/Brynn Carrington/
Lecsaptam a telefont. A szemem megtelik könnyel, és esküszöm, mintha a szívem minden működő darabkáját kitépték volna. Olyan rosszul érzem magam, mint még soha. Még az sem fájt ennyire, mikor örökbe adtak. Mit tett velem ez a fiú? Miért kellett találkoznunk? Miért kellett belecsöppennie az életembe?
Leborulok az ágyra, és csak sírok a párnámba.
- Ez a te hibád! - ordítom le Ivy fejét, aki még mindig az ágyamon ül. - Soha többet ne lássalak!
- Ne aggódj, magától is rájött volna, hogy van valami hasonlóság köztetek. Én csak elősegítettem a gondolkodását. Az is lehet, hogy már rájött, csak nem akarta bevallani magának.
- Takarodj! - kiabálom tiszta erőmből.
Kimegy az ajtón, én pedig becsukom azt. Nincs szükségem senkire. Nincs szükségem semmire... Miért kellett tönkretennie? Ettől féltem, ezért nem akartam szerelmes lenni! Utálom magam, a hülye világot, a hülye embereket, mindenkit! Ennyire elcseszett is csak én lehetek!
Zörgetnek az ajtón. Nem vagyok hajlandó kijönni. Lehet földrengés, árvíz, tornádó, vulkánkitörés vagy akár világvége is! Nem érdekel!
Azt sem tudom, ki az a Norine és mindenki azzal van megáldva, hogy én ő vagyok. Jó! Legyek, kit érdekel? De, ha meghalnék, akkor biztosan nem hasonlítanának hozzá! Hol lennék én gyilkos? Hol bántottam volna Luke- ot? Bár, ő is azt hiszi, hogy Norine vagyok.
Az éjjeliszekrényemben van néhány gyógyszer olyan esetre, ha valami bajom lenne, esetleg, ha nem tudok aludni. A piás üveg, amiben van valami, az is elengedhetetlen a cigi mellett. Na meg persze a pengém... Olyan, mintha hiányozna. De, ha most megteszem, biztos vagyok benne, hogy nem bírok majd leállni, és meghalnék. Gyerünk Brynn. Gondolj bele, nincs több fájdalom! Nem ezt akartad? - suttogja a kis hang a fejemben. Talán igaza van. Talán nem lenne szabad a földön lennem. Biztos csak egy optikai csalódás vagyok... Nem is élek igazán. Nem is létezem! Még nem telt le a két hét, de nem... nem bírok addig várni!
A gondolt szavak fájnak, akkor is, ha nincsenek kimondva. Akkor is, ha én mondom. Mély levegőket veszek, és lehunyom a szemem. Csak lélegzek, s nem figyelek az egyre nagyobb erővel próbálkozó emberre, aki kis híján rám veri az ajtót.
- Brynn! - ordítja McCartney.
Aha. Szóval megint munka, mi? Felejtsd el! Leszarom, nem érdekel! Hülye, kibaszott világ! Nem törődnek azokkal, akiknek szüksége lenne rá, akinek meg nem, az körül van ugrálva. Jellemző. Ilyen a mostani világ. Valami borzalmas.
Jó. Belefáradtam mindenbe. Akkor, kezdjük el előröl a történetem és, ha a sírástól nem kapok majd levegőt, akkor meglátom mi lesz. Talán megfulladok! Közben a pengémmel egy erős vágást ejtek a karomon, amiből ömleni kezd a vér. Még nem függőlegesen húztam, addig még van pár perc...
Minden akkor kezdődött, amikor hazaértem az iskolából tizenkét évesen, május ötödikén. Igen, pontosan emlékszem arra a dátumra. Anyáék azt mondták, itt az ideje annak, hogy felnőjek. Nem értettem, mire és miért mondta ezt. Rákérdeztem. Azt felelte, hogy el fogok költözni. Értetlenkedtem, mire azt mondta, hogy ennek itt az ideje, mert, ha maradnék, akkor nem lenne esélyem az életre valaki miatt. Úgy gondoltam, hogy csak meg akarnak védeni, de amikor egyre nagyobb lettem, kezdtem érteni, hogy csak meg akartak szabadulni tőlem, így hát még aznap elvittek az árvaházba. A gondozó néni aranyos volt, de nem vigasztalt soha senkit. És persze soha senki senkit.
