunk egy kicsit - babrálok a kulcsommal, aztán amikor sikerül kinyitnom az ajtót, belököm rajta a fiút, s magunkra zárom.
- Hogy is hívnak? - kérdezi tőlem, miután leült az ágy végébe. Megálltam előtte, elmosolyodtam, és közelebb léptem hozzá, hogy ki tudjam gombolni fekete ingét.
- Miért fontos az? - suttogtam, ő pedig egy pillanatra elgondolkozott. Fontos az? Nem, valószínűleg nem.
- Azt beszélik, van itt egy olyan lány, akinek senki nem tudja a nevét. Van egy olyan érzésem, hogy te vagy az - ajkait közelítette felém, de én egy pillanat alatt megszakítottam a köztünk lévő távolságot, és ráültem combjaira. - Én akarok az az egy lenni, aki tudja - szuszogta, mire elnevettem magam.
- Ha úgy is van, ahogy mondod, honnan veszed, hogy pont neked mondanám el? - tudakolta.
- Mert megérdemlem - mondta a szerinte értelmes választ, én pedig továbbra is kuncogtam rajta, mintha hülyeséget mondott volna.
- Nem is ismerlek. És ne érts félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy többet kéne találkoznunk, mert nem - vágtam ki magam a helyzetből, pedig szerintem már majdnem kezdett reménykedni, hogy lehet esélye.
- Elég annyit tudnod, hogy mától minden napodon emlékezni fogsz rám - mosolyodott el magabiztosan, mire köhintettem egyet, jelezve, hogy én is itt vagyok, és nem értek vele egyet.
- Olyan tudatlanok vagytok ti, anyuci meg apuci kisfiai - megráztam a fejem, erre ő kezdte el felvonni a szemöldökét.
- El kell keserítselek, de két bátyám van - kicsit meglepett ezzel a kijelentésével, aztán elfintorodtam, és látta, hogy gondolkodóba estem.
- Akkor egy híresség lennél, akinek nincs jobb dolga, mint itt lenni, nem igaz? Kit csalsz meg éppen? - mosolyogtam rá pimaszul, mire halvány mosolyra húzta a száját.
- Maradjunk annyiban, hogy még mindig nem találtad el - incselkedett velem, aztán magához húzott egy csókra. Egyébként nem rossz hely ez, ha az ember felejteni kíván. Lehet, hogy ő most pontosan ezt tette...
- Ki vagy te, beképzelt fiú? - néztem rá kikerekedett szemekkel, miközben ingét húztam magam felé. Kezeimmel megszabadítottam felsőjétől, ami hangos puffanással adta tudtunkra, hogy a nap folyamán nem lesz rá szükségünk.
- Ki vagy te, álca mögé bújt lány? - játszik ugyanolyan lapokkal, mint én, és nem hajlandó megmutatni a sajátjait. - Nincs is itt semmi keresnivalód. Jobb lenne, ha elmennél innen, nem? - kérdezte óvatosan, és mintha kicsit tudatlannak érezte volna magát. A szem a lélek tükre, nem tud hazudni.
- Tudod, nem jut mindenkinek a fényűző életből, akármennyire is epekedik érte éveken keresztül. És akkor még keveset mondtam - löktem egyet rajta, így elterült az ágyon, ő pedig felém mászott, s egy szenvedélyes csókot nyomott kiéhezett ajkaimra.

A 23.000 megtekintésre szánt különkiadás

/Luke Hemmings/

Kezeimet felvezetem derekára, s összeölelkezve várok a reakciójára. Vajon ő is arra gondol, amire én? Szeretné, ha összekötnénk az életünket? Nem, nem hiszem. De mi van, ha mégis? Meg kéne kérdeznem, mit gondol az ötletről.
Ajkaim súrolják az övéit, szinte már csókba alakul a dolog, mégsem lép egyikünk sem. A képzeletem akar velem játszani, és elhiteti, hogy minden rendben közöttünk, biztos vagyok benne. Brynn nem felejti el, mit tettek vele, minden egyes dologra emlékszik, ami kiskorában történt. Akármennyire is próbálnám helyrehozni a dolgokat, nem tudnám.
Elengedi a kezeimet, s megfordul a bokrok rezgésére. Közben végignézek magamon. A "You Complete Me", fekete pólóm van rajtam, ami a kedvencem. Talán egyszer, amikor lesz elég bátorságom elmondani neki, mennyire fontos nekem, ez lesz rajtam. Nélküle nem érzem magam teljesnek, mintha nem az egész lényem lenne meg, csak a fele. Ő az, aki kiegészít engem. És akármennyire is titkolja, nem fogja tudni örökké, hiszen tudom, szeret engem.
Megfogom a kezét, ő pedig óvatos mosolyra húzza a száját. Közel hajol hozzám, s szám sarkába nyom egy puszit. Körülfogom derekát, és a homlokára egy csókot kap tőlem. Simogatom a hátát, hogy megnyugodjon, mert lélegzése olyan szapora, hogy simán ki tudna szakadni a helyéről. Az enyém is valami ilyesmit tehet, de csak akkor, ha a közelében vagyok. Nem tudok uralkodni az érzéseimen, teljesen máshogy gondolkozok a szerelemről, mióta megismertem. Most már tudom, mit jelent igazából. Ő az, aki a mindent jelenti nekem, és bármire képes lennék érte.
Biccentek a fejemmel, és elindulunk a házunkhoz. Olyan jó mellette menni. Mintha semmi sem tudná elrontani ezt a pillanatot. Nincs itt senki, sem rajongók, sem barátok, sem ide nem kívánt ismerősök. A nap már amúgy is megy lefelé, a kilenc órát túlléptük. Holnap utazunk el a turnéra, és el sem akarom hinni, hogy már megint távol kell lennem tőle. Igaz, akkor nem a munka miatt volt, hanem az én hibámból, de nem akarom, az Istenért! Itt akarok mellette maradni, vigyázni rá, beszélgetni, és teljesíteni minden kívánságát. Azt akarom, hogy boldog legyen mellettem.
Már csak két utca van a házig. Brynn csöndben lépked mellettem, és halkan dudorászik valamit. Elmosolyodok tettén, s visszatekintek mögénk. Se egy kocsi, se egy gyalog, senki nincs körülöttünk. Egyedül vagyunk, mintha egész Sydney kihalt volna. Idegességemben beszívom piercingemet, és ahogy meglátom az építményt. belenézek csodálatos csokoládé színű szemeibe. Ragyog, ahogy eddig még soha, mintha tudná, hogy mit szeretnék ma csinálni.
A kulcsommal szórakozok, de csak nem akarja egyik sem nyitni a zárt. A lány kiveszi a kezeim közül, és megpróbálja ő. Érdekes, hogy neki elsőre sikerül. Kicsit bambának érzem magam miatta, így bele is túrok szőke hajamba, amivel reggel elég sokat szenvedtem. Halvány mosollyal az arcán nyitja ki az ajtót, én pedig előre engedem. Bezárom magunk után, és egyből ledőlök a kanapéra. Az sem zavar, hogy nem húztam le a cipőmet.
Brynn azért illedelmesebb. Kénytelen-kelletlen lerángatom magamról a lábbelim, aztán elordítom magam.
- Vigyázz, dobom! - és tényleg elhajítom. Brynn mérges szemekkel fókuszál rám, aztán szemét forgatva rázza meg a fejét. Csak nevetek, így ő is csatlakozik hozzám, és leül mellém a kanapéra. Magamhoz húzom, s belepuszilok a hajába. Alacsonyabb nálam, ezért sokkal könnyebb dolgom van.
Az órára nézünk mind a ketten. Lassan itt a fél tizenegy, ami azt jelenti, nekem reggel ötkor indulnom kell. A fiúk most mind otthon alszanak az utolsó éjszaka, csak én vagyok a kivétel. Megint.
Sóhajom tölti be az egész házat. Elindulok az emeletre, hogy elkészüljek, és utána le tudjunk feküdni aludni. Borzalmas egy napom lesz holnap, az biztos. Nem akarom, hogy eljöjjön. Hiányozni fog Brynn, a családom, és maga Ausztrália is. Egyik helyről a másikra utazni úgy, hogy hónapokig nem is látod azt, aki az életed, nehéz.
Nagyon hamar elkészülök, és meglepettségemre Brynn is. Felülök az ágyra, s csak nézek ki az ablakon, mintha olyan sok érdekes dolgot lehetne látni a túloldalt így este. Amúgy is, minden egyes alkalommal ugyanazt látom, ha kinézek, már úgy ismerem a képet, mint a tenyeremet. Brynn leül elém, és mosolyog rám. Az egyik legjobb dolog az életemben, ha látom mosolyogni.
- Ne legyél szomorú. Nem lesztek sokáig - mondja biztatásképpen, pedig biztos vagyok benne, hogy neki is tudomása van arról, mennyi ideig leszünk távol.
- Brynn, nem akarlak itt hagyni - sóhajtok megint, mire ő csak megölel engem, és simogatja a hátam. Annyi mindenről kellene beszélnünk, és annyi dolgot nem tud még! Meg akarom mondani neki, hogy mennyire fontos nekem.
- Hamarosan újra látjuk egymást - suttogja, mintha attól félne, hogy valaki más is van a szobában.
- Olyan sokára lesz, és félek, hogy találsz valaki mást - vallom be neki az igazi félelmem. Tényleg nem akarom, hogy valaki máshoz kezdjen kötődni. És lehet az Adam, vagy bárki más.
- Ettől nem kell tartanod - kuncogja el magát, én meg mosolygok, mint a vadalma.
- Nagyon messze van a viszontlátás. Bele fogok őrülni, hogy a srácok fekszenek mellettem, és nem te - erre szabályosan nevetni kezd, így én is csatlakozok hozzá. Komolyan gondoltam, hiába érthette viccnek az egészet.
Félek. Brynn olyan, mint valami délibáb, amely bármelyik pillanatban eltűnhet a kezeim közül. És ki is nézem belőle, az a probléma. Nem tudnám túltenni magam rajta, ha elmenne, pláne köszönés nélkül.
- Ígérd meg, hogy nem mész el - motyogom neki erőtlenül, és bízok abban, hogy nem is tervezett még hasonlót sem.
- Rendben. De akkor te is ígérd meg, hogy nem szeretsz bele másba - kéri mézédes hangján, ami mindig meg tud engem mosolyogtatni, és jobb kedvre tud deríteni.
- Ez magától értetődő. Amúgy...
- Igen?
- El sem hiszed, mennyire bánnám, ha most nem nyögném ki - értetlenkedek. Még én sem értem magam, nem hogy ő engem.
- Miket hadoválsz itt össze? - még mindig nem engedem el, és ő sem akar szabadulni szorításomból.
- Brynn, én szeretlek téged. Nem hittem volna, hogy lehet ennyire valakit, de ez már több, mint rajongás feléd.
- Luke, hagyd abba, megijesztesz! - neveti el magát.
- Az a baj, hogy én komolyan gondolom. Mindent, veled kapcsolatban. Te vagy az, aki miatt mindig várom a másnapot, aki beragyogja az életemet. Nélküled szürkék lennének a hétköznapjaim.
- Mire fel ez a szerelmi vallomás?
- Csak gondoltam tudatom veled, mielőtt elmegyek.
- Ez... igazán kedves volt tőled - motyogja halkan, s még jobban magához húz.

