Huszonnegyedik fejezet - A teszt

/Brynn Carrington/

- Ivy, hallod, nem tudom miket beszélsz, de nyugi, oké? - fogom két kezem közé "barátnőm" arcát, ő pedig sír. Rossz így látni, még akkor is, hogyha nem vagyunk annyira jóban.
- Brynn, nem akarlak bántani! De nem értelek! Miért vagy mindig ott, ahol én? Mit keresel itt? Én... Engem is meg akarsz ölni?! - fakad ki teljesen, én pedig nem is értem, miről beszél. - Mellesleg, a barna jobban áll - szipog erőtlenül. - És a névváltoztatásod sem értem... Habár - gondolkodik el. - Mégis. Biztos nem akartad, hogy a rendőrség rájöjjön, mit tettél - olyan zagyvaságokat hord itt össze, hogy azt sem tudom, hová kapjam a fejemet. Oké, hogy én személyiségzavaros vagyok, de hogy ő? Na nem, ez nem annak a mellékhatása. Ez már komoly betegség lehet, amit hétköznapi nyelven csak őrültségnek neveznek. Még vicces is lehetne, ha nem ilyen helyzetben lennék.

- Ivy, esküszöm, hogy nem én voltam! Figyelj, bármit megteszek, csak higgy nekem! Soha nem tudnék megölni senkit! - mondom neki, de ő csak rázza a fejét. Mikor változott meg ennyire? Évek óta ilyen? Ha igen, akkor hogy tudta előlem ennyire eltitkolni? Két éve vagyok a bárban, és azóta egyszer sem fordult elő, hogy ennyire "nekem esett" volna.

- Nem is tudom, hogy hívjalak... Brynn? Norine? - emeli ki az utolsó szót, én pedig teljesen lefagyok. Ashton is őt emlegette, Luke is. Persze, tudom a teljes történetet, de... Baszki mi ez a nagy összehasonlítgatás? Soha nem voltam szőke, mindig Brynn voltam, és attól, hogy betegségem van... Álljunk csak meg! Mi van, ha ki akar velem tolni, és csak azért csinálja, hogy rosszul érezzem magam?!

- Ivy, Brynn vagyok, oké? Ne borulj ki! Mi történt veled? - rázom meg, miközben a vállát fogom, de kiszabadítja. Már lassan azt hiszem, hogy azt sem akarja, hogy hozzáérjek. 

- Én tudom az igazságot, akárhogy is hívjanak téged. Nem foglak bántani, mert nem akarlak. Viszont feladlak a rendőrségen, mert nem bírom tovább. Egyik éjszaka is a szobámban voltál, akkor még szőke volt a hajad. Hagyj már engem, az istenit! Nem volt elég Craig és Jeff? Engem is akarsz? - szinte már suttog. Nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Az ikrek, már megint? Miért hozza fel folyton? Névről soha sem ismerném fel őket, de biztosan róluk van szó.
- Nem én voltam! - ordítom, nem figyelve arra, hogy Ivy össze-összerezzen a hangom hallatára. Nem tudom sajnálni, egyszerűen lehetetlen. Egy őrültet nem lehet. - Nem tudom miért hiszi azt mindenki! Luke barátja is azzal volt megáldva egy időben, de végre felfogta! Te jössz, Ivy, fogd fel! - annyira ki vagyok kelve magamból, mint talán még soha. Oké, mikor a nevelő szüleimnél voltam, legszívesebben ott helyben le tudtam volna ütni egy egész hadsereget, ha lehetett volna, de nem. Nyugodton kellett maradnom, ha jobbat akartam magamnak. Egyszerűen arra mentek, mikor teszek már valami rosszat, hogy megbüntethessenek. Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot?
- Bizonyítsd be...
- Mégis mivel? - értetlenkedek. Ez lehetetlen! Soha nem hasonlítottam arra a lányra, ezek alapján, amit meséltek, csak a szemük színe egyezett, de meghalt, kész, vége. Miért kell róla még többet beszélni? Nem tudom felfogni. Adjuk már meg neki a végtisztességet!
- Norine- nak volt a nyakán egy tetoválás. Egy háromszög alakú tetoválás.
- Én is csináltattam, nem emlékszel? A nyakamon van.
- Aha, és Norine is.
- De... De nem ő vagyok! - tehetetlenségemben leülök az ágyamra. Ez lehetetlen! Mi a szent szar van?