Sokszor kiszöktem onnan azért, hogy a kuporgatott pénzemből vegyek valamit. Egyszer a könyvtárban rábukkantam egy érdekes cikkre, és nem tudtam levenni róla a szemem. A lányok bántották magukat, és így addig nem érezték a lelki fájdalmukat, amíg a fizikaira figyeltek. Az első dolgom az volt, hogy elmenjek, és vegyek magamnak pengét. A nő, aki a boltban dolgozott, nem nagyon akarta ideadni, de végül csak beletörődött. Az árvaházban külön szobám volt, ahol csak egy lány tartózkodott rajtam kívül. Ő is ilyen "betegséggel" küzdött. Esténként vágtam meg magam, amikor már a többiek javában aludtak, hogy ne hallják a sírásom, szipogásom, és a nehéz lélegzetvételem. A lány is ugyanezt tette. Egyedül neki mondtam el, hogy miért kerültem oda és hogyan, aztán ő is megnyílt nekem. Jó volt kibeszélni a dolgokat valakinek. Szinte ugyanez volt a történetünk, csak őt azért küldték oda, mert veszélyes az emberekre nézve. Olyan volt, mintha a testvérem lenne. Hasonlítottunk külsőleg is, meg belsőleg is. Viszont mikor értem eljöttek Carringtonék, akkor nem akartam elengedni. Azt akartam, hogy velem jöjjön, és neki is normális családja legyen, azonban Carringtonéknak csak egy lány kellett. Szerencsésnek, de ugyanakkor csalódottnak éreztem magam.
Mindent megkaptam náluk, amit szerettem volna. Aztán, amikor kezdtem kamaszodni, visszabeszélni, ajtót csapkodni, akkor telt be a pohár náluk. Elkezdtek bántalmazni, és sokszor még aznapra ételt sem kaptam, ha bántottak a mostohatestvéreim. Igen, mert ők úgy adták be, hogy már megint én. Akkor is magamhoz vettem a pengét és egyre többször, egyre sűrűbb csíkokat húztam, de arra figyeltem, hogy ne legyen függőleges. Igyekeztem mindig eltakarni, mert nem akartam, hogy beköpjenek a védőnőnél vagy otthon. Egyik nap a suliban az egyetlen barátom, aki volt az elmúlt tizennégy- tizenöt évem alatt, észrevette a hegeket a karomon. Mindenáron tudni akarta, hogy mi történt velem és miért tettem. Nem tehettem mást, elmondtam neki.
Rosszul cselekedtem. Azt mondta, hogy szólnunk kell valakinek, aki meg tudja oldani az ilyen esetet. Nem lehetett. A hátam, az oldalam és a lábaim tiszta kék és lila foltosak voltak a verések miatt, a kezemen sebhelyek pihentek, és a szívem darabokban volt. Sikerült meggyőznöm, hogy majd én lépek, de soha nem tettem. Mikor vége lett a giminek, azonnal elköltöztem Sydneybe Melbourneből. Utáltam ott lakni, nem is tudom miért, tényleg nem. Itt kerestem munkalehetőséget, ahol eredetileg is születtem. Jó volt, hogy újra itthon lehettem. Megpróbáltam megkeresni a családom, hogy láthassák, mekkorát nőttem és, hogy ki, mi lett belőlem, de nem sikerült. Kiderült, a régi lakhelyünkre új család költözött, és a környéken sem lakott már egyetlen Harrison sem. Igen, az igazi nevem Harrison. Nehéz is volt megszokni, de csak sikerült, mert muszáj volt. Utána nem akartam visszavenni az eredeti nevem, túlságosan megszoktam a másikat.
