Különkiadás #4 #Brynn

/Brynn Carrington/ /Az árvaház előtt/

Kint ülök a házunk előtt pszichopatának öltözve, és várom, hogy az előttünk elhaladó gyerekek megpróbáljanak betérni hozzánk. Ilyenkor mindig gonosz mosolyra húzom a számat, és ők meggondolják magukat. Úgy szeretem ijesztgetni őket! Halloween az én ünnepem, mivel akkor nem szid le senki, ha rosszat csinálok, és annyi cukorkát eszek meg, amennyit csak akarok. 

Az a legnehezebb feladat, mikor el akarok menni vadászni édességre, és itt kell hagynunk a saját tálunkat. Mivel kívülre szoktuk rakni, így mindig felszerelek valami kis szerkezetet, ami a szívbajt hozza a hívatlan vendégekre, és nem merik elvinni a tulajdonomat.

Ma is éppen egy ilyet alkottam, és most azt akarom a helyére illeszteni, hogy elérhessem vele a megfelelő hatást. Hatalmas, hegyes fogai vannak a gépemnek, mindent ketchup és művér borít, vicsorog, és védelmezi a cukorkáimat. Ha épeszű lennék, azt mondanám, hogy letakarom valamivel, és ráírom egy táblácskára, hogy "elfogyott!", de ugye az nem mulatságos.

Magamra öntöm a művért, és ezzel el is készült teljesen a halloweeni jelmezem. Mosolyogva megyek végig a környező házakhoz, hogy kopoghassak, és azt mondhassam: "csokit vagy csínyt!". Mindig viszem magammal a noteszemet, és felírom, hogy ki volt goromba velem, így annak másnap reggelre mindig meggyűlik valamivel a baja. Múlt évben például a közvetlen szomszédunk, Mrs Carter elkergetett, amiért áldozatnak öltöztem. Felírtam a nevét, és éjszaka, amíg aludt, az összes fát, bokrot és virágot az udvarán betekertem vécépapírral. Gondolhatjuk, mennyire örült nekem. Mondjuk, arra sosem jött rá, hogy én voltam.

- Csokit vagy csínyt! - vigyorgok Mr Baxterre, s felé nyújtom a kosárkámat, amibe mosolyogva rak bele egy nagy maréknyi cuccot.

- Mindig is érzéked volt ezekhez az öltözékekhez - nevet fel jóízűen, én pedig csak megvonom a vállamat.

Mihelyst tovább állok, egyre jobb kedvem lesz. Az első pár ház nagyon vidám, aztán az egész vége felé kezdenek kimerülni a készletek, és elveszítik a kedvüket az emberek is.

Átszaladok az utcán, és megállok a legfélelmetesebb ház előtt, ami előtt más napokon soha, senki nem mer elmenni, akivel minden rendben van. Anyáék mindig megtiltották, hogy szóba álljak az öreg, ősz hajú nénivel, aki szerintem kedves, csak fura és tartózkodó. A gyerekek az iskolában azt híresztelik róla, hogy Halloweenkor mindig szerez magának egy fekete macskát, lemészárolja, és bemutatja valami felsőbb hatalomnak. Én nem hiszek nekik, egyszer meglestem, mikor hatéves voltam, és észrevett. Behívott magához teára, és megkínált a kávésütijéből, ami nagyon finom volt. 

Hallom egy csoport gúnyos nevetését, és tudom, én vagyok a tárgy. Nem tud érdekelni, becsöngetek a nénihez, és azon izgulok, hogy nyissa ki, vagy nekem annyi. Még két perc után sem történik semmi, de azok az idegesítő nyávogók közelebb kerülnek hozzám.

- Na mi az, Brynn? Részt akarsz venni a szertartáson? - neveti ki Hilary, én pedig felvonom a szemöldökömet.

- Miről beszélsz? - értetlenkedek továbbra is, majd a cukros edényemre pillantok és összehasonlítom az övéikkel. Tele van az összes. - Édességért jöttem.

- Nem vagy eszednél, te lány! Fel fog boncolni, mint egy békát! - röhög ki Christian, hozzá pedig csatlakozik Melody és Annabell.