- Luke! Luke, kelj fel! - a hangra kinyitom szemeimet, és körülnézek. Brynn ott ül mellettem, és értetlenül méreget engem. - Minden oké? Már fél tíz van, és egy órája csak mocorogsz - mondja nekem, én pedig nem értően nézek bele csokoládé színű szemeibe.
- Tessék?
- Rosszat álmodtál? - kérdezi tőlem. Ez csak álom volt?
- Eh... Nem volt az olyan rossz - mosolyodok el kajánul, mire nevetve megcsap egy párnával.
- Nem akarom tudni, miről fantáziáltál.
- Jobb is - nyögöm ki, ő megforgatja a szemeit, és inkább elindul kifelé a szobából. - Brynn - szólok utána, a lány pedig megtorpan az ajtóban.
- Igen?
- Nagyon hiányoznál, ha elmennél - mondom neki halkan, mire egy halvány mosolyt ereszt. Pár másodpercen belül el is tűnik a szobából.

MOST KOMOLYAN. ELHISZITEK? EGY ÉVESEK LETTÜNK. ÚRISTEN. AH. SÍRNI FOGOK. ÉN NEM TUDOM ELHINNI. TE JÓ ÉG. Annyi mindenen ment keresztül a blog. Annyi átíráson, segítségen, designátalakításon, ihletszerzésen, és a többi ilyen maszlag.
Néhány ember nélkül valószínűleg néha feladtam volna az írást, vagy... Nem is tudom. Szüneteltem volna komolyabb ideig, de ők tartották bennem a lelket, és kiálltak azért, amit én is, és ők is egyaránt szeretnek. Mert nekünk mindenünk az írás. És páran igencsak kiemelten tettek azért, hogy sokkal jobb, pozitívabb legyek. ^^ Szóval, Bogi, Sofiaa, Merci, Charlotte, akikkel annyit el szoktam beszélgetni, (és találkozni is fogunk, esküszöm!) köszönöm nektek, hogy mellettem álltatok, segítettetek nekem, és még hébe-hóba játszottatok is velem (ezt nem mindenki érti). Nagyon sokat köszönhetek nektek!
Drága olvasók! Nélkületek pedig nem tudnám, mi olyan jó a blogban, min kéne javítanom, és a többi. Köszönöm, hogy elfogadtátok, amikor heteket csúsztam a részekkel, vagy hogy egy hónapot. Megígérem, hogy igyekezni fogok, nehogy előforduljon megint. Kitartóan olvastok engem, ami hatalmas boldogság számomra. Köszönöm, hogy vagytok nekem!
Tudom. Silány beszéd lett, de nem akartam elrontani a kedveteket azzal, hogy hablatyolok össze-vissza mindenről, miután megkaptátok az áhított két novellát. Külön szerettem volna őket nektek, de így sokkal jobban mutat szerintem. Szóval... Köszönöm! <3 Nagyon-nagyon-nagyon! Mindent! Hatalmas ölelés, Brynn

2016. március 31., csütörtök

Huszonhetedik fejezet - "Te komolyan azt hiszed?"

/Luke Hemmings/

Itt ülök a kórházban megint, viszont most az ellenkező oldalon. El sem hiszem, hogy meg merte tenni! Nem tudom, minek nevezhetném ezt. Szánalmasság? Bátorság? Hülyeség? Talán az összes egyszerre? Basszus.
Térdeimre rakom a könyökeimet, és úgy temetem arcomat tenyereimbe. Tudom, hogy miattam tette, és nem fogom magamnak megbocsátani, ha a szíve leáll. Erős lány, tudom, de már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy küzdeni akar.
Végignézek rajta, a keze tiszta kötés, és mindenféle csövek vannak rákapcsolva, hogy életben tartsák. Rengeteg vért vesztett, majdnem vérátömlesztést kellett csinálni. Én csak néztem az orvosra, azt sem tudtam, mit tegyek. Jó, hogy nem ájultam el. Szemei csukva vannak, ajkai kissé cserepesek, és nem csinál semmit. Néha emelkedik és süllyed a mellkasa, de ennél többet nem produkál.
- Ne haragudj, kérlek! Nem hittem neked, amikor azt mondtad, nem te vagy Norine. Elvakítottak azok a dolgok, amikben eddig örömömet leltem, de tudom, hogy ez nem mentség a viselkedésemre. Másodjára vágtad meg magad miattam, sőt most úgy, hogy majdnem belehaltál. Gondolom, ez volt a szándékod. Azért én megakadályoztam, mert nem tudhatod, hogy mikor lesz olyan dolog az életedben, amire megérte várni - halkul el a hangom a mondat végére.
Rosszul érzem magam, a lelkiismeret már lyukat vájt a bordáim közé. Alig vagyunk bent fél napja, mintha egész életemben itt éltem volna. Borzalmas. Minél kevesebbet látom ezt a helyet, annál jobb.
- Doktor úr! - köszönök neki, amikor besétál a helyiségbe. - Mekkora esély van rá, hogy ma felébred?
- Attól tartok, Mr. Hemmings, semennyi. Időbe telik, míg a szervezete felfogja, mi is történt. Legyen türelemmel. Először inkább azért kéne aggódnia, hogy túléli- e az életveszélyt.
A szemeim akkorára düllednek, hogy olyat ember még nem látott. Ezt nem hiszem el!
- Azt mondja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jól lesz? - emelem fel a hangomat zaklatottan. Biztatásképp egyik kezét a vállamra rakja, és egy szomorú mosolyt ereszt.
- Miss Carrington volt már bent korábban is nálunk, de akkor igencsak a kamaszkora elején járt. Tizenhárom-tizennégy éves volt, mikor először hozták be depresszió miatt - mondja el nekem az orvos azokat a dolgokat, amiket eddig nem tudtam. Homály fedte őket, Brynn nem nagyon mondta még el, mi volt az oka, hogy ennyi problémája van.
- Maga szerint soha nem lesz képes felhagyni ezzel a... betegséggel?
- Több, mint öt éve diagnosztizálták nála, és mivel azóta tart, nem hiszem, hogy erre sok esély lenne. A betegnek is akarnia kell kigyógyulni belőle, nem csak a körülötte lévőknek. Azt ajánlom, folyton legyen mellette, egy percre se hagyja magára, amíg ilyen instabil a lelkiállapota. Bármikor behozhatja, csak félő, hogy akkor már késő lesz.
Nyelek egyet, aztán egy hatalmas sóhaj szakad fel a torkomból.
Akkor itt és most megesküszöm, hogy addig nem mész haza Brynn, amíg teljesen meg nem gyógyulsz. Segíteni fogok neked, mert senki nem érdemli meg, hogy olyasfajta súlyokat cipeljen a vállán, mint te.