Miután tudatosult bennem, hogy anyámék leléptek, elkezdtem komolyan munka után nézni. Leginkább valami könnyű kellett volna, de sehol nem találtam. Aztán, amikor egyszer az albérletem felé sétáltam haza, akkor pillantottam meg a bárt, ahol anyám is dolgozott. Eszembe jutott, hogy kisebb koromban sokszor eljöttem ide vele, hogy találkozhassak a barátnőivel. Nem voltak gonoszak, kedveltem mindenkit. Aztán, "miért ne?" alapon csatlakoztam a bárban munkálkodókhoz, azzal a reménnyel, hogy én is akkora mázlista leszek, mint anyám, amikor megismerte apámat. Persze legbelül tudtam, hogy úgysem lesz ilyen szerencsém, de azért akkor még élt bennem a remény, ami mára már teljességgel kialudt.
Tizennyolc voltam, amikor elkezdtem itt dolgozni. Eleinte még nem tudtam, hogy minek nézek elébe, ugyanis imádtam táncolni, a rúdtánc miatt lefogytam elég sokat, így még az alakommal is meg voltam elégedve. Az egyetlen, amit mai napig nem hagyok, ahogy akkor sem, hogy végigtapizzanak. Igazából, arra is ritkán került sor, hogy a tánc után felmenjek valakivel a szobámba, mivel azért nem álltam olyan nagy kurva hírnevében, ellentétben a többi itt dolgozó lánnyal. Egy kezemen meg tudnám számolni az alkalmat, amikor lefeküdtem valakivel. Azt is azért, hogy plusz bevételem legyen, mert az első év után már szabadulni akartam, és annyi pénzt gyűjteni, amennyit csak lehet, hogy leléphessek. De biztos vagyok benne, hogy ha eddig nem sikerült, akkor most sem fog. Luke pipa rám, amiért Ivy beállított Norine- nak, pedig maximum a klónja lehetek, de az is nehezen.
Befejezem a kiskoromon lévő gondolkozást. Nem akarom kinyitni, soha. Nem akarok érezni soha többé, nem akarok csalódást, sem semmi szenvedést. Elég ebből! Soha többé nem akarok szerelmes lenni! Egyre jobban folyik a könnyem. Borzasztóan fáj, de könnyebben elviselem, mint a lelkit.
A borotvapenge úgy vágja fel a vékony bőrt az alkaromon, mintha valami papírfecni lenne. Hosszú, erőteljes csíkokat húzok, amik később biztosan látszódni fognak, mégsem tud érdekelni. Jelen pillanatban csak véget akarok vetni a fájdalmaimnak, amiket olyan régóta tapasztalok, hogy alig tudom számon tartani.
Elterülök az ágyon, egyre kevésbé érzékelem a körülöttem lévő dolgokat. Kíváncsi vagyok, mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember szíve végleg feladja a harcot. Mert az élő test küzd a halott lélekkel, de mindenki tudja, esélye sincsen.
Kopognak az ajtón, de én csak morgolódok, és átfordulok a másik oldalamra. Mindjárt vége, gondolom magamban. Nem kell sokat kibírnod, Brynn, hamarosan ott leszel a másvilágon, ki tudja, hány ismerőssel. Amúgy is, ha a pokolba jutsz? Nem történik semmi. A negyedik alkörbe kerülsz, az öngyilkosokhoz. Hah.
Most már egy kulcs is fordul a zárban, én pedig átkozom magam, hogy miért nem hagytam benne a sajátomat. Akkor nem tudná megakadályozni senki, hogy örökre véget vessek az én, és más szenvedéseinek is. És aki azt mondja, hogy a halál a könnyebb út? Ha így van, akkor miért vagyok még mindig itt?
Összehúzom a szemöldökömet, miközben jobb kezemmel erősen szorítom a balt. Nem veszem észre a hozzám egyre közelebb érő személyt. Mintha csak én lennék, és tartanék valahová, egy olyan helyre, ahol szívesen látnak, sok barátra tehetek szert, és jól érzem magam. Alig várom, hogy itt hagyjak mindent.
