Hi guys! ^^
Mindenkinek szeretnék boldog karácsonyt, és éj évet kívánni! Remélem, hogy jó évet zártatok le magatokban, és a 2016- os még annál egymilliószor jobb legyen! A mostani kis dolog, amivel szolgálhatok nektek, nem egészen egy különkiadás. Félig az, a másik fele viszont a későbbi részletekből lesz, nem mondom meg, melyik melyik fejezetből való, nem az összesből kaptok, de remélem, hogy tetszik majd! A különkiadásnál nem adtam meg, hogy Brynn vagy Luke szemszögéből van- e, szerintem úgy érdekesebb a játék, és igyekeztem úgy írni, hogy ne legyen észrevehető. :3 Komiba kérhetem, hogy írjátok le a tippjeiteket? Egyébként megsúgom, nem fogok változtatni, ha leírjátok, mert ennek a kis valaminek hatalmas szerepe van a későbbiekben (második évad).
Még mielőtt félreértés lenne, én sajnos nem vagyok újévi angyalka, így ezt tudjátok le annak, nincs időm, sem ihletem még pluszba írni akkor is. Jó olvasást kívánok! ^^
KÜLÖNKIADÁS A JÖVŐBŐL
Sosem szerettem volna úgy élni, mint egy hógömbbe zárt rénszarvas, fenyőfa, hóember, vagy bármi más. Ők csak kívülről szemlélhetnek mindent, nem tudnak mozdulni, korlátozva van a szabadságuk. Nekem szükségem van egy bizonyos térre, egy olyan kerítésre, ami csak ott van meghúzva, ahol tényleg kell.
Ülök az ablak előtt, és nézem ahogy nem szállingózik a hó, hogy nem történik semmi. Mintha Ausztráliában teljesen más lenne minden, mintha az embereket nem hatná meg a karácsony. Vajon mindenütt így van? És milyen lehet ott, ahol esik a hó? Egész nap kint vannak, és játszanak abban a furcsa fehérségben? Engem leginkább lehulló liszt-, vagy kristálycukordarabokra emlékeztetnek.
Milyen az, amikor valaki igazán örül a télnek? Illetve, nálunk nyár van, de hát... Annyira igazságtalanságnak tartom, hogy itt nem hullhat a hó. Olyan jó lenne egy kicsit úgy viselkedni, mintha mindenkinek jó lenne a karácsony, és legalább ezt az egy napot élnénk meg úgy, ahogy kellene.
Anyu mindig azt mondta, hogy a karácsony az egyik legdurvább nagy esemény, hiába nevezik a szeretet ünnepének. Becsapós, mert manapság már az sem arról szól, amiről kezdetben, hanem, hogy kinek, mennyi ajándékot veszel. Ezt az egészet is már a pénz uralja, és mi nem sokat tehetünk ellene.
És amikor távol vagy azoktól, akiket szeretsz, az egyik legborzalmasabb érzés a világon. Szeretném megfogni a kezét, végigsimítani a haján, apró csókot nyomni puha ajkaira, s homlokunkat egymásénak dönteni. Olyan... mesébe illő lenne.
Este van, hamarosan ajándékozás, nekem még sincs kedvem a fa alá ülni, és művigyorral az arcomon beszélgetni, mikor az, akit igazán szeretnék magam mellett tudni, nincs velem. Nélküle nem is érdekel a karácsony, sőt, semmi sem. Nekünk most együtt kéne lennünk, és vigyáznunk a másika amellett, hogy megajándékozzuk a másikat. Mégis mit csináljak? Küldjek neki csomagot, vagy mi? Esetleg feledjem el? Hiszen meg sem érdemlem, hogy ennyire szeressen, mert folyton megbántom. Szeretném már, ha végre minden a helyére kerülne, és nem veszekednénk többet, de olyan makacs, mint én, és sosem engedünk az igazunkból, többnyire ezért is születnek viták.
- Gyere, menjünk a többiekhez! - húz a nappali felé barátom, és mindenhez mosolyogva kell hozzáállnom, ha nem akarom tönkretenni a napjukat. - Nézd, tudom, hogy nincs itt...
