Köszönöm!

Hi guys! :)

Megkaptam életem legszebb könyvborítóját és meg kell mondjam, imádom! Csodálatos! Nem hittem volna, hogy ennyire jól meg lehet csinálni, de ez minden képzeletemet felülmúlta! 

Leah Hope Eastbrook készítette el nekem, nagyon hálás vagyok neki, hogy ilyen hamar! :)

Ami pedig, a jövőbeni terveket illeti, nemsokára egy új fejezettel lehettek gazdagabbak. Meg kell mondanom az igazat, nem halogathatok tovább:

A blog nem csak L.H. fanfiction. Nem fogom megmondani, hogy melyik az (na jó, sorozat :3), de egy kicsit később fog kiderülni. 

Mivel elég rég volt ilyen nem fejezet-rész, ezért úgy döntöttem, most itt az ideje összefoglalnom.

Nem tudom, mennyire kiszámítható a történet, mindenesetre remélem, hogy nem túlzottan. Eredetileg csak L.H. fanfic- nek szántam, de közben elkezdtem nézni egy nagyon jó sorozatot (furdaljon a kíváncsiság, éljen! :)) és közben felszedtem egy bétát is (bocs, hogy így fogalmazok rólad, barátosném :3), szóval gondoltam, ideje olyat létrehozni, ami kicsit más, mint a többi. Még ilyen fanfiction- t nem láttam, de később talán lesz. Addig is: sima sztorinak indult, de elárulom, valamennyire a húszon nem tudom hányadik fejezettől kezd átmenni fantasybe. Egy új "faj"-féleségről olvashattok majd, azt hiszem. Bár, be kell vallanom, néhány helyen eltértem az eredetitől, de nem akkora probléma. :)

Remélem kíváncsivá tettelek titeket, a könyvborítóért pedig örök hála Leah- nak! :) Bétám már az összes fejezetet elolvasta (jelenleg 29 van, mindennel együtt) és azt hiszem, kijelenthetem, hogy egész jól haladok a történettel. Kezdem érezni azt a kötődést a történettel, amit az eleje óta várok. Nagyon fontos nekem! :)

Mivel már kezdek előre tervezni, azt hiszem, hogy a történetnek második évada is lesz. Mikor mindent megtudtok a húszon valahányadik fejezetekben, onnantól egy másik világ fog elénk tárulni, szóval... Körülbelül harminc valamennyire lehet számítani, utána indul a második évad. :)

Köszönöm, hogy időt szántatok erre a béna kis bejegyzésre, de muszáj volt megírnom! :)

Ölellek titeket!

Hetedik fejezet - "Nem vihet ki..."

BOLDOG SZÜLINAPOT ASH <33333333333
----------------------------------------------------------------------------------------------------------

/Brynn Carrington/

Az üvegfalas szobában vagyunk és megbeszélést tartunk. A kopasz, néger csávó, aki hasonlít Willre, nem más, mint Jonathan. Mi becézhetjük Nathannak, Jonak és Nath- nak.

- Brynn, nem szólnál pár szót? Miután eltűntél eljöttünk onnan ide és Ivy várt meg téged. Szóval, hajrá! - mosolyog rám gúnyosan Evelyn.

- Mégis milyen pár szót? Nem szólok semmilyen pár szót! - mutogatok a kezemmel.

- De, Brynn, Evelynnek igaza van! - McCartney hangja tűnik fel.

Evelyn elégedett, és gúnyos mosolyt erőltet a szájára. Sőt, ha jobban belegondolok, neki még erőltetnie sem kell.

- Brynn vagyok. 1996- os - tudom le ennyivel.

McCartney rossz szemmel néz rám, de tudja milyen vagyok, így meg sem próbál újra szóra bírni. Legalább ő nem próbálkozik olyan hevesen, mint Evelyn.

- Menjetek készülődni. Estére vendégek lesznek! Sőt, lehet, hogy már mindjárt itt vannak! - tapsol össze vissza a férfi.

Idegesen megyek ki a szobából, nyomomban Ivy tipeg. A többiek még dúrcáznak egy sort bent.
- Ivy, mindjárt megyek utánad - nézem közben az oszlopot, ami olyan, mintha mozognak. Érdekes... felettébb érdekes...
Ivy megértően bólint, aztán egyre közelebb megyek. Lépteket hallok a másik irányba, közben én is gyorsítok. Már majdnem odaérek, mikor a lépés futássá alakul, így kénytelen vagyok hasonlóképpen cselekedni.
Egy hatalmas aulaszerűséghez érek, bent pedig négy fiú ül. Az egyikkel összefutottam az imént, a színes hajúval. A másik kettőt nem ismerem, az utolsó pedig... A szőke cicababa.

