Tizenhetedik fejezet - "Borzalmasan festek."

/Brynn Carrington/

Bosszankodva nyitom ki az ajtót, mert megzavart minket. Dühös tekintetem érdeklődve vizslatja az előttem álló személyt, McCartney- t, akinek szintén olyan érzelmeket táplál a szeme, mint nekem.

- Nem tudtál volna később jönni? Éppen egy fontos dolog közepén jártam - rivallok rá, de nem hangosan; nem akarom, hogy tőlem zengjen az egész épület.

- Munkaidő! - megfogja a karom, és kihúz a szobából.

- Engedj már el! Még csak fél tíz! - sipákolok, de szavaim süket fülekre találnak.

Leráncigál a lépcsőn, egyenesen a bár részlegbe. Ivy és a többiek már ott vannak, a szokásos öltözetükben. Mindegyikük végignéz rajtam, ami azt jelenti, hogy nem öltöztem át. 

- Még nem készültél el? Mégis mit csináltál? - hát de kérem, nem ő húzott el a szobámból? Akkor mire ez a nagy felháborodás?

- Nem értem rá - vetem oda foghegyről, aztán elrántom a csuklóm, hogy visszamenjek a lakosztályomba.

Sosem értettem Axel McCartney- t. Rühellem, amiért folyton így viselkedik, ráadásul nem elég, hogy nem csak velem, de mások előtt! Megértem én, hogy neki köszönhetek "mindent", meg, hogy anyukám testvére, de az nem jogosítja fel arra, hogy úgy bájon velem, ahogy a gyerekeivel akarna. Nincsenek neki, de azt kívánom, ne is legyen. Állandóan ordibálna velük, szidná őket, sőt, talán még verné is. Kinek kell egy ilyen apa? Mondjuk, én tudom milyen az, ha még a saját szüleidnek sem kellesz, aztán azoknak sem, akik magukhoz vettek. Hogy a becsület fabatkát sem ér, hogy az igaz szó már nem létezik, hogy a barátságok kihalnak, a szerelmek pedig szunnyadni készülnek. De most őszintén, csodálkozunk? Olyan ferde lett a világ, hogy már nem lepődök meg semmin.

Feltrappolok a szobáig, ott magamra csukom az ajtót. Az kéne még csak, hogy megint ránk nyisson, pedig nem is lendültünk bele igazán. Mondjuk, ami engem illet, nem mentem volna el a szexig. Ha csak barát, akkor maradjon is az. Nekem nincs szükségem "extrákkalra".

- Itt vagy még? - kérdezem suttogva, mire előjön az ajtó mögül, és beletúr gondosan megcsinált frizurájába.

- Anyám, ez durva egy figura - jegyzi meg, mire csak megrántom a vállam. Már megszoktam, nem tud sok újdonságot mondani. - És most mi lesz? Dolgoznod kell?

- Nagyon úgy néz ki - sóhajtok fáradtan, és lehunyom a szemeimet.

- Akkor megpróbáljalak elkérni? - mutogat idézőjelet az utolsó szónál.

Mosolyt csal az arcomra, de nem tart túl sokáig, mert megint kopognak. A haragommal az egész világot le lehetne dönteni a helyéről. Elegem van, hogy Axel mindig parancsolgat nekem, és még rosszabbul kezel, mint a többi munkatársnőmet. És maximum, ha húsz év van köztünk...
- Igen? - nyitom ki ingerülten az ajtót, mire McCartney dühös arckifejezésével találkozom. Megint.
- Még mindig nem vagy kész?
- Vendégem van - próbálok lazán viselkedni, a látvány kedvéért még az ajtófélfának is nekidőlök.
- Oh... Ez esetben magatokra hagylak titeket.
- Végre! - visszacsapom a tárgyat, ami kicsit hangosra sikeredik, ezért behúzom fülem-farkam.
- Tudod... - suttogja Luke, miközben kezeit a derekamra helyezi. - mindig is tetszettek a mérges lányok.
- Remélem tudod, hogy még mindig nincs barátság extrákkal - fordulok meg, hogy szemtől szemben legyek vele. - Azt mondtad, barátok vagyunk. Azok pedig nem szexelnek.
- Dehogyisnem! - ellenkezik.
- Ennyit a barátos szlogenedről - forgatom meg a szemem, miközben számat teljesen lebiggyesztem.