- Ne mondd ki a nevét! - mordulok rá, miközben leülök a kanapéra.
- Már ne is haragudj, de nem te dobtad azzal a magyarázattal, hogy folyton megbántod? - kér számon, mire elhúzom a számat, és átfordulok a másik oldalamra.
Hazudtam neki, becsaptam, összetörtem csak azért, hogy könnyebb legyen elengednem. Tiszta szívemből szeretem, tényleg, de nem teszem ki többé annak, aminek eddig. Öt hónapja vagyunk külön, de még mindig úgy vágyom az érintésére, mint az életető vízre. Nem bírok létezni nélküle, és bevallom, nem is akarok. Idióta voltam, de az ő érdekében tettem, és az lesz a legjobb, ha megtanulunk mást is szeretni. Olyat, aki nem okoz csalódást.
Én sosem fogok jobban kedvelni senkit, amit szerintem ő is tud, de remélem, hogy fordítva nincs így. Legbelül persze szeretném, ha élete végéig engem szeretne, de nem lehetek telhetetlen. Pláne nem az után, hogy elhagytam...
- Nem teljesen így volt - magyarázkodok, de fogalmam sincs, miért. Egyszerűen rá akarom magam venni arra, hogy bocsánatot kérjek, mégsem megy... Vagyis, inkább úgy fogalmazok, hogy akkor mi értelme volt különválni?
Ha most segítséget kérne tőlem, vagy én tőle, biztos vagyok benne, hogy mindent megadnánk, amit csak tudnánk a másiknak, de... vagyis én így lennék, ő már nem biztos. Azok után, hogy olyan csúnyán elváltak az útjaink? Nem érzem úgy, hogy ez volt a helyes megoldás, pedig akkor, amikor ott álltunk szemtől szemben, annak tűnt. Még akkor is, mikor láttam a szemében, hogy tudja, mire készülök. Tudta, mégis meghallgatott, de aztán otthagyott. Nem szólt egy szót sem szinte. Nem borult ki, nem csapkodott, nem csinált semmit. Talán ez még annál is rosszabb volt, hogy hallgatott.
- Ahelyett, hogy siránkozol, menj, és kérj bocsánatot, vagy felejtsd el! - mondja továbbra is. Tudom, hogy igaza van, de nem tehetek semmit. Megfogadtam, hogy nem keresem, és nem fogom háborgatni, ha már annyira tönkretettem.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! - ripakodok rá, de nem annyira hangosan, inkább csak félerősen.
- Olyan makacsok vagytok mindketten, hogy az már felháborító. Egymás vérét kéne szívnotok, nem az enyémet - puffog, én meg csak megforgatom a szememet. El sem hiszi, mennyire örülnék neki, ha most megjelenne az ajtóban, és egymás karjaiba esnénk. Azonnal bocsánatot kérnék tőle, s addig nem ereszteném, amíg ki nem mondja azt a bűvös szót, amit most a legjobban szeretnék hallani. Vagy nem is... A legjobban a hangját szeretném hallani, ahogyan kimondja a nevemet. Az annyira... mesebelinek hangzik.
- Sajnálom, kicsit kivagyok. Megyek inkább sétálni egyet - állok fel a helyemről, és kifelé veszem az irányt, nehogy még jobban elrontsam a karácsonyt. Talán az lesz a legjobb mindenkinek, ha nem leszek ott.
Ausztráliában sosem esik a hó, így most sem látni egyetlen egy pelyhet sem. Pedig mennyire örülnénk neki! Legalább tíz percre, hogy minden kisgyerek kiélhesse a vágyait.
A nap lemenőfélben van, mindenki vagy hazafelé megy, vagy más rokonaihoz, csak én vagyok ennyire eltévedve, hogy sehol sem találom a helyem nélküle, s mindenütt kóválygok, csak ott nem, ahol kellene. Nézem a lemenő nap sugarait, ahogy bevilágítják a horizont minden egyes pontját, és azon gondolkozok, hogy neki tetszene- e. Öt hónap azért elég sok idő, és rettenetesen fáj a tudat, hogy miattam vagyunk külön. Megint.