/Pár nap múlva/

Éjszakára a srácok mindig hazahoztak, hogy pihenjek egy kicsit, és nekem muszáj volt belemennem. Tudom, hogy az én hibám, de nem tehetem meg, hogy elhagyom magam. Egyrészt, mert van annyi önbecsülésem, másrészt vannak rajongóim, barátaim és családom, akiknek fontos vagyok. Remélem, hogy Brynn megbocsát, bár nem hiszem, hogy megteszi.
Ez a szar szék, amin már napok óta próbálgatom a különböző pózokat, egyre rosszabb. Mindenütt nyom, nem tudok normálisan ráülni, de még feküdni sem. Aki ezt kitalálta, nem lehetett túl okos...
Felállok a székből, de véletlenül belerúgok az ágy lábába. Pittyegni kezd az EKG, és olyan ütemben megindul Brynn szívverése, hogy csak lesek. Ekkor két nővér ront be hozzánk, és kitessékelnek.
- Nem, hagy maradjak bent! - szólok vissza, mire egy nálam kétszer nagyobb nővér húz ki a kórteremből. - Engedjen vissza! Nem hallja?!
Kintről kell néznem, ahogyan ott babrálnak vele, infúziót töltenek, és egyéb ilyen unalmas dolgok, amikhez nem értek, mégis elengedhetetlenek. Úgy vagyok rátapadva az üvegre, mint egy tengeri csillag az akvárium falán. Nagyon izgulok, hogy ne legyen semmi baja. Borzalmas érzésem van. Mintha a szívemet aprócska tűkkel döfködnék, hogy durranjon ki. Hamarosan megtudom, milyen az.
Hamarosan kijönnek a helyiségből, én pedig olyan gyorsan megyek vissza a helyemre, mint egy versenyautó. Az ágy, és a csukott szemű lány mellett találom magam. Leülök a székre, s egy ideig onnan kémlelem. Amikor megunom, elkezdem simogatni a kezét, hátha érzi. Jól sejtettem, azonnal fel is kel, köhögni kezd, így azonnal a segítségére sietek. Mikor csillapodik az állapota, visszaülök a helyemre.
- Hol vagyok? - kérdezi rekedtes hangján, s körülnéz. Egyből leesik neki a tantusz, hogy bizony nem ott, ahová menni akart. - Mit tettél? - kiáltja el magát, de befogom a száját.
- Brynn, meg akartad magad ölni! Ez nem normális dolog! Segítenem kellett! - magyarázom neki, miközben végig csokoládébarna szemeibe tekintek. Egy ideig ellenkezik, aztán nem bírja, rám hagyja a dolgot, de mérges. Nagyon. Mikor már teljesen megnyugszik, leveszem kezemet a szájáról.
- Miért? Miért tetted? - könnyei záporozni kezdenek arcán, amitől még jobban fájni kezd a szívem. Segíteni akartam neki, nem tönkretenni.
- Én... Csak nem akartam, hogy bajod essen - nyögöm ki az igazat, aztán sóhajtok, és beletúrok szőke hajamba. Malmozni kezdek ujjaimmal, mert nem tudok szemeibe nézni. Biztos vagyok benne, hogy csalódottságot vélnék felfedezni.
- El akartam menni, Luke. Boldog akartam lenni, megszabadulni a fájdalomtól, de te megakadályoztad! Jó érzés?! - azt hiszem, kiabálni akart, ordítozni, de szavai szinte suttogásként hatnak. Féltem, hogy ez lesz.
- Nem akartalak bántani! Esküszöm! Csak össze voltam zavarodva, nem tudtam mit beszélek. Kérlek! Bocsánat! - hunyom le szemeimet, de közben hallom, ahogy szipog. Tényleg hagynom kellett volna, hogy megtegye? Nem is tudnék tükörbe nézni azok után.
- Mindegy. Majd máskor összejön - neveti el magát gúnyosan, mire összeráncolom homlokomat.
- Te komolyan azt hiszed, hogy hagyni fogom? - értetlenül széttárom karjaimat, mire megvonja vállait. Ezt nem hiszem el!
- Nem tudom - próbálja ugyanazt a hangsúlyt adni a szavak alá, mint ahogy én mondtam neki akkor, amikor telefonáltunk. Tudom, mekkora hibát követtem el, de jóvá fogom tudni hozni. - Mit akarsz még itt amúgy?
- Arra várok, hogy az orvos a kezembe nyomja a papírt, miszerint jól vagy, hogy aztán elvihesselek a bárból. - Meglepődik válaszomon, kicsit ki is dülled a szeme. Olyan, mintha nem hinne nekem, pedig tudhatná, hogy komolyan gondolom ezeket a dolgokat. Nem szoktam hazudozni.
- Miért vagy mellettem? Miért akarod annyira, hogy elmenjek onnan?
- Mert nem vagy boldog, és én azt akarom, hogy az legyél! Nem tudod milyen, és szeretnék megmutatni.
- De, tudom - neveti el magát megint, aztán mikor nyílik az ajtó, odakapja a fejét.
Egy magas, barna hajú srác lép be rajta, napszemüveggel a fizimiskáján. Egyszerű farmert visel, fekete pólóval, amin kék szöveg van. A lányra nézek, leesett állal néz az idegenre, aki úgy tűnik, nem is az.
- Brynn? - kérdezi meg a srác. - Úr Isten, mit tettél?! - jön közelebb azonnal, és megnézi a lány karjait. Szégyenlősen elfordítja a fejét, és nem néznek egymás szemébe. - Brynn, miért?
- Mit keresel itt, Adam? - látom, ahogy lehunyja a szemeit. Hülyén érzem magam ebben a szituációban. Most ő kicsoda? Ex-pasi?
- Az orvosod hívott fel, hogy megint behoztak. Az istenit, Brynn, könyörgök neked, mondd el, miért tetted! - a lány felém fordul, egy pillanatra rám néz, majd Adam-re, s sokáig csak bámulják egymást. Nem esett le a fiúnak, hogy miattam történt minden.
- Nem bírtam tovább - szólal meg pár perc gondolkodás után.
- Miért nem szóltál? - tudakolja.
- Hogy kérdezheted meg, mikor évekre tűntél el?! - fakad ki szegény, és el is sírja magát. - A legjobb barátom voltál, elmentél, ott hagytál, és keresni sem tudtalak!
Felállok a székből, hogy elmenjek, mert látom, rám már nincs szükség. Azonban Brynn megragadja a karom, és visszaránt a helyemre. Meglepődök, mekkora erő van benne, de nem azzal a karjával csinálta, amelyiket megvágta.
- Brynn, sajnálom! Tudod, mennyire fontos volt nekem, hogy elmenjek innen! El akartam szabadulni, és Európa erre tökéletes lett volna. Nem sikerült, és vissza kellett jönnöm - tárja szét karjait, és sóhajtva leül egy másik székre.
- Ez nem mentség arra, amit tettél - nyögi ki fájdalommal teli hangon.
- Tudom. De visszajöttem, és nem foglak többet magadra hagyni. Itt leszek, és megakadályozom, hogy ilyen hülyeségeket csinálj! Nem tűrök ellentmondást! - mondja magabiztosan Adam, Brynn pedig összeráncolja a szemöldökét, sóhajt, de inkább nem szól semmit.
- Mindegy. Adam, ő itt Luke. Luke, ő itt Adam - mutat be minket egymásnak, így kénytelenek vagyunk felállni, hogy kezet foghassunk. - Köszönöm, hogy itt voltatok, nagyon jól esett, tényleg, de most már mehettek! - mutat az ajtó felé, én pedig értetlenül nézek rá.
- Komolyan gondoltad? - kérdezzük szinte egyszerre a másik féllel, mire Brynn bólint egyet. - Felejtsd el! - rázom meg a fejemet, és már csak azért sem állok fel a székből. - Itt hagyjalak, hogy utána meg találd magad ölni? Minek nézel te engem, hülyének? - értetlenkedek.
- Egyetértek - bólint Adam is, a lány pedig látványosan szenved előttünk.
- Ahj, menjetek már! - bal kezével az ajtó felé mutat, de azonnal vissza is húzza a helyére egy nyögés kíséretében. Nem kiabált, de tényleg szeretné, ha eltűnnénk. Sajnos most nem tehetem meg, akármennyire is akarja.
- Jó napot! - nyit be az orvos, és mi egy emberként fordulunk felé. - Öhm, kinek adhatom a papírt? - néz ránk, mire Adam felém biccent, én pedig elmosolyodok. - Miss Carrington, hamarosan hazamehet - néz rá Brynn-re.
- De nem akarok! - sírja el magát, és kezeibe temeti arcát. Adam elkezdi simogatni a combját. - Adam, hagyj békén! - bevallom, így kicsit jobban érzem magam.
- Doktor úr, beszélhetnénk? - nézek rá kérlelő szemekkel, mire bólint, és kimegyünk a helyiségből.

Az üveg előtt megállunk.
- Maga szerint mennyi idő kell neki, hogy... meg... megbocsásson? - sóhajtok, mikor kimondom a mondatot. Vajon meddig tarthat?
- Ezt pontosan hogy érti? - vonja fel szemöldökét. - Maga miatt...
- Nem! Vagy nem teljesen... Előtte volt egy csúnya veszekedésünk, és félek, hogy emiatt tette. Előtte is hajlamos volt vagdosni magát, de elfajultak a dolgok...
- Ha tényleg így van, várnia kéne egy kicsit, amíg megnyugszik. Kiskora óta ismerem Brynn-t, viszont miután elköltözött, csak tizennégy-tizenöt éves korában láttam újra, azóta nem. Nagy fájdalmai vannak, oda kell figyelnie, mit, hogyan és mikor mond. Egy apró baklövés, és azonnal baj lesz belőle. A megbocsátás meg... Emberfüggő. Szerintem magának már rég megbocsátott, csak nem tudja elfelejteni, amit tett - mosolyog rám biztatóan, de kicsit sem érzem jobban magam.
A doktorral együtt nézünk át az üvegen, s tekintetem találkozik a Brynn-ével. Azonnal elkapja, és tovább beszélget Adammel, nekem pedig mosolyt csal az arcomra.
- Látja? Ez már biztos jele annak, hogy érdeklődik maga iránt. És el kell mondjam, szerintem ez az első komolyabb kapcsolata.
- Nem vagyunk együtt - szólok közbe.
- Oh, ne haragudjon, azt hittem, hiszen annyira vigyáznak egymásra. Múltkor Brynn is bent volt, mikor magát behozták.
- Igen... Ez az időszak elég szerencsétlen nekünk.
- Sajnálom.
- Köszönöm, Doktor úr - biccentek, aztán elválnak útjaink. Visszamegyek a helyiségbe, és leülök a székemre. Egy ideig nézem a lányt, ahogy tördeli az ujjait, és nem pillant egyikünkre sem, aztán felhagyok vele. Remélem, hogy megbocsát.
- Nekem mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek, Luke. Vigyázz rá! - fog kezet velem megint Adam, és elköszönünk.
- A legjobb barátom volt - suttogja maga elé Brynn.
- Szerintem még mindig az - mosolygok rá biztatóan.
- Nem tudom. Mióta leérettségiztünk Melbourne-ben, nem is láttam - vallja be, és sóhajt egyet. Biztos nem könnyű neki.
- Mihez fogsz most kezdeni?
- Azt hiszem, megbeszéljük a dolgokat, amik kettőnk között történtek - néz rám komoly arccal, ami az enyémről is letörli a mosolyt.