- Bassza meg, Brynn! - hallom meg a szőke hangját. Ezer közül is felismerném. - Mi a faszt csináltál?! Brynn, baszd meg! - kap a fejéhez, és lekapja magáról a pólót, hogy a kezemre kösse. Elmosolyodok, és az ágy felé hajtom a fejemet. Azt hiszi, sikerül neki, de én tudom, hogy nem. Túl késő.
Azt sem tudom, ki az a Norine és mindenki azzal van megáldva, hogy én ő vagyok. Jó! Legyek, kit érdekel? De, ha meghalnék, akkor biztosan nem hasonlítanának hozzá! Hol lennék én gyilkos? Hol bántottam volna Luke- ot? Bár, ő is azt hiszi, hogy Norine vagyok.
Az éjjeliszekrényemben van néhány gyógyszer olyan esetre, ha valami bajom lenne, esetleg, ha nem tudok aludni. A piás üveg, amiben van valami, az is elengedhetetlen a cigi mellett. Na meg persze a pengém... Olyan, mintha hiányozna. De, ha most megteszem, biztos vagyok benne, hogy nem bírok majd leállni, és meghalnék. Gyerünk Brynn. Gondolj bele, nincs több fájdalom! Nem ezt akartad? - suttogja a kis hang a fejemben. Talán igaza van. Talán nem lenne szabad a földön lennem. Biztos csak egy optikai csalódás vagyok... Nem is élek igazán. Nem is létezem! Még nem telt le a két hét, de nem... nem bírok addig várni!
A gondolt szavak fájnak, akkor is, ha nincsenek kimondva. Akkor is, ha én mondom. Mély levegőket veszek, és lehunyom a szemem. Csak lélegzek, s nem figyelek az egyre nagyobb erővel próbálkozó emberre, aki kis híján rám veri az ajtót.
- Brynn! - ordítja McCartney.
Aha. Szóval megint munka, mi? Felejtsd el! Leszarom, nem érdekel! Hülye, kibaszott világ! Nem törődnek azokkal, akiknek szüksége lenne rá, akinek meg nem, az körül van ugrálva. Jellemző. Ilyen a mostani világ. Valami borzalmas.
Jó. Belefáradtam mindenbe. Akkor, kezdjük el előröl a történetem és, ha a sírástól nem kapok majd levegőt, akkor meglátom mi lesz. Talán megfulladok! Közben a pengémmel egy erős vágást ejtek a karomon, amiből ömleni kezd a vér. Még nem függőlegesen húztam, addig még van pár perc...
Minden akkor kezdődött, amikor hazaértem az iskolából tizenkét évesen, május ötödikén. Igen, pontosan emlékszem arra a dátumra. Anyáék azt mondták, itt az ideje annak, hogy felnőjek. Nem értettem, mire és miért mondta ezt. Rákérdeztem. Azt felelte, hogy el fogok költözni. Értetlenkedtem, mire azt mondta, hogy ennek itt az ideje, mert, ha maradnék, akkor nem lenne esélyem az életre valaki miatt. Úgy gondoltam, hogy csak meg akarnak védeni, de amikor egyre nagyobb lettem, kezdtem érteni, hogy csak meg akartak szabadulni tőlem, így hát még aznap elvittek az árvaházba. A gondozó néni aranyos volt, de nem vigasztalt soha senkit. És persze soha senki senkit.
