Ötödik fejezet - "Legszívesebben..."

/Brynn Carrington/

Amikor ott állsz a munkaadód előtt, de nem tudsz megszólalni. Amikor már érzed az ereidben pezsgő forró, pirosas vért és már mindenütt hallod, még a füledben is.

Most pontosan ugyanezt élem át. McCartney, aki a bárt vezeti odahaza, most ide hozott Hornsbyba, hogy táncoljunk és koktélokat keverjünk. Ivy mellettem csöndben majszolgat egy sydneyi csokoládét, aminek a háromnegyede már hiányzik.

- Most pedig! - csapja össze a tenyerét a férfi. - Mondok néhány szót arról az emberről, akié ez a hely - mutat körbe a mindenhol kárpittal kirakott báron.

- Már elnézést! - fordítja oldalra a fejét Trixie és belekezd. - Csak egyedül lesz? Nem az volt, hogy egy hatalmas csoport jön?!
Na igen. Ezen mind felháborodunk, Evelyn még az asztalt is csapkodja, miközben dühöng.
- Csituljatok, lányok! Ha megengeditek, befejezném!
Megforgatjuk a szemünket, McCartney pedig ismét elkezdi ecsetelni a mondatokat.
- Nem egy szokványos vendég. Szeretném, ha mindannyian eleget tennétek azért, hogy jól érezze magát. Igen, még te is, Brynn! - néz felém szúrósan, mire megfordulok a székkel. - Szóval! Elég nehéz ügyfél, volt már sitten, de titeket nem fog bántani. Továbbá jó lenne, ha... - a mondatnak vége szakad, belép egy kopasz, néger figura, aki kinézetre nagyon hasonlít Willre.
- Sziasztok, lányok! - mosolyodik el kajánul, nekem pedig még a szőr is feláll a hátamon.
- Ki kell mennem a mosdóba! - próbálkozok azonnal, választ nem várva kirohanok a legbiztonságosabb helyre.

Lecsúszok az ajtóról, miután nekinyomtam magam, aztán mikor földet érek, pityeregni kezdek.
- Szánalmas munka! Nem is tudom annak idején miért vágtam bele... Rossz itt nekem, de itt hagyni már nem tudom. A nyomomban vannak. Ez az egyetlen esélyem, hogy megússzak mindent...
Nyílik az ajtó, én pedig elképedek. Kisírt szemem van, ami tágra nyílt, de akkor sem ez érdekel a legjobban.
Farkasszemet nézek az előttem álló szőke cicababával, aki a férfi oldalt képviseli. Gyönyörű óceán- és tengerszínű szeme azonnal észreveszi az enyéimet, még rabul is ejtik.
- Mit keresel itt? - hangom összecsuklik.
- Hát... Azt hittem, ez a férfi mosdó - idegesen beletúr gondosan megcsinált hajába, én pedig úgy meredek rá, mintha másik bolygóról jött volna. - Miért sírsz? - guggol le mellém.
- Nem sírok! - ellenkezek, kezemmel pedig a maradék sminket tüntetem el, ami elkenődött.
- Ugyan már!
Felállok mellőle, elfordulok, így Ő mögém kerül. Mély lélegzeteket veszek, erőt gyűjtök, és visszafordulok.
- Hallottalak nem olyan régen a rádióban. - köhintek.
- Komolyan? - arcán egy icipici félelem tükröződik, ha nem csak játszik velem a szemem.
- Igen. Gondolom te voltál... - szünetet tartok. - Luke.
- Honnan... - néz nemértően - Ah, Jimtől?
- Az ki? - vonom fel a szemöldököm.
- A riporter.
- Ja, Alex! - bólogatok. - Nem tudtam a nevét, így elneveztem.
Beáll közénk a néma csönd, ami engem nagyon frusztrál. Egyszerűen nem érzem jól magam valaki más társaságában, ha csend van.
- Mennem kell - felemelem a földről az időközben leesett válltáskámat és kitolnám az ajtót, de a szőke elém áll.
- Miért kell? Miért sírtál? Miért vagy itt? - bombáz kérdésekkel.
- Én... Semmi közöd hozzá! - fintorgok és ellököm az útból.
- Egy pillanatra csak van időd! - áll mereven, aztán hirtelen mégis megragadja a csuklóm.
- Tényleg nem értem, miért akarsz belekeveredni! Maradj inkább biztonságban, minthogy ilyesmiken törd a fejed! A sírás meg... Meg sem történt! Nem találkoztunk, felejtsd el, hogy itt voltam!

Nehezemre esik úgy viselkedni vele, ahogy, és igazság szerint összeszorul a szívem -, igen, még nekem is van-, de alapból nem lenne jó ötlet, ha összeismerkednénk. Hogy miért? Sok fiú-lány kapcsolat vége az lett, hogy összejöttek, aztán szakítottak. Nos, én egyenlőre egyiket sem akarom, így jobb, ha mindenkitől távol tartom magam.
Idegesen visszatrappolok a megbeszélőszobába, de csak Ivy- t találom bent.
- Hol vannak a többiek? - szipogok megkönnyebbülten.
- Eltűntek. De hé, miért sírsz? - biggyeszti le ajkait.
- Nem sírok! - rázom meg a fejem. - És találkoztam a szőkével.
- Komolyan? Itt van? Találkoznom kell vele! - tapsikol örömében.
- Nem, nem kell! Legszívesebben elfelejtetném vele azt az éjszakát... - morzsolom magam szótlanul, belülről. Hagyom, hogy a fájdalom tegye amit kell, mert nekem már úgyis mindegy.
- Menjünk! - megragadom "barátnőm" karját, és kihúzom a szobából.
Útközben nekimegyek egy színes hajú fiúnak, aki rám mosolyog, én viszont csak egy haloványat kanyarintok magamra.