"[...] - Mit szólnál egy gyerekhez? - kérdezem meg hirtelen, mire beletapos a fékbe. Még jó, hogy nem egy forgalmas úton megyünk hazafelé.
- Terhes vagy? - dülledt szemekkel néz rám [...]"
" [...] - De tudom, hogy szeretsz... Én vagyok a szőke herceged. [...]
- Nem tudtad, szívem? Nincs szőke herceg fehér lovon, csak páva gyerek volán buszon - ezen most ő kezd el nevetni, aztán a hátára fordul, és ráhúz mellkasára. [...]
- Máskor busszal jövök, hogy még kifogásod se lehessen. [...]"
" [...] Megszorítom a kezét, és annyira, hogy az ujjaim lefehérednek.
- Kicsit óvatosabban, Brynn! - nevet rám, és egy puszit nyom az arcomra.
- Próbálom - szűröm ki fogaim közül, és enyhítenék a szorításon, de nem igazán sikerül. [...]"
" [...] - És nem gyűlt még meg a bajod vele? - nevet. - Rengeteget eszik, és elképesztően sokat alszik. Ó, és mindig elhagy valamit. [...]"
" [...] - Kivel beszélek?
- Csajos, nem is tudsz rólam? Ez sértő! Olyan gáz... Azt hittem Luke mesélt neked a románcunkról - neveti el magát nemkívánatosan, nekem pedig összetörik a szívem - ismét.
- Szeretnék beszélni Luke- kal! - szögezem le.
- Ah, ne is álmodj róla! - a lány lecsapja a telefont, én pedig értetlenül meredek magam elé. [...]"
" [...]- Rendben - válaszolja halál nyugodtan, én pedig értetlenkedek.
- Tessék? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, ő pedig folytatja.
- Ez egy szerelmi vallomás volt, nem? Azt akarod, hogy a barátnőd legyek, ha jól sejtem - elmélkedik, én pedig elnevetem magam, és hamarosan ő is csatlakozik. [...]"
" [...] Azt mondta, hogy sosem hagyna el, egyik rajongó sem áll közel hozzá, főleg nem úgy, hogy bármi is kialakulhasson belőle. Hazudott. Végig a szemembe hazudott, és elhitette velem, hogy szeret. Hogy lehet valaki ennyire... érzéketlen, köcsög, bunkó, faszkalap? Most már ömlik a könnyem, és eszemben sincs megállítani őket. Ki kell adnom magamból, ami fáj. [...]" (milyen ünneprontó vagyok azután a kis szösszenet után, nem igaz? :3)
" [...] - Ez nem jó ötlet, csajszi - motyogja, miközben feláll az ágyról mellém, és leteszi a pólót az alvóalkalmatosságra. - Bele fogsz roppanni, ha meglátod azzal a ringyóval. Komolyan, még a nevét sem tudom kimondani!
Anyu mindig azt mondta, hogy a karácsony az egyik legdurvább nagy esemény, hiába nevezik a szeretet ünnepének. Becsapós, mert manapság már az sem arról szól, amiről kezdetben, hanem, hogy kinek, mennyi ajándékot veszel. Ezt az egészet is már a pénz uralja, és mi nem sokat tehetünk ellene.
És amikor távol vagy azoktól, akiket szeretsz, az egyik legborzalmasabb érzés a világon. Szeretném megfogni a kezét, végigsimítani a haján, apró csókot nyomni puha ajkaira, s homlokunkat egymásénak dönteni. Olyan... mesébe illő lenne.
Este van, hamarosan ajándékozás, nekem még sincs kedvem a fa alá ülni, és művigyorral az arcomon beszélgetni, mikor az, akit igazán szeretnék magam mellett tudni, nincs velem. Nélküle nem is érdekel a karácsony, sőt, semmi sem. Nekünk most együtt kéne lennünk, és vigyáznunk a másika amellett, hogy megajándékozzuk a másikat. Mégis mit csináljak? Küldjek neki csomagot, vagy mi? Esetleg feledjem el? Hiszen meg sem érdemlem, hogy ennyire szeressen, mert folyton megbántom. Szeretném már, ha végre minden a helyére kerülne, és nem veszekednénk többet, de olyan makacs, mint én, és sosem engedünk az igazunkból, többnyire ezért is születnek viták.