Sokszor kiszöktem onnan azért, hogy a kuporgatott pénzemből vegyek valamit. Egyszer a könyvtárban rábukkantam egy érdekes cikkre, és nem tudtam levenni róla a szemem. A lányok bántották magukat, és így addig nem érezték a lelki fájdalmukat, amíg a fizikaira figyeltek. Az első dolgom az volt, hogy elmenjek, és vegyek magamnak pengét. A nő, aki a boltban dolgozott, nem nagyon akarta ideadni, de végül csak beletörődött. Az árvaházban külön szobám volt, ahol csak egy lány tartózkodott rajtam kívül. Ő is ilyen "betegséggel" küzdött. Esténként vágtam meg magam, amikor már a többiek javában aludtak, hogy ne hallják a sírásom, szipogásom, és a nehéz lélegzetvételem. A lány is ugyanezt tette. Egyedül neki mondtam el, hogy miért kerültem oda és hogyan, aztán ő is megnyílt nekem. Jó volt kibeszélni a dolgokat valakinek. Szinte ugyanez volt a történetünk, csak őt azért küldték oda, mert veszélyes az emberekre nézve. Olyan volt, mintha a testvérem lenne. Hasonlítottunk külsőleg is, meg belsőleg is. Viszont mikor értem eljöttek Carringtonék, akkor nem akartam elengedni. Azt akartam, hogy velem jöjjön, és neki is normális családja legyen, azonban Carringtonéknak csak egy lány kellett. Szerencsésnek, de ugyanakkor csalódottnak éreztem magam.
Mindent megkaptam náluk, amit szerettem volna. Aztán, amikor kezdtem kamaszodni, visszabeszélni, ajtót csapkodni, akkor telt be a pohár náluk. Elkezdtek bántalmazni, és sokszor még aznapra ételt sem kaptam, ha bántottak a mostohatestvéreim. Igen, mert ők úgy adták be, hogy már megint én. Akkor is magamhoz vettem a pengét és egyre többször, egyre sűrűbb csíkokat húztam, de arra figyeltem, hogy ne legyen függőleges. Igyekeztem mindig eltakarni, mert nem akartam, hogy beköpjenek a védőnőnél vagy otthon. Egyik nap a suliban az egyetlen barátom, aki volt az elmúlt tizennégy- tizenöt évem alatt, észrevette a hegeket a karomon. Mindenáron tudni akarta, hogy mi történt velem és miért tettem. Nem tehettem mást, elmondtam neki.
Rosszul cselekedtem. Azt mondta, hogy szólnunk kell valakinek, aki meg tudja oldani az ilyen esetet. Nem lehetett. A hátam, az oldalam és a lábaim tiszta kék és lila foltosak voltak a verések miatt, a kezemen sebhelyek pihentek, és a szívem darabokban volt. Sikerült meggyőznöm, hogy majd én lépek, de soha nem tettem. Mikor vége lett a giminek, azonnal elköltöztem Sydneybe Melbourneből. Utáltam ott lakni, nem is tudom miért, tényleg nem. Itt kerestem munkalehetőséget, ahol eredetileg is születtem. Jó volt, hogy újra itthon lehettem. Megpróbáltam megkeresni a családom, hogy láthassák, mekkorát nőttem és, hogy ki, mi lett belőlem, de nem sikerült. Kiderült, a régi lakhelyünkre új család költözött, és a környéken sem lakott már egyetlen Harrison sem. Igen, az igazi nevem Harrison. Nehéz is volt megszokni, de csak sikerült, mert muszáj volt. Utána nem akartam visszavenni az eredeti nevem, túlságosan megszoktam a másikat.
Miután tudatosult bennem, hogy anyámék leléptek, elkezdtem komolyan munka után nézni. Leginkább valami könnyű kellett volna, de sehol nem találtam. Aztán, amikor egyszer az albérletem felé sétáltam haza, akkor pillantottam meg a bárt, ahol anyám is dolgozott. Eszembe jutott, hogy kisebb koromban sokszor eljöttem ide vele, hogy találkozhassak a barátnőivel. Nem voltak gonoszak, kedveltem mindenkit. Aztán, "miért ne?" alapon csatlakoztam a bárban munkálkodókhoz, azzal a reménnyel, hogy én is akkora mázlista leszek, mint anyám, amikor megismerte apámat. Persze legbelül tudtam, hogy úgysem lesz ilyen szerencsém, de azért akkor még élt bennem a remény, ami mára már teljességgel kialudt.