Hi guys! ^^
Bocsánat, hogy ilyen sokáig "zárva tartottam" a blogot, de az első szülinap alkalmából muszáj volt designátalakítást végrehajtani. Maga a design megint nem az én munkám, csak a kisebb apróságok, hogy feldobjam. A fejléccel csak majdnem egy egész napot dolgoztam ^^"... És, öhm... Remélem, hogy tetszeni fog a különkiadás! És igen, a Luke-osat is megkapjátok (szóval hamarosan kettő? :O IGEN!). Hihi. I love you so much! <3 

2016. március 15., kedd

*-*

Hi guys!

Nem is tudom, mit mondjak! Elértük a 22.000 oldalmegjelenítést! El sem tudom hinni! Jesszusom! Az a fantasztikus érzés... Hű. Már vagyunk itt negyvenen, ráadásul itt ez a hatalmas szám, a sok csere és a díjak... 
Elmondom, hogy elkezdtem újraírni a Segíteket, és íme, már a tizedik fejezetnél járok. Körülbelül eddig negyven oldal van, vagy kevesebb, nem tudom. Nos, eme remek híreknek köszönhetően megosztom veletek a kérdést.

Kinek a szemszögéből akartok különkiadást?


             Luke                                             Brynn

Én már nagyon-nagyon izgatott vagyok, csak még nem tudok, kit akartok, így a téma sem adott. Persze van egy-két tippem, hogy mi váltana ki belőletek olyan érzést, amilyet szeretnék, de na. Inkább megkérdezem, hogy ti, Lynnelők kinek a szemszögéből olvastok szívesen. Személy szerint az újraírt fejezetek közül a Luke-osakat jobban szeretem, de hát... :D

Hamarosan jelentkezik, és ölel mindenkit,
Brynn :*

2016. február 27., szombat

Huszonhatodik fejezet - Kiskorom története

/Brynn Carrington/

Lecsaptam a telefont. A szemem megtelik könnyel, és esküszöm, mintha a szívem minden működő darabkáját kitépték volna. Olyan rosszul érzem magam, mint még soha. Még az sem fájt ennyire, mikor örökbe adtak. Mit tett velem ez a fiú? Miért kellett találkoznunk? Miért kellett belecsöppennie az életembe? 
Leborulok az ágyra, és csak sírok a párnámba.
- Ez a te hibád! - ordítom le Ivy fejét, aki még mindig az ágyamon ül. - Soha többet ne lássalak!
- Ne aggódj, magától is rájött volna, hogy van valami hasonlóság köztetek. Én csak elősegítettem a gondolkodását. Az is lehet, hogy már rájött, csak nem akarta bevallani magának.
- Takarodj! - kiabálom tiszta erőmből.
Kimegy az ajtón, én pedig becsukom azt. Nincs szükségem senkire. Nincs szükségem semmire... Miért kellett tönkretennie? Ettől féltem, ezért nem akartam szerelmes lenni! Utálom magam, a hülye világot, a hülye embereket, mindenkit! Ennyire elcseszett is csak én lehetek!
Zörgetnek az ajtón. Nem vagyok hajlandó kijönni. Lehet földrengés, árvíz, tornádó, vulkánkitörés vagy akár világvége is! Nem érdekel!
Azt sem tudom, ki az a Norine és mindenki azzal van megáldva, hogy én ő vagyok. Jó! Legyek, kit érdekel? De, ha meghalnék, akkor biztosan nem hasonlítanának hozzá! Hol lennék én gyilkos? Hol bántottam volna Luke- ot? Bár, ő is azt hiszi, hogy Norine vagyok.
Az éjjeliszekrényemben van néhány gyógyszer olyan esetre, ha valami bajom lenne, esetleg, ha nem tudok aludni. A piás üveg, amiben van valami, az is elengedhetetlen a cigi mellett. Na meg persze a pengém... Olyan, mintha hiányozna. De, ha most megteszem, biztos vagyok benne, hogy nem bírok majd leállni, és meghalnék. Gyerünk Brynn. Gondolj bele, nincs több fájdalom! Nem ezt akartad? - suttogja a kis hang a fejemben. Talán igaza van. Talán nem lenne szabad a földön lennem. Biztos csak egy optikai csalódás vagyok... Nem is élek igazán. Nem is létezem! Még nem telt le a két hét, de nem... nem bírok addig várni!
A gondolt szavak fájnak, akkor is, ha nincsenek kimondva. Akkor is, ha én mondom. Mély levegőket veszek, és lehunyom a szemem. Csak lélegzek, s nem figyelek az egyre nagyobb erővel próbálkozó emberre, aki kis híján rám veri az ajtót.
- Brynn! - ordítja McCartney.
Aha. Szóval megint munka, mi? Felejtsd el! Leszarom, nem érdekel! Hülye, kibaszott világ! Nem törődnek azokkal, akiknek szüksége lenne rá, akinek meg nem, az körül van ugrálva. Jellemző. Ilyen a mostani világ. Valami borzalmas.
Jó. Belefáradtam mindenbe. Akkor, kezdjük el előröl a történetem és, ha a sírástól nem kapok majd levegőt, akkor meglátom mi lesz. Talán megfulladok! Közben a pengémmel egy erős vágást ejtek a karomon, amiből ömleni kezd a vér. Még nem függőlegesen húztam, addig még van pár perc...

Minden akkor kezdődött, amikor hazaértem az iskolából tizenkét évesen, május ötödikén. Igen, pontosan emlékszem arra a dátumra. Anyáék azt mondták, itt az ideje annak, hogy felnőjek. Nem értettem, mire és miért mondta ezt. Rákérdeztem. Azt felelte, hogy el fogok költözni. Értetlenkedtem, mire azt mondta, hogy ennek itt az ideje, mert, ha maradnék, akkor nem lenne esélyem az életre valaki miatt. Úgy gondoltam, hogy csak meg akarnak védeni, de amikor egyre nagyobb lettem, kezdtem érteni, hogy csak meg akartak szabadulni tőlem, így hát még aznap elvittek az árvaházba. A gondozó néni aranyos volt, de nem vigasztalt soha senkit. És persze soha senki senkit.
Sokszor kiszöktem onnan azért, hogy a kuporgatott pénzemből vegyek valamit. Egyszer a könyvtárban rábukkantam egy érdekes cikkre, és nem tudtam levenni róla a szemem. A lányok bántották magukat, és így addig nem érezték a lelki fájdalmukat, amíg a fizikaira figyeltek. Az első dolgom az volt, hogy elmenjek, és vegyek magamnak pengét. A nő, aki a boltban dolgozott, nem nagyon akarta ideadni, de végül csak beletörődött. Az árvaházban külön szobám volt, ahol csak egy lány tartózkodott rajtam kívül. Ő is ilyen "betegséggel" küzdött. Esténként vágtam meg magam, amikor már a többiek javában aludtak, hogy ne hallják a sírásom, szipogásom, és a nehéz lélegzetvételem. A lány is ugyanezt tette. Egyedül neki mondtam el, hogy miért kerültem oda és hogyan, aztán ő is megnyílt nekem. Jó volt kibeszélni a dolgokat valakinek. Szinte ugyanez volt a történetünk, csak őt azért küldték oda, mert veszélyes az emberekre nézve. Olyan volt, mintha a testvérem lenne. Hasonlítottunk külsőleg is, meg belsőleg is. Viszont mikor értem eljöttek Carringtonék, akkor nem akartam elengedni. Azt akartam, hogy velem jöjjön, és neki is normális családja legyen, azonban Carringtonéknak csak egy lány kellett. Szerencsésnek, de ugyanakkor csalódottnak éreztem magam.
Mindent megkaptam náluk, amit szerettem volna. Aztán, amikor kezdtem kamaszodni, visszabeszélni, ajtót csapkodni, akkor telt be a pohár náluk. Elkezdtek bántalmazni, és sokszor még aznapra ételt sem kaptam, ha bántottak a mostohatestvéreim. Igen, mert ők úgy adták be, hogy már megint én. Akkor is magamhoz vettem a pengét és egyre többször, egyre sűrűbb csíkokat húztam, de arra figyeltem, hogy ne legyen függőleges. Igyekeztem mindig eltakarni, mert nem akartam, hogy beköpjenek a védőnőnél vagy otthon. Egyik nap a suliban az egyetlen barátom, aki volt az elmúlt tizennégy- tizenöt évem alatt, észrevette a hegeket a karomon. Mindenáron tudni akarta, hogy mi történt velem és miért tettem. Nem tehettem mást, elmondtam neki.
Rosszul cselekedtem. Azt mondta, hogy szólnunk kell valakinek, aki meg tudja oldani az ilyen esetet. Nem lehetett. A hátam, az oldalam és a lábaim tiszta kék és lila foltosak voltak a verések miatt, a kezemen sebhelyek pihentek, és a szívem darabokban volt. Sikerült meggyőznöm, hogy majd én lépek, de soha nem tettem. Mikor vége lett a giminek, azonnal elköltöztem Sydneybe Melbourneből. Utáltam ott lakni, nem is tudom miért, tényleg nem. Itt kerestem munkalehetőséget, ahol eredetileg is születtem. Jó volt, hogy újra itthon lehettem. Megpróbáltam megkeresni a családom, hogy láthassák, mekkorát nőttem és, hogy ki, mi lett belőlem, de nem sikerült. Kiderült, a régi lakhelyünkre új család költözött, és a környéken sem lakott már egyetlen Harrison sem. Igen, az igazi nevem Harrison. Nehéz is volt megszokni, de csak sikerült, mert muszáj volt. Utána nem akartam visszavenni az eredeti nevem, túlságosan megszoktam a másikat.
Miután tudatosult bennem, hogy anyámék leléptek, elkezdtem komolyan munka után nézni. Leginkább valami könnyű kellett volna, de sehol nem találtam. Aztán, amikor egyszer az albérletem felé sétáltam haza, akkor pillantottam meg a bárt, ahol anyám is dolgozott. Eszembe jutott, hogy kisebb koromban sokszor eljöttem ide vele, hogy találkozhassak a barátnőivel. Nem voltak gonoszak, kedveltem mindenkit. Aztán, "miért ne?" alapon csatlakoztam a bárban munkálkodókhoz, azzal a reménnyel, hogy én is akkora mázlista leszek, mint anyám, amikor megismerte apámat. Persze legbelül tudtam, hogy úgysem lesz ilyen szerencsém, de azért akkor még élt bennem a remény, ami mára már teljességgel kialudt.
Tizennyolc voltam, amikor elkezdtem itt dolgozni. Eleinte még nem tudtam, hogy minek nézek elébe, ugyanis imádtam táncolni, a rúdtánc miatt lefogytam elég sokat, így még az alakommal is meg voltam elégedve. Az egyetlen, amit mai napig nem hagyok, ahogy akkor sem, hogy végigtapizzanak. Igazából, arra is ritkán került sor, hogy a tánc után felmenjek valakivel a szobámba, mivel azért nem álltam olyan nagy kurva hírnevében, ellentétben a többi itt dolgozó lánnyal. Egy kezemen meg tudnám számolni az alkalmat, amikor lefeküdtem valakivel. Azt is azért, hogy plusz bevételem legyen, mert az első év után már szabadulni akartam, és annyi pénzt gyűjteni, amennyit csak lehet, hogy leléphessek. De biztos vagyok benne, hogy ha eddig nem sikerült, akkor most sem fog. Luke pipa rám, amiért Ivy beállított Norine- nak, pedig maximum a klónja lehetek, de az is nehezen.