- Gyere, menjünk a többiekhez! - húz a nappali felé barátom, és mindenhez mosolyogva kell hozzáállnom, ha nem akarom tönkretenni a napjukat. - Nézd, tudom, hogy nincs itt...
- Ne mondd ki a nevét! - mordulok rá, miközben leülök a kanapéra.
- Már ne is haragudj, de nem te dobtad azzal a magyarázattal, hogy folyton megbántod? - kér számon, mire elhúzom a számat, és átfordulok a másik oldalamra.
Hazudtam neki, becsaptam, összetörtem csak azért, hogy könnyebb legyen elengednem. Tiszta szívemből szeretem, tényleg, de nem teszem ki többé annak, aminek eddig. Öt hónapja vagyunk külön, de még mindig úgy vágyom az érintésére, mint az életető vízre. Nem bírok létezni nélküle, és bevallom, nem is akarok. Idióta voltam, de az ő érdekében tettem, és az lesz a legjobb, ha megtanulunk mást is szeretni. Olyat, aki nem okoz csalódást.
Én sosem fogok jobban kedvelni senkit, amit szerintem ő is tud, de remélem, hogy fordítva nincs így. Legbelül persze szeretném, ha élete végéig engem szeretne, de nem lehetek telhetetlen. Pláne nem az után, hogy elhagytam...
- Nem teljesen így volt - magyarázkodok, de fogalmam sincs, miért. Egyszerűen rá akarom magam venni arra, hogy bocsánatot kérjek, mégsem megy... Vagyis, inkább úgy fogalmazok, hogy akkor mi értelme volt különválni?
Ha most segítséget kérne tőlem, vagy én tőle, biztos vagyok benne, hogy mindent megadnánk, amit csak tudnánk a másiknak, de... vagyis én így lennék, ő már nem biztos. Azok után, hogy olyan csúnyán elváltak az útjaink? Nem érzem úgy, hogy ez volt a helyes megoldás, pedig akkor, amikor ott álltunk szemtől szemben, annak tűnt. Még akkor is, mikor láttam a szemében, hogy tudja, mire készülök. Tudta, mégis meghallgatott, de aztán otthagyott. Nem szólt egy szót sem szinte. Nem borult ki, nem csapkodott, nem csinált semmit. Talán ez még annál is rosszabb volt, hogy hallgatott.
- Ahelyett, hogy siránkozol, menj, és kérj bocsánatot, vagy felejtsd el! - mondja továbbra is. Tudom, hogy igaza van, de nem tehetek semmit. Megfogadtam, hogy nem keresem, és nem fogom háborgatni, ha már annyira tönkretettem.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! - ripakodok rá, de nem annyira hangosan, inkább csak félerősen.
- Olyan makacsok vagytok mindketten, hogy az már felháborító. Egymás vérét kéne szívnotok, nem az enyémet - puffog, én meg csak megforgatom a szememet. El sem hiszi, mennyire örülnék neki, ha most megjelenne az ajtóban, és egymás karjaiba esnénk. Azonnal bocsánatot kérnék tőle, s addig nem ereszteném, amíg ki nem mondja azt a bűvös szót, amit most a legjobban szeretnék hallani. Vagy nem is... A legjobban a hangját szeretném hallani, ahogyan kimondja a nevemet. Az annyira... mesebelinek hangzik.
- Sajnálom, kicsit kivagyok. Megyek inkább sétálni egyet - állok fel a helyemről, és kifelé veszem az irányt, nehogy még jobban elrontsam a karácsonyt. Talán az lesz a legjobb mindenkinek, ha nem leszek ott.
Ausztráliában sosem esik a hó, így most sem látni egyetlen egy pelyhet sem. Pedig mennyire örülnénk neki! Legalább tíz percre, hogy minden kisgyerek kiélhesse a vágyait.
A nap lemenőfélben van, mindenki vagy hazafelé megy, vagy más rokonaihoz, csak én vagyok ennyire eltévedve, hogy sehol sem találom a helyem nélküle, s mindenütt kóválygok, csak ott nem, ahol kellene. Nézem a lemenő nap sugarait, ahogy bevilágítják a horizont minden egyes pontját, és azon gondolkozok, hogy neki tetszene- e. Öt hónap azért elég sok idő, és rettenetesen fáj a tudat, hogy miattam vagyunk külön. Megint.