Belépdelek közéjük, és mindegyik úgy néz rám, mintha valami kísértet lennék. Kicsit felvonom a szemöldököm, aztán a karjaimat a csípőmre teszem.

- Mégis mit jelentsen ez? Leskelődtök utánunk? - emelem fel a hangom.

- Mi? Dehogy! - tiltakoznak olyan gyorsan, hogy már akkor hangzik a válasz, mikor még be sem fejeztem a mondatomat.

- Idióták - forgatom a szemem és kimegyek.

Annyit még hallok, hogy az egyik biztatja a másikat, hogy: Menj utána! Vagy, hogy: Ne, ne! Tudod mit tett! Meg ilyesmik...

Sóhajtok, és kullogok Ivy után, aki már biztosan fent készülődik, ahogyan kellene. Odaérek a lépcsőhöz, bal lábam már az első fokon van, kezem a korláton, mikor valaki megfogja a csuklóm.

Hátranézek és megint azzal a fiúval találom szemben magam. Nem értem! Követ? Mindig ott van, ahol én!

- Kérlek, ne haragudj! Csak meg akartam mutatni a barátomnak, hogy ki vagy - próbál komolyan beszélni, meg magabiztosan, de nem nagyon megy neki.

- És erre az a legjobb megoldás, hogy utánam kukucskáltok. Értem - bólogatok.

- Nem! Egyébként meg nem állhattam volna csak úgy eléd, hogy: Hé, bemutatom barátomat, mert meg akart ismerni téged! Már így is pipa voltám rám, amiért megkérdeztem a mosdóban, hogy miért sírsz, hát még ha odaállítok az egyik haverral!

- Tényleg rengeteget tudsz rólam - mozgatom a fejem. - Éppenséggel annyit, mint én rólad. Semmit.

- Nem kezdhetnénk újra? Tegnap még egészen máshogy viselkedtél!

- Mit akarnék újrakezdeni? Nem jártunk vagy ilyesmi! - kacagok.

- Akkor sem fogom hagyni, hogy csak úgy lerázz! Ha már idejöttem és az újrakezdésért esedezem, akkor leszel szíves normálisan viselkedni!

- Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak! - szabadítanám ki magam a szorításából, de nem enged. Kicsit még húz rajta, így teljesen esélytelen a szabadulás. - Engedj el!

- Nem! Megbeszéljük!

- Nem! Nem akarok beszélni veled! Hagyj békén! - rángatom.

- Mi folyik itt? - jönnek ki McCartneyék.

- Nem ereszt el! - mutatok a csuklómra.

Közelebb jönnek és McCartney megáll a fiú előtt. Farkasszemet néznek pár másodpercig, de a fiú még mindig nem enged.

- Elengednéd? - kérdezi McCartney, de a fiú csak megrázza a fejét. - Jó, akkor legyen másképp.

Csettint egyet, és két őr jelenik meg. A fiú még mindig magabiztosan áll mellettem, amin meglepődök.

- Nem vihet ki - mosolyog.

- Ó, nem is én foglak! Majd ők - bök a két ember felé, akik úgy néznek ki, mintha ikrek lennének.

- Ők sem - gúnyosabb mosolyra húzza a száját.

- Már miért nem? - kacag kelletlenül McCartney.

- Mert én vagyok az egyik vendég - somolyog elégedetten.

Mire kimondja a szót, a szívem nagyot ugrik, az eszem pedig olyasmit kiabál, hogy fuss, meg ne állj hazáig! És azt hiszem, ma este fogok kipurcanni.

Hatodik fejezet - Ugyanott, ugyanaz

/Luke Hemmings/

Néha azt sem tudom, hogy nevessek vagy sírjak az ilyesfajta megnyilvánulásokon. Oké. Próbálok úgy viselkedni, ahogy kell, ahogy megérdemlik, csak az a baj, hogy a legtöbbje pont az ellenkezőjét érdemli!

Még mindig ott állok a férfi mosdóban, miközben a hallottakat dolgozom fel. Semmi közöd hozzá! Hmm, talán igaza van. De, ha így áll hozzá, akkor én miért erőltetem az egészet? Nem értem...

Már azt sem tudom miért jöttem ide, így kiballagok a srácokhoz az aulába. Mindegyik mereven néz maga elé, szemük sem rebben, én pedig az egészből nem értek semmit.

- Mi folyik itt? - suttogom. Tudom, ha ilyen helyzet van, hogy mindegyikük hallgat, akkor csak valami rossz történhetett.

- Emlékszel még Norine- ra? - teszi fel a kérdést Ash, miközben maga előtt játszik az ujjaival. Malmozik, vagy hogy mondják.