Befejezem a kiskoromon lévő gondolkozást. Nem akarom kinyitni, soha. Nem akarok érezni soha többé, nem akarok csalódást, sem semmi szenvedést. Elég ebből! Soha többé nem akarok szerelmes lenni! Egyre jobban folyik a könnyem. Borzasztóan fáj, de könnyebben elviselem, mint a lelkit.
A borotvapenge úgy vágja fel a vékony bőrt az alkaromon, mintha valami papírfecni lenne. Hosszú, erőteljes csíkokat húzok, amik később biztosan látszódni fognak, mégsem tud érdekelni. Jelen pillanatban csak véget akarok vetni a fájdalmaimnak, amiket olyan régóta tapasztalok, hogy alig tudom számon tartani.
Elterülök az ágyon, egyre kevésbé érzékelem a körülöttem lévő dolgokat. Kíváncsi vagyok, mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember szíve végleg feladja a harcot. Mert az élő test küzd a halott lélekkel, de mindenki tudja, esélye sincsen.
Kopognak az ajtón, de én csak morgolódok, és átfordulok a másik oldalamra. Mindjárt vége, gondolom magamban. Nem kell sokat kibírnod, Brynn, hamarosan ott leszel a másvilágon, ki tudja, hány ismerőssel. Amúgy is, ha a pokolba jutsz? Nem történik semmi. A negyedik alkörbe kerülsz, az öngyilkosokhoz. Hah.
Most már egy kulcs is fordul a zárban, én pedig átkozom magam, hogy miért nem hagytam benne a sajátomat. Akkor nem tudná megakadályozni senki, hogy örökre véget vessek az én, és más szenvedéseinek is. És aki azt mondja, hogy a halál a könnyebb út? Ha így van, akkor miért vagyok még mindig itt?
Összehúzom a szemöldökömet, miközben jobb kezemmel erősen szorítom a balt. Nem veszem észre a hozzám egyre közelebb érő személyt. Mintha csak én lennék, és tartanék valahová, egy olyan helyre, ahol szívesen látnak, sok barátra tehetek szert, és jól érzem magam. Alig várom, hogy itt hagyjak mindent.
- Bassza meg, Brynn! - hallom meg a szőke hangját. Ezer közül is felismerném. - Mi a faszt csináltál?! Brynn, baszd meg! - kap a fejéhez, és lekapja magáról a pólót, hogy a kezemre kösse. Elmosolyodok, és az ágy felé hajtom a fejemet. Azt hiszi, sikerül neki, de én tudom, hogy nem. Túl késő.

Hi guys!
Bocsánatot kérek. Kissé elhanyagoltam a blogjaimat, de újult erővel térek vissza!
Ami a történetet illeti, megint átírom, de ne aggódjatok, jó lesz! :D
Lots of love, Brynn
Ui: Holnap Ódé rész!:D
Ui2: VÉLEMÉNYT KÉREK! :D

2016. február 4., csütörtök

Huszonötödik fejezet - Csalódtam benned!

/Luke Hemmings/

A srácok ki tudtak vinni a kórházból, így most hazafelé tartunk. Szóltam volna Brynn- nek, de nincs meg a telefonszáma, szóval hagytam. Majd elkérem tőle. Biztosan a bárban van és pakol, úgyhogy inkább oda vezényelem a srácokat. Az is lehet, hogy valami jó sül ki belőle, ha most találkozunk. Azok után, ami most köztünk történt, eléggé bizakodó vagyok.
- Halljátok, megállnál a bár előtt? Meg...
- Megszeretnéd látogatni Brynnt - mondják kórusban, ami kicsit ijesztő.
- Jó-jó! - nevetek. - Már ismertek.
- Megállhatunk - mondja Ashton, és rögtön le is kanyarodik a jó irányba. Elmosolyodok, hogy mennyi mindent megtesznek értem, de ha jobban belegondolok, csak azt, amit én is viszonoznék. Ha bármelyiküknek szüksége lenne ilyesmire, gondolkodás nélkül fordulnék arra, amerre kell.
- Majd várjatok meg. Nem leszek sokáig.
Mikor a kocsi leáll, azonnal kipattanok, és az ajtó felé veszem az irányt. Nem köszönöm Willnek, aki kerek szemekkel vizsgál, hogy már megint mit keresek itt. Mióta utoljára láttam, csak még jobban kopaszodott, pedig nem volt egy hete. Na mindegy. Csak egy cél vezérel: mégpedig, hogy minél hamarabb ott legyek Brynn szobájában, és elrendezhessük a dolgokat McCartneyval. Szeretném végre olyan helyen tudni, ahol jó lesz neki, és ezért akármennyi pénzt képes vagyok áldozni.
Kopogok hármat, és választ nem várva benyitok a szobába. Brynn az ágyon fekszik, és a plafont bámulja, Ivy ugyanúgy tesz. Mintha észre sem vettek volna, tovább bambulnak maguk elé.
- Hahó! - szólalok meg, mire Brynn felugrik, és azonnal a nyakamba veti magát. Kicsit furcsa, hogy ezt csinálja, de örülök neki. Ha mindig ilyen lett volna, talán nem lett volna izgalmas a kapcsolatunk, és sohasem jutunk el idáig. - Nyugi, nyugi, te is hiányoztál! - nevetem el magam, mikor elhúzódik. Kicsit piroslik az arca, és ha szívtelen lennék, meg köcsög, akkor kinevetném, de nem teszem. lesz majd még alkalmam ilyesmikre, legalábbis tervezem.
- Á, szóval te vagy Luke - bólogat Ivy. - Te is tudsz Norine- ról, jól sejtem? - vonogatja a szemöldökét, amit nem értek. És ő mégis honnan veszi Norine- t? Brynn azt mondta, nincsenek jóban.
Brynn felé fordul, és olyan gyilkos pillantással jutalmazza, hogy azt még nézni is rossz. Ha lehetne vele ölni, a csaj már régen halott lenne, abban biztos vagyok. Nem tudom mi történhetett, amíg idefelé jöttem, de azt hiszem, van egy kis közöm hozzá. Ha nem is rólam volt szó, akkor Norine- ról, és elképzelni sem tudom, hogy miket vitathattak meg egymással.
- Ne haragudj miatta, ma nincs magánál... - néz rám a lány hatalmas barna szemeivel, mire óvatosan bólintok, ámbár semmit sem értek az egészből.
- Aha, én. Kérdezzük már meg Luke- ot, hogy emlékszik- e Norine tetoválására! Aztán nézze meg a tied! - mutogat Brynn- re, aki azt sem tudja, mit csináljon. Hát, bevallom, én sem. Mi az, hogy tetoválás? Még soha, egyetlen egyszer sem láttam.
- Miről beszél? - kérdezem a lánytól nem értően.
- Én...
- Hol volt a tetoválás? - kérdezi Ivy, gondolom várja, hogy válaszoljak. Talán annyit még ki tudok nyögni a nagy meglepettségem közepette.
- A nyakán - mondom. - De mit számít ez?
- Brynn- nek is ugyanott van.
Majd' leesik az állam. Átvert?! Ő Norine?! De basszus, ez akkora lehetetlen! Hogy a... Nem! Kizárt dolog, hogy ő legyen! Mégis miért tette volna? És amúgy is, ő meghalt! Ez kibaszottul nem jó játék! Miért kell még ekkor is piszkálni?! Hát nem elég neki az, hogy megtámadták és meghalt?! De... mi van, ha mégis ő? Hiszen csak hajszínben különböznek? Úr Isten... Basszus...
- De esküszöm, hogy nem Norine vagyok! - kiabálja le Brynn a sötét hajú barátnőjét.
Nem tudok beszélni. Lesokkol. Nem, az nem lehet, hogy ő legyen Norine. Teljességgel lehetetlen... Nem! Nem történhet ilyesmi! Nem! El sem tudom képzelni, hogy bízhattam meg benne. Láttam a hasonlóságokat, és tudta, hogy milyen fajta lányok jönnek be nekem, erre nem pont egy ilyet kapok? Micsoda véletlen...
Mérgesen kimegyek a szobából, de az is erős túlzás, ugyanis már majdnem szaladok a kocsi felé. Mondtam nekik, hogy várjanak meg, hál' Istennek. Nem tudom, mit tettem volna, szerintem hazáig meg sem állok sehol, és futva teszem meg a távot.
- Luke, várj már! - hallom meg Brynn hangját, aztán egy érintést is érzek a csuklóm körül. Megállok, de nem akarok megfordulni. Nem tudnék a szemébe nézni. Hogy tehette ezt? Fáj ránéznem, mert hazudott nekem, és elhitette, hogy ő teljesen különböző. És ez igaz. Az igazi Norine sosem lett volna képes ártani nekem, ő viszont tönkretette az egész életemet, és a róla alkotott képemet. Mindenem elveszett. Az emlékeim, a múltam, egy barátom, és az is, akit szerettem.  - Kérlek, beszéljük meg! - már sírja. Rettentően szívtipró vagyok, még rá sem nézek, de még arra sem veszem a fáradtságot, hogy felé forduljak. Hagyjon békén. - Nem Norine vagyok, esküszöm! Soha még csak nem is láttam! Kérlek! - hüppögi. - Könyörgök... Ne hagyj itt!
Egypár másodpercig szótlanul állok, aztán kiszakítom a kezem az övéi közül, és újra a kocsi felé veszem az irányt. nem fog eltántorítani a célomtól. Én egyszerűen csak le akarok nyugodni.
- Luke! - sírja.
Fáj neki, de nekem is. Azt hittem, hogy ő más. Hogy a kinézet szimplán véletlen egybeesés. Hogy tehette ezt? És miért?! Miért akart tönkretenni? Miért nem volt elég neki akkor? Miért?
Kivágom a kocsiajtót, beszállok, és csak bámulok ki az ablakon. Rájövök, hogy Ash nem indítja be a motort, bizonyára azt várja, hogy mondjam már, mi történt.
- Ugyanott van a tetoválása, ahol Norine- nak - nyögöm ki nehezen.
- És? - kérdezi nem értve Calum.
- És szerinted véletlen egybeesés a tetoválás, a viselkedés, a kinézet?
- Nem tudom, haver. Otthagytad?
Némán bólintok, nem szívesen emlékszem vissza, hogy mit tettem, még akkor se, ha most is ezt tartom helyesnek. Nem kellett volna hinnem neki. Nem kellett volna hinnem benne. Nem kellett volna beszélnem vele. Nem kellett volna találkoznunk. Belebokszolok az üvegbe, és mérgelődök magamban. A srácok csak sóhajtoznak, aztán Ash beindítja a motort és lelépünk erről a helyről. Már ehhez is csak rossz emlékek fűznek.