- Addig add ezt ide, neked már nincs rá szükséged, hiszen meg fogsz halni! - vihog rajtam Melody, és megragadja a cukros bödönöm szélét, és elkezdi húzni maga felé. Nem engedem el, rángatni kezdjük. - Engedd el, te hülye! - sipákol, mire rátaposok a lábára. - Áú!

Chris és Annabell elkezdenek húzni Dy mellől, és lefognak, amíg ő kiönti a mai szerzeményemet a járdára, s végig kell néznem, ahogy az összeset összetapossa. Könny szökik a szemebe, mikor még a műanyag, tök alakú hordozókámat is összetöri. Ahogy ott vannak a darabjai a földön, szilánkosra törik a szívemet, mivel ez a nap is csak egy rossz emlékként lesz benne az egyik részében.

Mikor Melody végez, Christian és Anna elengednek, és hagyják, hogy a térdemre essek összezuhanva. Eddig a kedvenc ünnepem volt ez a nap, mivel ilyenkor azt hittem, hogy félre tudjuk tenni az ellentéteket, és mindenki megmutathatja a valódi arcát. Attól tartok, ők csak az utóbbit tették meg, de hiszen ezeket már ismertem az iskolából.

Szipogva odakúszok volt tulajdonom részecskéihez, s kezembe veszek egy-egy darabkát. Megforgatom, majd mérgemben messzire hajítom az utcán. Ott ülök a járdán, a lábam már elgémberedett, és azt várom, hogy vége legyen a napnak, és jöjjön az éjszaka. Hirtelen csikorogva kinyílik a félelmetes ház ajtaja, én pedig egyből odakapom a fejemet. A sírásom abbamaradt, de a könnyeim még azért láthatóak, amik még az előbb cseppentek le. A néni közelebb jön hozzám, de én már csak azért sem húzódok el. Mérges vagyok, szomorú, és csalódott. 

- Mi a baj, kincsem? - kérdezi, miközben felém nyújtja kezét. Belehelyezem övébe kicsi tenyerem, majd felhúz.

Egy hang sem jön ki a torkomon, inkább rámutatok az összezúzott valamire, amiből már nem lehet kivenni, hogy mi volt akkor, amikor még ép volt. A néni rám emeli a tekintetét, és szomorú mosollyal az arcán int, hogy kövessem. Megteszem, de tudom, hogy ha anyáék rájönnek, el fognak zárni a külvilág elől. De, ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz.

- Ez majd felvidít! - tűnik el az egyik ajtó mögött, engem pedig frusztrál, hogy nem tudom, merre van a kijárat. Nem akarok elszökni, ha már segíteni akar, csak mégis, jobb tudni. Kijön kezében egy másik, szinte ugyanolyan edénnyel, ami tele van jobbnál jobb cukrokkal.

- Köszönöm! - vidulok fel azonnal, és hirtelen felindulásból megölelem az öregasszonyt, akit igazán meglep közvetlenségem.

- Na és? Mit fognak kapni azok a zsiványok? Hogy bünteted meg őket? - tudakolja, mire nyelek egy hatalmasat. - Tudom, hogy te csinálod a csínyeket a környéken - neveti el magát, mire elhúzom a számat. - De ne aggódj, nem mondom el senkinek.

Kuncogni kezdek, s hirtelen az eszembe ötlik, hogy még nem is gondoltam arra, hogy megleckéztetem őket. Nem kéne lesüllyednem a szintjükre, de mégis, olyan jó érzés lenne, ha megfizetnének az összes dologért, amit tettek ellenem.

- A suliban fogom elkövetni ezeket - mondom magabiztosan, és beavatom a terveim minden egyes pontjába. - Mellesleg a nénit hogy hívják?

- Hívj csak nyugodtan Mary- nek - javasolja, mire bólogatni kezdek, és elmesélem az ötleteimet.

