Tizenhatodik fejezet - Bakker

/Luke Hemmings/

Hirtelen ér az, hogy csak úgy, semmi előjel nélkül, megölel. Fel is szalad a szemöldököm a homlokom tetejére, de nem foglalkozik vele. Ha ezt csinálja, akkor olyan érzésem van, mintha akarna valamit, de még sem kér semmit. Ráadásul a túl sok jóság után mindig a kirohanásai következnek. Hogy lehetne ezeket szabályozni?

- Sosem értettem, hogy mit keresel itt - bukik ki belőlem, de megbánom.

Rajta nem látszanak megbántottság nyomai, esetleg tolakodásé. Kissé elhúzódik, de semmi több.

- Egyszer már kérdezted, csak nem ugyanezekkel a szavakkal. Én pedig válaszoltam.

- De az más volt! - akadékoskodok.

- Nem érzem úgy, hogy rajtam kívül másnak is tudnia kellene a dologról. Nem cselekedtem jól, ezért inkább elmenekültem a múltam elől, de megtalál. Újra és újra, és már nem bírom. Szükségem van arra, hogy olyan életem legyen, mint amilyen a... az anyámnak volt. Nem akarom tovább azt, amit tettem. Nem vagyok rá büszke, sőt, egyenesen undorodom magamtól.