**

- Luke, telefonszámot cseréltél Brynn- nel, oké? - kérdezi Ashton, mire felmegy bennem a pumpa. Egy kibaszott nap is alig telt el, mióta hazajöttem a bárból, már kezdi? Nem gondolhatja komolyan! - Visszamentem és elkértem, cserébe meg odaadtam a tied. Azóta folyamatosan hívogat és jó lenne, ha visszahívnád vagy felvennéd. Kicsit idegesít.
- Miért csinálod ezt? - kérdezem, de próbálom magam türtőztetni. Nem veszek vele össze csak azért, mert segíteni akart egy barátjának. Illetve, már nem is tudom, minek mondjam azt a lányt.
- Szükséged van rá. Neki is rád. Miért nem jössz össze vele és "heppi" minden? Miért kell nektek mindig valami olyat csinálni, amivel a másik agyára mentek? - nem kiabál, de érzem, hogy feszült. Ha neki szar, akkor gondolhatja, hogy nekem mennyire az! Talán én akartam ezt?! Talán én akartam, hogy Norine legyen?!
- Elmondanám, hogy nem szeretnék tőle semmit - már magam is megbánom, mire kiejtem a mondatot. Boldoggá tett engem, én mégis, magyarázat nélkül ellöktem őt magamtól. De megérdemelte.
- Aha, ne engem próbálj meggyőzni. Neked szerintem nagyobb szükséged van arra, mint nekem.
- De miért tette? Ha ő Norine, akkor miért akarta, hogy elmeséljem a halálát, ami igazából nem is történt meg? Miért akart velem lenni? Hogy megint tönkretegyem? Vagy csak játszott? - teszem fel a kérdéseket, de egyre hangosabban.
- Haver. Abban biztos vagyok, hogy kívülről tisztára úgy néz ki, a haját leszámítva, de szerintem belülről nem olyan. Ő, ha akart volna, már rég megtette volna, míg Brynn nem csinált ilyet.
- Kivéve, amikor úgy beszélt.
- De Norine is beszélt úgy.
- Látod, ez a baj! - háborodok fel azonnal.
- Beszélj már vele, te hülye! Folyton csöng a telefon, és már kezd idegesíteni! - fogja le a füleit, behunyja a szemeit és elkezd dalolászni, mire sóhajtva a telefonért nyúlok. Felveszem. Kimegy a szobából, magamra hagy, de mégis tanácstalannak érzem magam. Mivel lesz jobb, ha beszélek?
- Luke? - kérdez bele félve.
- Igen?
- Brynn vagyok - szipog. Tényleg megviselte a helyzet, de észreveheti, hogy nem csak őt.
- Tudom... Illetve...
- Nem vetted fel, pedig többször kerestelek - vág mondandóm közepébe, mire összeráncolom a homlokomat. Talán kötelességem?
- Mert nem akartam - szünetet tartok. - Figyelj. Nem akarok haragudni rád, komolyan, de nem megy. Már nem tudom mit higgyek. Nem tudhatom, hogy tényleg Norine vagy- e vagy sem. Olyan, mintha te ő lennél. Vagy ő te, mit tudom én! Nem akarom, hogy szórakozzanak velem, de szerintem ez érthető...
- De én soha nem szórakoztam veled! - ordítja a telefonba, megszakítva ezzel a magyarázatomat. - Soha, de soha nem tettem! És amikor kórházban voltál, szerinted nem fájt nekem? Hah? - sírja a szavakat. - Be akartam jutni és sikerült, úgy, hogy nem kellett hozzá az a kibaszott lista! Miért nem hiszel nekem? Adtam okot valaha is? 
- Nem tudom.
- Nem tudod - ízlelgeti a szót. Tudom, hogy most valami oltári nagy lecseszés fog következni, vagy fogalmam sincs. Egyre kiszámíthatatlanabb. - Nem is tudom, hogy miért szerettem beléd egyébként. Főleg nem azt, hogy miért ilyen hamar... Tulajdonképpen nincs is szükséged rám. Nekem sem rád. Egyedül is képes vagyok tönkretenni magam, nem kell segítség.
Lecsapja a telefont, én pedig azon gondolkozom, hogy az utolsó mondatot hogy értette. Remélem nem készül hülyeségre, mert, ha igen, esküszöm én fojtom meg.
Elkapom a pultról a kocsikulcsom és rohanok a kocsihoz, mintha az életem múlna rajta. Nos, nem az enyém, de lehet, hogy valaki másé.