/Másnap/

Mindig elfog egy bizonyos érzés, mikor a temetőben mászkálok halottak napján. Szerintem ez nem illendő, nem csak egy nap kéne gondolni rájuk, hiszen egy évben háromszázhatvanöt nap van. Ha nagy leszek, biztos, hogy nem így fogom csinálni.
A mécsesek égnek kint, míg én borzongva bújok anyához, és várom, hogy végezzünk. Nem szeretem a képmutatást. Mindenki olyan kiszámítható! Csak ezen az egy nyamvadt napon jönnek, máskor szarnak a fejükre, pedig ez annyira nem jó!
Mi is elhelyezünk párat a családtagjaink sírhelyénél, majd nyaggatom anyát, hogy menjünk már, mert frászt kapok a sok dilis embertől. Rosszul érzem magam köztük, én nem olyan vagyok, mint ők. Nem lehetek olyan! Nem akarok borzalmas lenni...

/Az iskolában, pár nap múlva/

Reggel korábban bejöttem, és végrehajtottam mindent Hilary, Chris, Anna és Melody ellen. Készen állok arra, hogy megbüntessem őket azért, mert végig csak bántottak engem.

Éppen töri órán ülünk, s várjuk, hogy kicsöngessenek. Az első áldozatom Hilary, akinek a suliboxába összegyűjtöttem egy csomó pókot, és leragasztottam minden részt celluxszal, nehogy a többség el tudjon menekülni. Csöngetnek.

Követem őt, és messziről nézem, ahogy odasétál a szekrényéhez, és nem érti a sok ragasztót. Kinyitja, és akkorát kiált, hogy az egész iskola beleremeg. Elnevetem magam, és szaladok a következő állomáshoz, ami Chris- é. Tudom, hogy mikor kell, hol lennem, mivel már ismerem annyira a szokásaikat.

A fiú kiveszi a táskájából a szendvicsét, és elkezdi enni. Kuncogok, amikor látom, hogy elhúzza a száját, majd elkezd meggörnyedni, és úgy tesz, mintha hánynia kellene. Szalad a legközelebbi kukához, és ezúttal tényleg kiokádja magából a gilisztás szendvicset. Igen, meg mertem őket fogni.

A másik kettő áldozatom ebéd után fogja megkapni a jól megérdemelt kitolását. Anna és Melody... ők mindig össze voltak nőve, olyanok, mintha ikrek lennének, pedig egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.

- Brynnt kérem az igazgatóiba, a 4/7- esek közül! Ismétlem, Brynnt kérem az igazgatóiba a 4/7- esek közül! - elhúzom a számat, és dünnyögve elindulok a már gyakran meglátogatott hely felé.

Bekopogok, beinvitálnak, és én közben azon gondolkozok, hogy vajon miért vagyok itt. Nem tettem semmit, leszámítva a megleckéztetést, de ezt nem tudhatják biztosra, hogy én tettem.

- Miért vagyok itt? - kérdezem az igazgató urat, aki már megszokhatta tőlem ezt a lekezelő beszédet, így eltekint emellett, és belekezd a mesébe.

- Az édesanyád hívott, hogy délután sürgősen beszélned kell vele. És esetleg, tudsz valamit a szembe szomszédotokról? Tudod, arról az idős néniről, akiről pletykákat kreáltok.

- Én nem! - tiltakozom hangosan. - Egy nagyon aranyos néni, akivel tegnap este összefutottam! Meghívott magához, aztán beszélgettünk!

- Jó, mert aznap éjfél körül holtan találtak rá a lakásában.

Meghűl bennem a vér, és azt sem tudom, mit tegyek ijedtemben. Mégis hogy történhetett? Akkor még minden rendben volt, és nem látszott rajta semmi baj, vagy...

- Azt hiszi én gyilkoltam meg? - emelem fel a hangomat, és még a székből is felállok. - Az istenért, még csak tízéves vagyok! - csapok az asztalra, és beletúrok sötét hajamba, miközben kifújom a bent tartott levegőmet.

- Nem mondták ki a rendőrök, hogy gyilkosság volt, de valószínűleg... 

- És maga mégis honnan tudja, hogy ott voltam? Mármint... amikor hívatott, akkor nem tudhatta...

- Az édesanyád mondta, hogy sokáig kint maradtál tegnap, és az osztálytársaid szerint, nos... fura vagy.

- Aha, és maga ezeknek a hazugságoknak hisz - nevetem ki, és már nem is tudom, hogy ő a szánalmas, vagy én, amiért pár embernek betekintést engedtem az életembe. - Köszönöm a fogadást, most hazamegyek - jelentem ki köntörfalazás nélkül, és olyan sietősen húzok el onnan, hogy a lábam alig éri a földet.