Ő sem más, mint a többi férfi. Mind ugyanolyan, mind ugyanarra megy. Szex, szex, szex és szex. Csak ennyi kell nekik, a többi már nem is érdekli őket. Még, hogy meg akar ismerni, és a barátom akar lenni! Hah! Egy pillanatra még én is elhittem... Hogy lehetek ilyen naiv? Mindenki csak ki akar használni, hiszen nem vagyok több, mint egy olcsó kurva, nem igaz? McCartney is csak azért fizet, mert muszáj neki, meg, mert vonzom a vendégeket. Mind egyre megy. Az összes... És, hogy mi a legelszomorítóbb? Az, hogy olyanok is ellátogatnak ide, akiknek családja van! Gyerekeik, feleségeik, és bemocskolják magukat, ezzel kockára téve az életüket... Rohadék, szemét gecik! Utálom az ilyeneket! Nemhogy örülnének, hogy családjuk van, még tönkre is teszik.
Szájával a nyakamat hinti be apró puszikkal, amitől legszívesebben elolvadnék, de most nem lehet. Erősnek kell maradnom, és kiállnom az érvem mellett - még akkor is, ha nehéz lesz. Ha eluralkodik rajtam a vágy, képtelen vagyok türtőztetni magam. Muszáj leállnod, Brynn! Muszáj!
- Luke - nyögöm a nevét, miközben két kezemet a mellkasára teszem, hogy eltoljam magamtól. - Hagyd abba, kérlek!
Mintha meg sem hallotta volna, folytatja. Az agyamban a vészcsengő azonnal elkezd sípolni, miszerint, ha engedem, hogy tovább csinálja, akkor folytatni fogja. Márpedig én abszolúte nem akarom. Barát akart maradni, akkor nem vagyok köteles lefeküdni vele. Menjen a pokolba!
- Luke! - szólok erőteljesebben az előzőnél, bár még mindig úgy érzem, mintha elhalt volna.
- Tudom, hogy te is akarod! - nyúl a pólóm szegélye alá, de ellököm onnan a kezét.
- Elég! - kiáltok rá, és nekinyomódok az ajtónak. - Még, hogy barátok, mi? Tiszta tapló vagy, és ugyanolyan, mint a többi férfi! Nem vagy különb semelyiknél! Azt hittem más vagy! Hogy normális vagy, és lehet valaki mellettem, akit szerethetek, de nem! Elrontottad! Elrontottál mindent, Luke!
Sírva rohanok ki az ajtón úgy, hogy a lábam is alig bírja. Nem sok erő van bennük, de szaladok kifelé a folyosóról, be a mosdóba. Sajnos nem jutok el odáig, mert beleütközök Axelbe, aki először gúnyosan rám mosolyog.
- Mégis nem tudsz a lábad elé nézni? - rondít rám, de nem szólok vissza. Még mindig csorog a könny a szememből, csendben állok a férfi előtt. - Nem hallottad, hogy kérdeztek? - már szinte üvölt, de még akkor sem válaszolok. Hát mi vagyok én? Erőltessem meg magam, hogy még jobban porig alázhasson? Na azt azért nem. - Látom már, hogy anyád miért adott be az árvaházba.
Még jobban folyni kezd a könnyebb, de akkora düh keletkezik bennem, hogy felképelem rokonomat, aztán elkezdek szaladni a másik épületbe. Ott a női mosdóba veszem az irányt.
Bevágom magam után az ajtót, és rögtön a tükörhöz sietek. A sminkem szétfolyt, az arcom felduzzadt, a szemem piros, és sírok. Borzalmasan festek.
A szemeimből ömlik a könny, és el sem hiszem, hogy képes voltam arra, hogy megbízzak Luke- ban. Ledöntötte a lelkemben megbúvó várat, pedig én nagyon erősen próbálkoztam, hogy ne sikerüljön neki. Erősebbnek bizonyult nálam, és akármennyire is szerettem volna magabiztosnak látszani, nem ment. Csak azt akartam, hogy úgy szeressem, mint még soha senki. Hogy szívét-lelkét beleadja, amikor beszélgetek vele. Hogy legyen mellettem. Hogy azért szeressen, aki vagyok. Hogy ne ítéljen el. És egyik sem valósulhat meg, mert elrontott mindent. Miért kellett ezt? Miért? Ennyire tönkre akarnak tenni? Hiszen tudja, hogy minden szaron kiakadok, és nem tudok ez ellen mit csinálni. Nem tudom magam kontrollálni, de nem érdekel senkit. Mindenki csak a bűnbakot, a szégyenfoltot, a család fekete bárányát, és az összetört szívűt látja bennem. Hogy nekem ebből mennyire elegem van!