2016. január 22., péntek

Huszonnegyedik fejezet - A teszt

/Brynn Carrington/

- Ivy, hallod, nem tudom miket beszélsz, de nyugi, oké? - fogom két kezem közé "barátnőm" arcát, ő pedig sír. Rossz így látni, még akkor is, hogyha nem vagyunk annyira jóban.
- Brynn, nem akarlak bántani! De nem értelek! Miért vagy mindig ott, ahol én? Mit keresel itt? Én... Engem is meg akarsz ölni?! - fakad ki teljesen, én pedig nem is értem, miről beszél. - Mellesleg, a barna jobban áll - szipog erőtlenül. - És a névváltoztatásod sem értem... Habár - gondolkodik el. - Mégis. Biztos nem akartad, hogy a rendőrség rájöjjön, mit tettél - olyan zagyvaságokat hord itt össze, hogy azt sem tudom, hová kapjam a fejemet. Oké, hogy én személyiségzavaros vagyok, de hogy ő? Na nem, ez nem annak a mellékhatása. Ez már komoly betegség lehet, amit hétköznapi nyelven csak őrültségnek neveznek. Még vicces is lehetne, ha nem ilyen helyzetben lennék.
- Ivy, esküszöm, hogy nem én voltam! Figyelj, bármit megteszek, csak higgy nekem! Soha nem tudnék megölni senkit! - mondom neki, de ő csak rázza a fejét. Mikor változott meg ennyire? Évek óta ilyen? Ha igen, akkor hogy tudta előlem ennyire eltitkolni? Két éve vagyok a bárban, és azóta egyszer sem fordult elő, hogy ennyire "nekem esett" volna.
- Nem is tudom, hogy hívjalak... Brynn? Norine? - emeli ki az utolsó szót, én pedig teljesen lefagyok. Ashton is őt emlegette, Luke is. Persze, tudom a teljes történetet, de... Baszki mi ez a nagy összehasonlítgatás? Soha nem voltam szőke, mindig Brynn voltam, és attól, hogy betegségem van... Álljunk csak meg! Mi van, ha ki akar velem tolni, és csak azért csinálja, hogy rosszul érezzem magam?!
- Ivy, Brynn vagyok, oké? Ne borulj ki! Mi történt veled? - rázom meg, miközben a vállát fogom, de kiszabadítja. Már lassan azt hiszem, hogy azt sem akarja, hogy hozzáérjek. 
- Én tudom az igazságot, akárhogy is hívjanak téged. Nem foglak bántani, mert nem akarlak. Viszont feladlak a rendőrségen, mert nem bírom tovább. Egyik éjszaka is a szobámban voltál, akkor még szőke volt a hajad. Hagyj már engem, az istenit! Nem volt elég Craig és Jeff? Engem is akarsz? - szinte már suttog. Nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Az ikrek, már megint? Miért hozza fel folyton? Névről soha sem ismerném fel őket, de biztosan róluk van szó.
- Nem én voltam! - ordítom, nem figyelve arra, hogy Ivy össze-összerezzen a hangom hallatára. Nem tudom sajnálni, egyszerűen lehetetlen. Egy őrültet nem lehet. - Nem tudom miért hiszi azt mindenki! Luke barátja is azzal volt megáldva egy időben, de végre felfogta! Te jössz, Ivy, fogd fel! - annyira ki vagyok kelve magamból, mint talán még soha. Oké, mikor a nevelő szüleimnél voltam, legszívesebben ott helyben le tudtam volna ütni egy egész hadsereget, ha lehetett volna, de nem. Nyugodton kellett maradnom, ha jobbat akartam magamnak. Egyszerűen arra mentek, mikor teszek már valami rosszat, hogy megbüntethessenek. Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot?
- Bizonyítsd be...
- Mégis mivel? - értetlenkedek. Ez lehetetlen! Soha nem hasonlítottam arra a lányra, ezek alapján, amit meséltek, csak a szemük színe egyezett, de meghalt, kész, vége. Miért kell róla még többet beszélni? Nem tudom felfogni. Adjuk már meg neki a végtisztességet!
- Norine- nak volt a nyakán egy tetoválás. Egy háromszög alakú tetoválás.
- Én is csináltattam, nem emlékszel? A nyakamon van.
- Aha, és Norine is.
- De... De nem ő vagyok! - tehetetlenségemben leülök az ágyamra. Ez lehetetlen! Mi a szent szar van?

Tíz perce leültünk mindketten, és egyikünk sem szólal meg azóta sem. Ő nem tudja mi a helyzet, én pedig le vagyok sokkolódva. Ha belegondolok, mit mondott Ivy? Norine- nak is van egy háromszög tetoválás a nyakán. Puszta véletlen lenne? Nem ő vagyok, arról tudnék! Ez egy idióta hazugság, amit valaki kitalált, és muszáj volt terjeszteni, hogy legyen belőle valami szaftos pletyka. Amióta megtudták, hogy valaki jobban érdekel az átlagnál, azóta úgy rám vannak szállva, mint a nem is tudom mik. Olyan hihetetlen lenne? Az is oké, hogy eleinte csak kuncsaftként tekintettem rá, de azok után, ami történt, képtelen voltam úgy nézni rá. Mostanra többre nőtte ki magát a dolog. Nem vagyok szerelmes belé, de határozottan barátok vagyunk. Barátok extrákkal.
- Jól van. El kell mennünk valahova - jelenti ki mindenféle köntörfalazás nélkül, mire felkapom a fejem. Ez megbuggyant? Mégis hogy mernék én vele bárhova is elmenni? Nem vagyok én semmiféle háziállat, hogy húzgáljon ide-oda. Pláne nem idióta, aki be is dől neki.
- Miről beszélsz? Meg vagy húzatva? Nem megyek sehova! Luke kórházban, és kettős gyilkossággal gyanúsítottál. Egyébként nem lehetnék Norine, mert őt megölték - jelentem ki, ő pedig elképed. Olyan érzésem támad, mintha egy pillanatra sikerült volna lesokkolnom, de erre kicsi esélyt látok. Nem sikerült meglepnem.
- Te hülyébb vagy, mint gondoltam - nevetni kezd, már a könny is csorog a szeméből, mikor megtörli. Ezt nem értem. Nincs minden rendben velem, de hülyének nem mondanám magam. Még akkor se, ha valaki mással kéne összehasonlításba kezdeni. - Norine- t lehetetlen teljesen elpusztítani. Igazi élősködő, mindenütt ott van. Csodálkozom, hogy még nem találkoztál vele. Biztosan nem halt meg - rázza a fejét, és szentül állítja, hogy életben van. Ugyan már, ha valaki tényleg ártani akart neki, akkor mégis hogy élte volna túl az egészet? Gazdag, befolyásos családja volt, igaz, hogy nem vér szerinti, de most a lényegen nem változtat. Biztos váltságdíjat akartak kérni érte, csak nem minden úgy jött össze, ahogy szerették volna. Én a helyében biztos jól lerendeztem volna a fickót vagy nőt. Mégis milyen jogon esik nekem?
- Lehet, hogy kerül - vonom meg a vállam. - De hogy érted? Próbáltad már megölni? - nevetem el magam kínomban, de ő csak néz rám, nem csinál semmit. Lehet, hogy nagyon megbántottam ezzel a mondattal? Mondjuk, azok után, amiket a fejemhez vágott, még érdekelnie sem kéne, nem igaz? Vagy ennyire jószívű vagyok? Kétlem, de azért... Lehet, hogy egy beteg ember hamarabb megbocsát a többinek, mivel tudja, milyen érzés, ha elítélik, és nem úgy kezelik, ahogyan kellene.
Norine meg... Nem tudom, mit higgyek. Luke azt mondta, meghalt, bár a temetésről nem kérdeztem. Azt mondta, hogy az igazi lakhelyén temették el, amit viszont csak a nevelő szülei ismertek, senki más, még Luke sem. Akkor is furcsa nekem ez az egész sztori.
- Biztosan megvan az oka. Lehet, hogy te ő vagy, csak más a feladatotok. Lehet, hogy pont a fordítottját kaptad.
- Feladat? Milyen feladat?
- Minden embernek van.
Lesokkol. Egyre jobban, komolyan beszélek. Mi jöhet még ez után? Úgy hiszem, hogy még messzire sem kell mennem, máris bolondok házába érzem magam. Tiszta őrültekkel vagyok körülvéve, komolyan mondom. Jesszusom. És mi van, ha Ivy szólna Luke- nak, hogy szerinte az a csaj én vagyok? Lehetetlennek tartom, de ki tudja, mennyire befolyásolható, pláne a volt majdnem-barátnőjéről... És, ha emiatt csúnyán összeveszünk?

Hi guys! <3
Igen, megengedem, hogy leszedjétek a fejemet, de nem baj. Nos. Megérkezett a fejezet, és tudom, hogy nincs különkiadás, de nem tudok mit írni, komolyan. Amúgy is, olyan rossz, hogy kb. már az egész sztori le van írva, nem csak fejben (!), és még azért kell visszajárnom, hogy a régieket újraírjam. Mindegy. A gépemen már megszületett a Segítek prológusának az átírt változata, amit elneveztem első fejezetnek. Kábé négy oldal lett. :D Sooo, remélem tetszett! ^^ Aki pedig szeretne, nézzen be az Ódére, nemrég volt új rész! Hatalmas ölelés, Brynn <3 

2016. január 14., csütörtök

Ti amo!

Hát igen, ha már olaszos vagyok...

Először is, szeretnék hatalmas köszönetet mondani, amiért összegyűlt a 40, azaz NEGYVEN feliratkozó a blogon, és több, mint +16.500 megtekintés volt - eddig!
Másrészt bocsánatot, amiért nem jelentkeztem az Online Dobverőn. Sajnos rengeteget kellett tanulni mind a múlt, mind ezen a héten, és azt hiszem, a tegnapi nap volt a legszörnyűbb eddigi életem során. Azt hittem, meghalt a gépem, de szerencsére nem. Az iskolában töltött pillanatokról inkább nem beszélnék.
Mivel egész sokan lettetek, így a hétvégén várható Ódé rész is, és a Segítekre is kirakok egy újat, mivel már időm, sem ihletem nem lenne újabb különkiadásokat írni nektek. Tudnotok kell, hogy a hétvégén (vasárnap este) befejeztem a sztorit, úgyhogy tulajdonképpen már csak kipakolni járok vissza, meg átírni, ami nem tetszik. A pedig közelmúltban begyűjtöttem pár 5sos posztert, így már összesen 7 db van a szobámban, ebből négy óriás méretű. :D Ó, és Lyla Campbelltől kaptam egy személyre szóló Luke- os képet a Heartbreak girl néhány sorával, aminek rettenetesen örültem! <3 
*----*  Soooooooooooooooo....... Asszem elmondtam, amit szerettem volna. :D ILÁVJÚSZÓMÁCCS! E TI AMO <3 MOLTO!