VÉGE A KÜLÖNKIADÁSNAK!
MÉG EGYSZER ELMONDANÁM, HOGY NEM SORRENDBE VANNAK, HANEM MEG VANNAK KEVERVE!
"[...] - Mit szólnál egy gyerekhez? - kérdezem meg hirtelen, mire beletapos a fékbe. Még jó, hogy nem egy forgalmas úton megyünk hazafelé.
- Terhes vagy? - dülledt szemekkel néz rám [...]"
" [...] - De tudom, hogy szeretsz... Én vagyok a szőke herceged. [...]
- Nem tudtad, szívem? Nincs szőke herceg fehér lovon, csak páva gyerek volán buszon - ezen most ő kezd el nevetni, aztán a hátára fordul, és ráhúz mellkasára. [...]
- Máskor busszal jövök, hogy még kifogásod se lehessen. [...]"
" [...] Megszorítom a kezét, és annyira, hogy az ujjaim lefehérednek.
- Kicsit óvatosabban, Brynn! - nevet rám, és egy puszit nyom az arcomra.
- Próbálom - szűröm ki fogaim közül, és enyhítenék a szorításon, de nem igazán sikerül. [...]"
" [...] - És nem gyűlt még meg a bajod vele? - nevet. - Rengeteget eszik, és elképesztően sokat alszik. Ó, és mindig elhagy valamit. [...]"
" [...] - Kivel beszélek?
- Csajos, nem is tudsz rólam? Ez sértő! Olyan gáz... Azt hittem Luke mesélt neked a románcunkról - neveti el magát nemkívánatosan, nekem pedig összetörik a szívem - ismét.
- Szeretnék beszélni Luke- kal! - szögezem le.
- Ah, ne is álmodj róla! - a lány lecsapja a telefont, én pedig értetlenül meredek magam elé. [...]"
" [...]- Rendben - válaszolja halál nyugodtan, én pedig értetlenkedek.
- Tessék? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, ő pedig folytatja.
- Ez egy szerelmi vallomás volt, nem? Azt akarod, hogy a barátnőd legyek, ha jól sejtem - elmélkedik, én pedig elnevetem magam, és hamarosan ő is csatlakozik. [...]"
" [...] Azt mondta, hogy sosem hagyna el, egyik rajongó sem áll közel hozzá, főleg nem úgy, hogy bármi is kialakulhasson belőle. Hazudott. Végig a szemembe hazudott, és elhitette velem, hogy szeret. Hogy lehet valaki ennyire... érzéketlen, köcsög, bunkó, faszkalap? Most már ömlik a könnyem, és eszemben sincs megállítani őket. Ki kell adnom magamból, ami fáj. [...]" (milyen ünneprontó vagyok azután a kis szösszenet után, nem igaz? :3)
" [...] - Ez nem jó ötlet, csajszi - motyogja, miközben feláll az ágyról mellém, és leteszi a pólót az alvóalkalmatosságra. - Bele fogsz roppanni, ha meglátod azzal a ringyóval. Komolyan, még a nevét sem tudom kimondani!
- Akkor is elmegyek.
- Szívem, most Londonban vannak...
- De az az utolsó állomás... Utána Ausztrália jön - nyögöm ki nehezen, és ismét lefekszek melléjük az ágyra. - Sőt... inkább várok. Adok neki egy kis időt. [...]"
" [...] - Köszönöm, hogy megbízol bennem, Brynn. Tudom, hogy nem könnyű neked azok után, amiket a múltkor mondtál a telefonban - hümmögni kezdek, miszerint igaza van, mégsem bánom, hogy elmondtam neki legféltettebb titkaimat. [...]"
" [...] - Köszönöm, hogy megbízol bennem, Brynn. Tudom, hogy nem könnyű neked azok után, amiket a múltkor mondtál a telefonban - hümmögni kezdek, miszerint igaza van, mégsem bánom, hogy elmondtam neki legféltettebb titkaimat. [...]"