/Brynn Carrington/ /Egy évvel napjaink előtt/

A legrosszabb ünnepem a halloween lett. Minden egyes évben ugyanazok a dolgok történtek, sőt, amikor tízéves voltam, és kiderült, hogy én voltam az utolsó személy, aki látta Mary nénit, gyanúsított lettem, arról nem is beszélve, hogy még egyel több okot adtak azoknak az átokfajzatoknak, hogy kiközösítsenek, és eltiporjanak, mint valami ide nem illő dolgot.
Nem is éreztem magam közéjük valónak. Tudtam, hogy más vagyok, hogy nem úgy gondolkodom, ahogy ők, de nem tudtam mit tenni ellenük. Túl sokan voltak, én pedig egyedül kevés voltam hozzájuk.
Mindegyikük azzal csúfolt, hogy gyilkos vagyok, hogy képes voltam megölni még azt az asszonyt is, akit a legfélelmetesebbnek tartottak a faluban. Ez hülyeség! A barátom volt, mégis miért tettem volna? Ráadásul tízévesen?
Azt mondták, hogy furcsa vagyok, kitaszított, és soha nem fognak elfogadni engem. Hogy nem leszek szerelmes, nem lesz, aki szeretni fog. Miután árvaházba raktak a szüleim, sokáig azt is hittem, hogy igazuk van. Tudtam, hogy valami nincs rendben nálam, de igyekeztem nem mutatni a külvilág felé. Nem érzem jól magam az emberek között. Mindegyikük idióta, és sosem fogok tudni beilleszkedni. Nekem jó az, ha én különb vagyok, hiszen... Ők nevetnek rajtam, mert más vagyok. Én nevetek rajtuk, mert mind egyformák. 
Ha valaki beteg, azt érzékeli? Tudja, hogy másképp tekintenek rá? Hát persze! Azért ők sem hülyék... És itt nem magamat akarom védeni, tudom, hogy ki fogok belőle gyógyulni, tudom, hogy meg kell ragadnom minden lehetőséget, de egyedül nem fog menni. Ha valaki nem segít, soha sem gyógyulok ki ebből. Pedig amilyen a személyiségem, annak köszönhetően nem leszek szerelmes... És belém sem lesz senki.
Adam a legjobb barátom volt, a gimi után mégis elváltak útjaink. Tudta, mit akarok kezdeni, de akkor még nem sejtette, hogy milyen áron. Azóta sem láttam, azóta sem beszéltünk, és veszettül hiányzik. Neki elmondhattam minden gondom-bajom, ahogy fordítva is. Nem értettem, mai napig sem, hogy miért barátkozott velem. Lehetett volna a legfelsőbbekkel, ahelyett ott ragadt lent velem a porfészekben. Ki akart húzni a mélyről, viszont nem volt elég erős hozzá. Nem tudta, mit csinál, csak hirtelen felindulásból akart kirántani onnan, nem pedig szépen fokozatosan felhúzni. Arra van szükségem, hogy valaki elfogadjon úgy, ahogy vagyok, annak, aki vagyok, és... És ezzel együtt... Adamen és a szüleimen kívül senki sem tudja, hogy bajban vagyok. Még az árvaházban sem mondtuk el, még az a lány sem tudta, aki ott volt velem egy szobában. Senki. Senki sem tudja, hogy kezelésre van szükségem, hogy beteg vagyok. Hogy személyiségzavarom van.

Hi guys!

Tudom, a Halloween elmúlt egy ideje, de akkor amikor írtam, még aktuális volt, egyébként is ez egy visszaemlékezés, szóval semmi köze a mi időnkhöz. Remélem tetszett, próbáltam úgy írni, hogy érezhető legyen Brynn fájdalma. Hiába egy kis "játék" volt az a tárgy, mégis összetört, amiért bántották.

Nagyon szépen köszönöm a több, mint 11.000 oldalmegjelenítést, a 30 feliratkozót, és a sok barátot, akit a személyetekben ismertem meg! <3 Örökké hálás leszek nektek! Hatalmas ölelés, Brynn :*