Jut eszembe... Che cosa fate stasera? :D :P
Hatalmas ölelés,
Brynn :*

2016. január 10., vasárnap

Huszonharmadik fejezet - Iyana

/Luke Hemmings/

Bejött meglátogatni, mert tudni akarta, hogy vagyok. Ez már egy jó pont, nem? Nem tudom, a "barátos" résznél kicsit, mintha elgondolkozott volna, hogy jó ötlet- e rábólintania. Ennyire gáz lenne a helyzet? Mondjuk az, de reméltem, hogy nem. Vagy talán esélyt lát arra, hogy mi többek is legyünk, mint barátok? Esetleg extrákkal? Ah, ez hülyeség! A sajtó meg amúgy is kiszagolná, ha lenne valakim. Szóval kicsit féltem, mert ha tényleg összejönnénk, akkor gáz is lehetne belőle, és a végén úgy járna, mint Aleisha, és azt nem szeretném.
- Hahó! - legyezek a kezemmel a szemei előtt.
- Ja, bocs, elbambultam - néz körül. Szemeit a fehér székeken legelteti, majd egy hamiskás mosollyal az arcán felém fordul, jelezve, hogy rendben van. Tudom, hogy hazudik, de eltekintek most e fölött.
- Min gondolkodtál? - teszem fel újra a kérdést.
- Csak visszaemlékeztem. Nem nagy cucc - rántja meg a vállát, mintha semmi érdekes nem lenne benne. Pedig biztos, hogy érdekes, mert akkor nem látszana rajta a szomorúság jele.
- Na, gyere ide! - fogom meg a kezét, és húzom magam felé. Egy ideig hagyja, aztán lassan elkezd mégis a másik irányba dőlni.
- Ne, Luke, közönségünk is van - bök óvatosan az üveghez, ahol barátaimat vélem felfedezni. Elnevetem magam arcukat látva, de valahogy nem tud meghatni a dolog.
- Nem probléma - közelebb és közelebb húzom, majd ajkam az övére tapasztom.
Nem ellenkezik, inkább visszacsókol. Óvatosan beletúr a hajamba, én pedig körbefogom a derekát. A fiúk leskelődnek? Legalább megtanulják, milyen az, ha barátnőjük van. Oké, Brynn nem a barátnőm, de talán egyszer az lesz, és akkor mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy mindig boldog legyen mellettem. Szükségem van a mosolyára, a szemére, az érintéseire, és mindenére.
Levegőhiány miatt elválunk egymástól. Barna szemeivel engem néz, én pedig őt. Egy apró mosolyt húz magára, miközben a kézfejét simogatom.
- Akkor... - kezdi el. - Öm... Azt hiszem magatokra hagylak titeket. Amúgy is már szinte befolynak a szobába, annyira néznek. Még bejövök, ha szólsz a haverjaidnak, hogy írjanak fel a vendéglistádra - nevetem el magam, mire felvonja a szemöldökét.
- Ezt hogy érted? - vonom fel kérdően a szemöldököm, és tényleg nem tudom miről van szó.
- Úgy, ahogy mondtam - neveti el magát.
- Nem maradnál még egy kicsit? - kérdezem reménykedve, bár nem sok esélyt látok rá.
- Csak egy picit. Nagyon rosszul érzed magad? - tudakolja, mire megrázom a fejemet, hogy megbizonyosodjon róla.
- Nem, dehogy. Sokkal jobban vagyok. És mondd csak, hazaértek már McCartneyék?
- Hála Istennek, nem - látom a színtiszta megkönnyebbülést az arcán.
- Ja, elég nehéz lesz elszámolni velük - húzom el a számat, de nem tántorítanak el a célomtól. Ha el akarom hozni, meg fogom tenni.
- Nem kell megtenned. Megoldom egyedül is - próbál lebeszélni róla, de nem sikerül neki.
- Nem fogom hagyni, te is tudod - válaszolom magabiztosan.
- De hát miért? Nem akarlak kihasználni.
- Ez nem kihasználás. Én döntöttem így.

/Brynn Carrington/

Odahajolok hozzá, megpuszilom a száját, és az ajtó felé igyekszek. Kilépek rajta, mire a srácok kerek szemekkel néznek rám, és úgy vigyorognak, mint egy vadalma. Nemértően nézek rájuk, majd megrántom a vállam, és elindulok a kijárat irányába. Jobb lesz, ha mihamarabb eltűnök innen, akkor legalább boldogan beszélgethetnek egymással.
- Brynn, beszélhetnénk? - csapódik mellém Ashton, ami nagyon meglep. Azt hittem, ki nem állhat és a világ végére sem kíván.
- Igyekezz kérlek, nincs sok időm - hazudok. Igazából temérdek van, de sokkal könnyebb ezt mondani, és elmenni a másik mellett, nem? Amúgy sem értem, miért állít le.
- Csak bocsánatot szerettem volna kérni, amiért olyan hülye voltam - meglepődök, és hirtelen leállnak a lábaim, ő pedig túlmegy rajtam.
- Hű... - képedek el. Ezt nem gondoltam volna róla, akkor sem, ha Luke csak jót mondott a fiúról. Nekem teljesen más volt vele a kapcsolatom, bizonyára ezért nem tudtam máshogy elképzelni. Rossz karakternek volt beállítva, pedig biztosan nem az, ha Luke is a barátja.
- Rájöttem, hogy Luke- nak szüksége van rád. És szeretném, ha többször meglátogatnád... Nagyon örülne neki.
- Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondod nekem.
- Én sem - elnevetjük magunkat. - Akkor szent a béke?
- Rendben van. Viszont írd fel a nevem a listára, mert holnap nincs kedvem megint kijátszani azt a nénit a pultnál.
- Oké - neveti el magát, majd elköszön és eltűnik.

Tömegközlekedéssel elindulok haza, és abban reménykedem, hogy még nincsenek otthon a többiek. Megpróbálok összepakolni, és a félretett pénzemből meghúzni magam egy szállodában. Bár, nem hiszem, hogy sokat érnék vele, hiszen nem tudok annyit adni nekik, hogy "elfelejtsék", hogy itt voltam. Blah... Az meg pláne nem hiányzik, hogy ők is megkeserítsék az életem, mellettük.
Nincs túl sok cuccom, ráadásul Hornsby után ki sem pakoltam a bőröndömből, így még egyszerűbb a dolgom.
Ivy nyit be hozzám, majd kulcsra zárja az ajtót.
- Mikor értél haza? És miért nem szóltál, hogy nem velünk jössz? - ront nekem egyből.
- Nem tartozom senkinek sem magyarázattal.
- Brynn, amióta megismerted azt a gyereket, azóta nem vagy önmagad! Mi lelt téged?! - förmed rám.
- Felnyitotta a szemem - nézek az ő sötétzöldjeibe, majd lezárom a bőröndöm tetejét.
- Hová igyekszel?
- Elmegyek.
- Tudod, hogy nem teheted!
- Tudom. De akkor is elmegyek. Nem tarthat vissza senki.
- Miért dobsz el mindent amiatt a szőke srác miatt? Legalább most van munkád és lakásod! Ugye tudod, hogy ez csak egy futó kaland a számára? Nem vagy több neki, mint egy újabb lány, akit az ujjai köré csavart! - tudom, hogy csak el akar ijeszteni.
- Figyelj. Én nem foglalkozom a te életeddel, akkor kérlek te is tedd meg nekem azt a szívességet, hogy nem avatkozol az enyémbe. Nincs kedvem hallgatni, ahogy marasztalni próbálsz. A kezdetek óta utáltam itt dolgozni. Fogalmad sincs semmiről, akkor mégis miért akarsz itt tartani?
- Nem érted? Senki nem léphet ki innen!
- Ne mondd már meg nekem, hogy mit tehetek és mit nem! Ha el akarok menni, elmegyek. Te is tudod.
- Brynn, meg fogod bánni.
- És? Sok mindent bántam meg, mégis itt vagyok. Nem fognak tönkretenni még jobban. Ha annyira gáz lesz a helyzet, akkor elutazok másik kontinensre vagy mit tudom én! Annyi időm van, mint égen a csillag.
Ivy nem tágít mellőlem, olyan, mintha McCartney rájött volna, hogy el akarok menni és Ivy- t küldi, hogy helyrehozzon. Pff. És még azt hittem, hogy én vagyok naiv.
- Ivy, most már nem látlak szívesen. Kérlek fáradj ki, arra van az ajtó!
- Nem érdekel, akkor sem mehetsz el!
- Ne foglalkozz már velem annyit! Tudom mire megy ki a játék!
- Ugyan, dehogy tudod... - neveti el magát, mire feláll a nemlétező szőr a hátamon.
- Már hogyne tudnám? - értetlenkedek továbbra is.
- Emlékszel még Jeffre és Craigre? - kérdezi, mire leesik az állam. Ő még honnan tud az ikrekről? Mondjuk, te volt velük egész Ausztrália, nem csoda, ha hallott róluk. De mégis mi közöm nekem hozzájuk? Személyesen nem ismertem a két fiút, csak ő ezt nem fogja fel.
- Nem tudom miről beszélsz. Vagyis, de, de azt nem tudom, nekem mi közöm ehhez.
- Dehogynem tudod! És esküszöm, mindenért meglakolsz!
- Mi a fene bajod van? - kezdek el veszekedni.
- Tudod, volt egy nővérük. A neve Iyana. Emlékszel?
- Nem tudom, mit hordasz itt össze - erről tényleg nem tudtam. Mégis miért érdekelne engem jobban egy gyilkossági történet a többitől?
- A becenevem Ivy. Az igazi nevem Iyana. Nem fogom hagyni, hogy büntetlenül megúszd! Esküszöm, lecsukatlak!
- He? - nézek rá dülledt szemekkel.
- Ó, Norine, te annyira... gáz vagy! - nevet ki, én pedig felvont szemöldökkel állok előtte.

Hi guys!
Nagyon sajnálom, hogy csak most hozom a részt, de tudnotok kell, hogy egész héten tanultam és kb. most hétvégén is. A jövőhetem is ilyen lesz, de majd megpróbálom összesűríteni a dolgokat.
Remélem tetszett a rész! Mondtam, hogy a 23. fejezet különleges lesz, mivel két szemszögű. Ezt mindenképp ide akartam tenni... Ó, és van egy hatalmas hírem: a Segítek utolsó előtti fejezetét írom jelenleg, ami Brynn szemszögű. Az epilógus is az övében fog játszódni, ami már meg van írva, és nagyon szépen köszönöm a segítséget azoknak, akik közreműködtek az elkészítésében! :) Hatalmas ölelés, Brynn <3