Összeszorul a torkom és hirtelen túl sok nyálam keletkezik. Muszáj vagyok legyűrni, így egy hatalmasat nyelek.

- Igen.

- Nos, tudtad- e, hogy akkor, ott nem történt meg az, amire számítottunk? - kérdez újból.

Egyre jobban nyugtalanít ez az egész. Mégis hogy történhetett ez, és miért nem szóltak? Vagy csak most tudták meg?

Majd később még rátérek a témára, de nem akarom jobban feszegetni a határokat, sokkal jobb lesz, ha nekikezdünk a dalírásnak és arra koncentrálunk.

Calum a telefonján játszik, Ash a ceruzájával pöcköli Michael fülét, aki éppen próbálja elterelni a figyelmét azzal, hogy dallamokat ír le. Mosolyogva nézem őket, aztán eszembe jutnak a régi szép idők, amikor még Ashék garázsában próbáltunk és állandóan a videó játékokat nyomkodtuk, aztán ha végeztünk, széthordtuk őket a házban. Az volt a legviccesebb.

Ha lelépnék, úgy sem vennék észre... De nem, olyat nem csinálok!

- Nagy baj lenne, ha Én most lelécelnék? Van egy kis elintéznivalóm - dörzsölöm a tarkómat és közben próbálok oldalra nézni, nehogy a fiúk dühös pillantásait kelljen elviselnem.

- Menj csak! - legyint Calum. - Majd, ha kérdezik hol vagy, megmondjuk, hogy mára ennyi volt - mosolyog rám a telefonja mögül.

- Ja, emiatt ne parázz! - támogatja Michael.

- De egyet mondj meg! - tartja fel az ujját Ash. - A lánynak köze van ehhez, akivel... Akivel tegnap találkoztál? 

- Ömm... Egy kicsit? - kérdezem, mire elnevetjük magunkat.
Éppen indulnék kifelé, mikor valaki megragadja a karom hátulról. Visszafordulok és Ashsel találom szemben magam.
- Vigyázz! Norine itt van - suttogja úgy, hogy csak én halljam.
Megint nyelek egy nagyot, aztán biccentek.
- Nem jössz velem? Megmutatom a lányt.
- Hmm - gondolkozik. - Ölessem meg magam és lássam a barátnődet, vagy maradjak itt, hogy ne érjen bántódás... Nagy dilemma....
- Hé! - csapok a fejére - Egyébként meg nem a barátnőm!
- Na menj! - tol ki az ajtón.
Ő is jön utánam, követ, mint egy kiskutya.
- Utoljára a mosdóban láttam - gondolkodok hangosan.
- A mosdóban? - néz furán. - Mit kerestél Te a nőiben?
- Mi? Nem, nem! Ő volt a férfiben!
- Aha, persze - mosolyog.
- Higgy amit akarsz!
Megyünk tovább, túl a mosdón, amikor meglátjuk egy csapat lánnyal. Elbújunk az oszlop mögött, nehogy észrevegyenek minket az üveggel eltakart szobából.
- Ő az - mutatok a lány felé.
- A szőke? - kérdezi.
- Nem, a mellette lévő! A barna!
- Mi? Te teljesen hülye vagy?! - akad ki.
- Én? Én vagyok a hülye? Már miért?
- Mert mégis ki más lenne? Összejöttél vele? Ah, borzalmas vagy! Tudod, hogy ártott nekünk! Miért csinálod ezt?!
- Nem vagyunk együtt! Egyébként meg nem ártott!
- Mondom, hogy hülye vagy! Az ott Norine!

Ötödik fejezet - "Legszívesebben..."

/Brynn Carrington/

Amikor ott állsz a munkaadód előtt, de nem tudsz megszólalni. Amikor már érzed az ereidben pezsgő forró, pirosas vért és már mindenütt hallod, még a füledben is.

Most pontosan ugyanezt élem át. McCartney, aki a bárt vezeti odahaza, most ide hozott Hornsbyba, hogy táncoljunk és koktélokat keverjünk. Ivy mellettem csöndben majszolgat egy sydneyi csokoládét, aminek a háromnegyede már hiányzik.

- Most pedig! - csapja össze a tenyerét a férfi. - Mondok néhány szót arról az emberről, akié ez a hely - mutat körbe a mindenhol kárpittal kirakott báron.