A nadrágom zsebéből kiszedem a pengét, ami mindig ott lapul. A könnyem ráfolyik az éles tárgyra, és még néhányszor megforgatom apró kezeim közt, végül a szívemhez emelem, és lehajtom a fejemet. Miért hagyta mindenki, hogy ez történjen? Miért nem akarnak nekem hinni? Miért nem hagyják, hogy megoldjam a gondjaimat? Miért kell letaszítani a mélybe, és még vagy kettőt taposni utána? Hogy biztos ne kelljek fel többet? Mert egyszer az lesz, tudom. Biztosra tudom.
McCartney is csak azért mond ilyeneket, hogy minél hamarabb elmenjek innen. A pénzforrás vagyok, semmi más. De akkor miért zavarna el? Oké, tudom, hogy problémái vannak, de kinek nincsenek? Ráadásul egy fasz. Miért kellett ezt mondania? Tudja, hogy kibaszottul fáj, mikor előhuzakodik a családommal. De... Nem tudja, hol lehetnek? Nem árulná el, az hét szentség.
Jobb kezemmel megszorítom a pengét, és a bal alkaromhoz irányítom. Lehunyom a szemem, és próbálok mindent kizárni a fejemből. Szükségem van a nyugalomra, hogy kisírhassak magamból mindent. Belevágok a kezembe, és vízszintes csíkot kezdek el húzni. Tudom, nem vagyok hülye, nem a függőlegessel próbálkozok, mert akkor meghalnék. Tudni akarom, lesz- e olyan, akiért képes leszek megváltozni. Tuti nem, de azért kíváncsi vagyok. Összeszorítom a fogaimat, és egyre jobban folyik a könnyem. A karom zsibbadni kezd, a vöröses, vasízű vér pedig lecsöpög a csempére. A könnyem és a ragacsos valami keveredni kezd, én pedig úgy érzem, hogy sikerrel jártam. Nem figyelek a lelki gondjaimra, ha csak pár percig tart is, akkor is megkönnyebbülést adott. Fájt, nagyon, de könnyített a lelkemen.
Ha valaki azt mondta volna nekem pár hete, vagy napja, hogy képes leszek beleszeretni valakibe ennyi idő alatt, biztos kiröhögöm, és elmegyek. Hát, kezdek kételkedni. Nem igaz, hogy szerelmes vagyok. Nem nagyon tudom, mi az, és nem is akarom. A szerelem tönkreteszi a szívünket és az életünket is. Lehetetlen, hogy az legyek. Luke egy tapló, nem vagyok szerelmes egy taplóba. Rávett arra, amire mások soha nem tudtak volna. Kiborított, aztán ott volt, hogy kisírhassam magam rajta. Olyan, mintha direkt csinálná ezeket, de hát... neki abban mi öröme lenne? Nem úgy néz ki, mint aki egy pszichopata, és élvezi mások kínlódását.
Remeg a kezem, és kiesik belőle a penge. Minden csupa vér, és azon gondolkozok, hogy mi értelme ennek. Miért vagyok itt? Azért, hogy mindenki kétszer akkorát rúgjon belém, mint amennyit el tudok viselni? Na, és ha meghalnék, akkor kinek hiányoznék? Senkinek. De hamarosan meglátom. Én már komolyan nem bírom tovább. Túl sokat szenvedtem már, nem hagyhatom, hogy annyira tönkretegyenek, hogy ne tudjak felállni. Akkor legalább, ha mégis ez a sorsom, hagy tegyem én. Elvégre... másnak nincs is joga hozzá. A visszaszámlálás elindul... Két hét. Ennyit adok magamnak.

Hi guys! :3
Boldog szülinapoooooooot..... nekem! xD Viccet félretéve: hogy tetszett a fejezet? Szülinapom alkalmából tényleg nem ilyen depiset gondoltam, de nem tudtam, hogy még csak itt fogok járni... Mit gondoltok Luke viselkedéséről? Brynnéről? Na és Axeléről? Kérlek drágáim, írjatok megjegyzést, ha tetszett! <3
Hatalmas ölelés,
Brynn