Tizennyolc voltam, amikor elkezdtem itt dolgozni. Eleinte még nem tudtam, hogy minek nézek elébe, ugyanis imádtam táncolni, a rúdtánc miatt lefogytam elég sokat, így még az alakommal is meg voltam elégedve. Az egyetlen, amit mai napig nem hagyok, ahogy akkor sem, hogy végigtapizzanak. Igazából, arra is ritkán került sor, hogy a tánc után felmenjek valakivel a szobámba, mivel azért nem álltam olyan nagy kurva hírnevében, ellentétben a többi itt dolgozó lánnyal. Egy kezemen meg tudnám számolni az alkalmat, amikor lefeküdtem valakivel. Azt is azért, hogy plusz bevételem legyen, mert az első év után már szabadulni akartam, és annyi pénzt gyűjteni, amennyit csak lehet, hogy leléphessek. De biztos vagyok benne, hogy ha eddig nem sikerült, akkor most sem fog. Luke pipa rám, amiért Ivy beállított Norine- nak, pedig maximum a klónja lehetek, de az is nehezen.
Befejezem a kiskoromon lévő gondolkozást. Nem akarom kinyitni, soha. Nem akarok érezni soha többé, nem akarok csalódást, sem semmi szenvedést. Elég ebből! Soha többé nem akarok szerelmes lenni! Egyre jobban folyik a könnyem. Borzasztóan fáj, de könnyebben elviselem, mint a lelkit.
A borotvapenge úgy vágja fel a vékony bőrt az alkaromon, mintha valami papírfecni lenne. Hosszú, erőteljes csíkokat húzok, amik később biztosan látszódni fognak, mégsem tud érdekelni. Jelen pillanatban csak véget akarok vetni a fájdalmaimnak, amiket olyan régóta tapasztalok, hogy alig tudom számon tartani.Elterülök az ágyon, egyre kevésbé érzékelem a körülöttem lévő dolgokat. Kíváncsi vagyok, mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember szíve végleg feladja a harcot. Mert az élő test küzd a halott lélekkel, de mindenki tudja, esélye sincsen.
Kopognak az ajtón, de én csak morgolódok, és átfordulok a másik oldalamra. Mindjárt vége, gondolom magamban. Nem kell sokat kibírnod, Brynn, hamarosan ott leszel a másvilágon, ki tudja, hány ismerőssel. Amúgy is, ha a pokolba jutsz? Nem történik semmi. A negyedik alkörbe kerülsz, az öngyilkosokhoz. Hah.
Most már egy kulcs is fordul a zárban, én pedig átkozom magam, hogy miért nem hagytam benne a sajátomat. Akkor nem tudná megakadályozni senki, hogy örökre véget vessek az én, és más szenvedéseinek is. És aki azt mondja, hogy a halál a könnyebb út? Ha így van, akkor miért vagyok még mindig itt?
Összehúzom a szemöldökömet, miközben jobb kezemmel erősen szorítom a balt. Nem veszem észre a hozzám egyre közelebb érő személyt. Mintha csak én lennék, és tartanék valahová, egy olyan helyre, ahol szívesen látnak, sok barátra tehetek szert, és jól érzem magam. Alig várom, hogy itt hagyjak mindent.
- Bassza meg, Brynn! - hallom meg a szőke hangját. Ezer közül is felismerném. - Mi a faszt csináltál?! Brynn, baszd meg! - kap a fejéhez, és lekapja magáról a pólót, hogy a kezemre kösse. Elmosolyodok, és az ágy felé hajtom a fejemet. Azt hiszi, sikerül neki, de én tudom, hogy nem. Túl késő.
Hi guys!
Bocsánatot kérek. Kissé elhanyagoltam a blogjaimat, de újult erővel térek vissza!
Ami a történetet illeti, megint átírom, de ne aggódjatok, jó lesz! :D
Ami a történetet illeti, megint átírom, de ne aggódjatok, jó lesz! :D
Lots of love, Brynn
Ui: Holnap Ódé rész!:D
Ui2: VÉLEMÉNYT KÉREK! :D