Nem számítottam semmilyen magyarázatra, végül is elmondta azt, amit akart, a többit pedig jobb, ha nem erőltetem. De ismerem már magam, és biztos vagyok benne, hogy felhozom még a témát... és tuti, hogy rosszkor.
Viszont nem tudom mi ütött belém az előbb. Nem vagyok nyomulós, most mégis azt csináltam. Ez a lány teljesen elvette az eszem! Egyszerűen nem tudok másra gondolni, mindig csak ő jár a fejemben, és ez nekem már fura. Soha nem volt olyan érzésem, hogy egész nap, nullától huszonnégy óráig egy bizonyos személyre koncentráljak. Nem is hittem volna soha, hogy megtörténik, de lássunk csodát, összejött. Pedig sosem voltam szerencsés... mindig én feleltem mindenből annak idején, mindig én kaptam a legrosszabb feladatokat, és volt, hogy sokat kellett tanulnom a jó jegy miatt. Ha nem zenélnék, biztos, hogy tanulnék... Nem is tudom, hogy a szüleim hogy fogadták el azt, hogy a zenét választom a tanulás helyett, de ezt éreztem jónak. Ezt éreztem magaménak. Jogom van ahhoz, hogy boldog lehessek, akárcsak mindenki másnak, ezért is szeretnék azzal foglalkozni, amit a legjobban szeretek.
- Szeretném, ha... Ömm... - próbálja a megfelelő szavakat keresni, de én csak mosolygok és fent tartom a szemöldököm. - Esetleg itt maradnál velem? - elkezdi csavargatni egyik tincsét, ami azonnal beindít valamit a gyomromban, mert liftezni kezd, és az még rátesz egy lapáttal, hogy beleharap alsó ajkába. Ilyenkor mindig megbolondulok, és elveszítem a fejem. Ha nem tudok uralkodni magamon, biztos, hogy rossz vége lesz. Össze kell magad szedned, Luke!
Meglep a kérdés (vagy inkább kérés), de csak bólintok, mire erőltetetten kifújja a bent tartott levegőjét. Eszembe jut, hogy azt mondtam, hogy mire valók a barátok, és teljesen elmegy a kedvem. Magam is tudom, hogy nem lennék képes csak a barátzónában maradni. Mégis ki tudna egy ilyen lány mellett? Még akkor is, ha a természete furcsa. Még akkor is... Nem veheti el tőlem senki. Kötelességemnek érzem magam mellett tartani. Jól érzem magam vele; nem ereszthetem el csak úgy. Túl sok olyan dolgot éltem meg, ami elborzasztott, és mennyiszer mélyponton voltam már. Magamtól nem tudtam volna újra talpra állni, de a barátaim segítségével ment. Neki nincsen olyanja, ezért szeretnék mellette lenni. Hogy vigyázhassak rá.
Felfekszek normálisan az ágy jobboldali részére, Ő a balra. Kezeit maga mellé húzza, és a szemeimet kezdi el vizslatni. Sokáig nem is pislogunk, csak mikor megszólalok.
- Miért nem beszélsz a múltadról? - kérdezem.
- Miért érdekel? - vonja fel a szemöldökét gyanúsan.
- Barátok vagyunk - mosolyodok el, mire csak megforgatja a szemét. Na, ilyenkor már tudom, hogy nem tetszik neki a téma. Én már pedig nem fogom annyiban hagyni, hála - vagy nem - a makacsságomnak. Ki fogom deríteni. Előbb vagy utóbb, de megtudom.
- Mert rosszat cselekedtem.
- Értem, de igazán elmesélhetnéd - biccentek.
- Nem.
- De tudod, hogy nem ítélnélek el!
- És? Nem szeretném.
- De csak egy történet! - nevetem el magam, mire összeráncolja a homlokát.
- Nekem nem csak az. Neked nincs olyan, amit megbántál és nem akarod, hogy kitudódjon? Heh... - duzzogva átfordul a másik oldalára.
Nem hagyom annyiban. Elkezdem cirógatni a vállát, mire kirázza a hideg. Folytatom a haja birizgálásával, amíg rá nem csap a kezemre. Elégedett mosoly ül ki az arcomra, és tovább csinálom, mintha nem tett volna semmit.
- Hagyd abba! Most nincs kedvem semmihez - húzza összébb magát.
- Figyelj. Tényleg van olyan, de én is elmondtam Norine történetét!
- Norine! Mindig csak Norine! - szakítja meg mondatomat, és felpattan az ágyról.
Még mindig nem tudom hová rakni a kirohanásait. Igazából nem tudom, mit kéne csinálnom, hogy befejezze ezt a hülyeséget. Ő akarta, hogy elmeséljem, nem? Akkor most miért rendezi ezt a parádét? Nem sokkal jobb lenne, ha abbahagyná, és csak feküdnénk az ágyon, miközben nosztalgiázunk? Én tényleg kíváncsi vagyok rá.
Leugrok én is az ágyról, és elkapom a csuklóját, még mielőtt "elszökne". Magam felé fordítom, és a szemébe nézek, de kicsit nehéz, mert folyton elforgatja a fejét. Egyik kezemmel megfogom az állát, és "bebiztosítom".
- Mit csinálsz? Dolgoznom kell! - sziszegi a fogai közt. - Tudod, hogy nem...
Elhallgattatom, ajkamat az övére tapasztom, ezzel megszabadulva a sok felesleges kérdéstől, mondattól és információtól. Közelebb vonom magamhoz, míg ő lehunyja szemeit.
Válaszul szabad kezével a hajamba túr, míg az enyémek leesnek a derekára. Aztán a másik kezét is elhelyezi; a nyakam köré fonja mindkettőt.
Kicsit nekinyomom az ajtónak, amikor kopognak. Libabőrös leszek. Mégis miért pont most?! Brynn mutogat a kezeivel, hogy bújjak el a gardróbba, amíg megnézi, ki az. Megbújok az ajtó mögött, és mikor kinyitja, azonnal hátrál egy lépést. Felvonom a szemöldököm, és megpróbálom kitalálni, ki lehet az.

Hi guys!

Mit gondoltok a fejezetről? Szerintetek Brynn jogosan viselkedett úgy? És mi a titkolnivalója? Elmondja valaha is? Na és Luke? Miért akarja mindenáron megtudni a lány múltját? És ki lehetett az, aki a fejezet végén benyitott? Tovább is mentek volna csóknál?

A megjegyzéseket várom. :D Hatalmas ölelés, Brynn