Második fejezet - "Baszódj meg..."

/Luke Hemmings/

Kis fejfájás gyötör, így kénytelen vagyok végérvényesen is felkelni. Unottan rúgom le magamról a paplant, aztán csukott szemmel felülök az ágyban. Hmm... Olyan... Nem az otthoni illat... Te jó ég! Tegnap nem mentem haza a srácokkal!

Rögtön kipattan a szemem, és elkezdem felhúzni magamra a gatyám, meg az előző nap használt ruháimat.

Egy neon sárgában pompázó cetlin megakad a szemem, közelebb sétálok hozzá, és elolvasom. Na szép, itt hagyott! Bár... el kellett mennie. Ez lehet azt jelenti, hogy maradt volna?

Idegesen kapkodom fel a pulcsimat a földről, ami annyira gyűrött lett, hogy fogalmam sincs mit csináltam vagy csináltunk vele, vagy mit nem. Tisztán emlékszem az estémre, és kijelenthetem, hogy az egyik legjobb volt. Nos, nem tudom, hogy találkozunk- e még, de az biztos, hogy hamar el kell innen tűnnöm, mielőtt még valami biztonsági őr kirángat az utcára.

Tíz perc múlva elhagyom a szobát, és lesétálok a földszintre. A padlón és a lépcsőn úgy szint fekszenek emberek, így kénytelen vagyok egyesével kikerülni őket, mert, ha véletlenül felbukok valamelyikben, azzal nem csak neki, de saját magamnak is ártok vele. Az kéne még, hátha kimegy a bokám!

Szlalomozva, de sikerül kikecmeregnem az emberek közül, akikből dől az alkoholszag. Nem szokásom inni, vagy, ha esetleg odáig jutnék, akkor sem iszom részegre magam. Annyira azért nem vagyok felelőtlen! Ráadásul, ha a srácokkal elszalad a ló, valakinek gondoskodnia kell a hazajuttatásukról is, nem igaz?

Már éppen nyitnám ki az ajtót, mikor beáll elém egy hatalmas, kopasz fickó, így elállva a kiutat.

- Hová-hová, öcsi? - teszi keresztbe karjait, majd lök egy picit a fekete napszemüvegén, amitől még inkább kidobó kinézete van.

- Haza - biccentek és kerülném ki, de megragadja a vállam és visszaránt.

- Fizess! - terel a bár felé, én pedig értetlenkedve kapkodom a fejemet.

- Tessék? Itt valami félreértés van, nem ittam egy kortyot sem! - próbálom menteni a menthetőt, de csak nem sikerül.

- Nem is, viszont az éjszakát - ahogy elnézek rajtad - itt töltötted. Márpedig Brynn- nek nem fizettél - jelenti ki közömbösen, mire én már annak a határnak a szélén állok, hogy mindjárt lefejelem az asztalt.

Nem kellett volna belemennem semmibe, mert -, mint kiderült - Brynn valójában nem csak rúdtáncos... Bár, mit is gondolhattam volna? Ártatlan, tiszta kislány? Ja, persze, valamelyik másik életben...

Előkotrom a pénztárcámat, amit a farmerzsebemben hagytam még tegnap. Nem hiányzik egy fitying sem belőle, így az asztalra csapok ötven dollárt a csapos elé, aztán kirántom a karom a kidobó kezéből, majd szép lassan, nyugisan távozok.

Mögöttem még megy a duruzsolás, mikor kilépek a nagy táblákkal ellátott környékről, de hát mit tehet az ember? Egyszerű: felvesz egy napszemüveget, egy kapucnis pulcsit és világgá megy... Na jó, nem világgá, de el innen.

Sosem értettem azokat a lányokat, akik pénzért árulják a testüket. Nem szoktam csúnya szóval illetni őket, mert nem tudhatjuk, hogy min mennek és mentek keresztül az évek alatt. Na meg, hogy mi vette rá őket erre munkára.
Töröm a fejem, hogy hová rakhattam a mobilomat, de nem jut eszembe. Belenyúlok a farzsebembe, ahol egy kis dudort érzek. Mikor meglátom nagy becsben tartott IPhone- omat, azonnal megkönnyebbülök, és bizsergő ujjakkal felhívom a haverjaimat.
- Igen, itt az Irwin rezidencia. Hood asszisztens vagyok, miben segíthetek? - kérdezi minimális röhögéssel Calum.
- Nincs kedvem viccelődni, úgyhogy toljátok ide a seggeteket a kocsival! - járkálok fel-alá az épület előtt.
- Elnézést uram, nem tudom miről beszél és, hogy hová kéne menni. Kérem, hívja vissza később a rezidenciát. Köszönöm!
- Várj! - még be sem fejezem a mondatom, máris lecsapja a telefont.
Baszódj meg, Calum, baszódj meg!