- Már elnézést! - fordítja oldalra a fejét Trixie és belekezd. - Csak egyedül lesz? Nem az volt, hogy egy hatalmas csoport jön?!
Na igen. Ezen mind felháborodunk, Evelyn még az asztalt is csapkodja, miközben dühöng.
- Csituljatok, lányok! Ha megengeditek, befejezném!
Megforgatjuk a szemünket, McCartney pedig ismét elkezdi ecsetelni a mondatokat.
- Nem egy szokványos vendég. Szeretném, ha mindannyian eleget tennétek azért, hogy jól érezze magát. Igen, még te is, Brynn! - néz felém szúrósan, mire megfordulok a székkel. - Szóval! Elég nehéz ügyfél, volt már sitten, de titeket nem fog bántani. Továbbá jó lenne, ha... - a mondatnak vége szakad, belép egy kopasz, néger figura, aki kinézetre nagyon hasonlít Willre.
- Sziasztok, lányok! - mosolyodik el kajánul, nekem pedig még a szőr is feláll a hátamon.
- Ki kell mennem a mosdóba! - próbálkozok azonnal, választ nem várva kirohanok a legbiztonságosabb helyre.

Lecsúszok az ajtóról, miután nekinyomtam magam, aztán mikor földet érek, pityeregni kezdek.
- Szánalmas munka! Nem is tudom annak idején miért vágtam bele... Rossz itt nekem, de itt hagyni már nem tudom. A nyomomban vannak. Ez az egyetlen esélyem, hogy megússzak mindent...
Nyílik az ajtó, én pedig elképedek. Kisírt szemem van, ami tágra nyílt, de akkor sem ez érdekel a legjobban.
Farkasszemet nézek az előttem álló szőke cicababával, aki a férfi oldalt képviseli. Gyönyörű óceán- és tengerszínű szeme azonnal észreveszi az enyéimet, még rabul is ejtik.
- Mit keresel itt? - hangom összecsuklik.
- Hát... Azt hittem, ez a férfi mosdó - idegesen beletúr gondosan megcsinált hajába, én pedig úgy meredek rá, mintha másik bolygóról jött volna. - Miért sírsz? - guggol le mellém.
- Nem sírok! - ellenkezek, kezemmel pedig a maradék sminket tüntetem el, ami elkenődött.
- Ugyan már!
Felállok mellőle, elfordulok, így Ő mögém kerül. Mély lélegzeteket veszek, erőt gyűjtök, és visszafordulok.
- Hallottalak nem olyan régen a rádióban. - köhintek.
- Komolyan? - arcán egy icipici félelem tükröződik, ha nem csak játszik velem a szemem.
- Igen. Gondolom te voltál... - szünetet tartok. - Luke.
- Honnan... - néz nemértően - Ah, Jimtől?
- Az ki? - vonom fel a szemöldököm.
- A riporter.
- Ja, Alex! - bólogatok. - Nem tudtam a nevét, így elneveztem.
Beáll közénk a néma csönd, ami engem nagyon frusztrál. Egyszerűen nem érzem jól magam valaki más társaságában, ha csend van.
- Mennem kell - felemelem a földről az időközben leesett válltáskámat és kitolnám az ajtót, de a szőke elém áll.
- Miért kell? Miért sírtál? Miért vagy itt? - bombáz kérdésekkel.
- Én... Semmi közöd hozzá! - fintorgok és ellököm az útból.
- Egy pillanatra csak van időd! - áll mereven, aztán hirtelen mégis megragadja a csuklóm.
- Tényleg nem értem, miért akarsz belekeveredni! Maradj inkább biztonságban, minthogy ilyesmiken törd a fejed! A sírás meg... Meg sem történt! Nem találkoztunk, felejtsd el, hogy itt voltam!

Nehezemre esik úgy viselkedni vele, ahogy, és igazság szerint összeszorul a szívem -, igen, még nekem is van-, de alapból nem lenne jó ötlet, ha összeismerkednénk. Hogy miért? Sok fiú-lány kapcsolat vége az lett, hogy összejöttek, aztán szakítottak. Nos, én egyenlőre egyiket sem akarom, így jobb, ha mindenkitől távol tartom magam.
Idegesen visszatrappolok a megbeszélőszobába, de csak Ivy- t találom bent.
- Hol vannak a többiek? - szipogok megkönnyebbülten.
- Eltűntek. De hé, miért sírsz? - biggyeszti le ajkait.
- Nem sírok! - rázom meg a fejem. - És találkoztam a szőkével.
- Komolyan? Itt van? Találkoznom kell vele! - tapsikol örömében.
- Nem, nem kell! Legszívesebben elfelejtetném vele azt az éjszakát... - morzsolom magam szótlanul, belülről. Hagyom, hogy a fájdalom tegye amit kell, mert nekem már úgyis mindegy.
- Menjünk! - megragadom "barátnőm" karját, és kihúzom a szobából.
Útközben nekimegyek egy színes hajú fiúnak, aki rám mosolyog, én viszont csak egy haloványat kanyarintok magamra.