Tíz perce leültünk mindketten, és egyikünk sem szólal meg azóta sem. Ő nem tudja mi a helyzet, én pedig le vagyok sokkolódva. Ha belegondolok, mit mondott Ivy? Norine- nak is van egy háromszög tetoválás a nyakán. Puszta véletlen lenne? Nem ő vagyok, arról tudnék! Ez egy idióta hazugság, amit valaki kitalált, és muszáj volt terjeszteni, hogy legyen belőle valami szaftos pletyka. Amióta megtudták, hogy valaki jobban érdekel az átlagnál, azóta úgy rám vannak szállva, mint a nem is tudom mik. Olyan hihetetlen lenne? Az is oké, hogy eleinte csak kuncsaftként tekintettem rá, de azok után, ami történt, képtelen voltam úgy nézni rá. Mostanra többre nőtte ki magát a dolog. Nem vagyok szerelmes belé, de határozottan barátok vagyunk. Barátok extrákkal.
- Jól van. El kell mennünk valahova - jelenti ki mindenféle köntörfalazás nélkül, mire felkapom a fejem. Ez megbuggyant? Mégis hogy mernék én vele bárhova is elmenni? Nem vagyok én semmiféle háziállat, hogy húzgáljon ide-oda. Pláne nem idióta, aki be is dől neki.
- Miről beszélsz? Meg vagy húzatva? Nem megyek sehova! Luke kórházban, és kettős gyilkossággal gyanúsítottál. Egyébként nem lehetnék Norine, mert őt megölték - jelentem ki, ő pedig elképed. Olyan érzésem támad, mintha egy pillanatra sikerült volna lesokkolnom, de erre kicsi esélyt látok. Nem sikerült meglepnem.
- Te hülyébb vagy, mint gondoltam - nevetni kezd, már a könny is csorog a szeméből, mikor megtörli. Ezt nem értem. Nincs minden rendben velem, de hülyének nem mondanám magam. Még akkor se, ha valaki mással kéne összehasonlításba kezdeni. - Norine- t lehetetlen teljesen elpusztítani. Igazi élősködő, mindenütt ott van. Csodálkozom, hogy még nem találkoztál vele. Biztosan nem halt meg - rázza a fejét, és szentül állítja, hogy életben van. Ugyan már, ha valaki tényleg ártani akart neki, akkor mégis hogy élte volna túl az egészet? Gazdag, befolyásos családja volt, igaz, hogy nem vér szerinti, de most a lényegen nem változtat. Biztos váltságdíjat akartak kérni érte, csak nem minden úgy jött össze, ahogy szerették volna. Én a helyében biztos jól lerendeztem volna a fickót vagy nőt. Mégis milyen jogon esik nekem?
- Lehet, hogy kerül - vonom meg a vállam. - De hogy érted? Próbáltad már megölni? - nevetem el magam kínomban, de ő csak néz rám, nem csinál semmit. Lehet, hogy nagyon megbántottam ezzel a mondattal? Mondjuk, azok után, amiket a fejemhez vágott, még érdekelnie sem kéne, nem igaz? Vagy ennyire jószívű vagyok? Kétlem, de azért... Lehet, hogy egy beteg ember hamarabb megbocsát a többinek, mivel tudja, milyen érzés, ha elítélik, és nem úgy kezelik, ahogyan kellene.
Norine meg... Nem tudom, mit higgyek. Luke azt mondta, meghalt, bár a temetésről nem kérdeztem. Azt mondta, hogy az igazi lakhelyén temették el, amit viszont csak a nevelő szülei ismertek, senki más, még Luke sem. Akkor is furcsa nekem ez az egész sztori.
- Biztosan megvan az oka. Lehet, hogy te ő vagy, csak más a feladatotok. Lehet, hogy pont a fordítottját kaptad.
- Feladat? Milyen feladat?
- Minden embernek van.
Lesokkol. Egyre jobban, komolyan beszélek. Mi jöhet még ez után? Úgy hiszem, hogy még messzire sem kell mennem, máris bolondok házába érzem magam. Tiszta őrültekkel vagyok körülvéve, komolyan mondom. Jesszusom. És mi van, ha Ivy szólna Luke- nak, hogy szerinte az a csaj én vagyok? Lehetetlennek tartom, de ki tudja, mennyire befolyásolható, pláne a volt majdnem-barátnőjéről... És, ha emiatt csúnyán összeveszünk?

Hi guys! <3

Igen, megengedem, hogy leszedjétek a fejemet, de nem baj. Nos. Megérkezett a fejezet, és tudom, hogy nincs különkiadás, de nem tudok mit írni, komolyan. Amúgy is, olyan rossz, hogy kb. már az egész sztori le van írva, nem csak fejben (!), és még azért kell visszajárnom, hogy a régieket újraírjam. Mindegy. A gépemen már megszületett a Segítek prológusának az átírt változata, amit elneveztem első fejezetnek. Kábé négy oldal lett. :D Sooo, remélem tetszett! ^^ Aki pedig szeretne, nézzen be az Ódére, nemrég volt új rész! Hatalmas ölelés, Brynn <3 

Ti amo!

Hát igen, ha már olaszos vagyok...

Először is, szeretnék hatalmas köszönetet mondani, amiért összegyűlt a 40, azaz NEGYVEN feliratkozó a blogon, és több, mint +16.500 megtekintés volt - eddig!

Másrészt bocsánatot, amiért nem jelentkeztem az Online Dobverőn. Sajnos rengeteget kellett tanulni mind a múlt, mind ezen a héten, és azt hiszem, a tegnapi nap volt a legszörnyűbb eddigi életem során. Azt hittem, meghalt a gépem, de szerencsére nem. Az iskolában töltött pillanatokról inkább nem beszélnék.

Mivel egész sokan lettetek, így a hétvégén várható Ódé rész is, és a Segítekre is kirakok egy újat, mivel már időm, sem ihletem nem lenne újabb különkiadásokat írni nektek. Tudnotok kell, hogy a hétvégén (vasárnap este) befejeztem a sztorit, úgyhogy tulajdonképpen már csak kipakolni járok vissza, meg átírni, ami nem tetszik. A pedig közelmúltban begyűjtöttem pár 5sos posztert, így már összesen 7 db van a szobámban, ebből négy óriás méretű. :D Ó, és Lyla Campbelltől kaptam egy személyre szóló Luke- os képet a Heartbreak girl néhány sorával, aminek rettenetesen örültem! <3 

*----*  Soooooooooooooooo....... Asszem elmondtam, amit szerettem volna. :D ILÁVJÚSZÓMÁCCS! E TI AMO <3 MOLTO!

Jut eszembe... Che cosa fate stasera? :D :P

Hatalmas ölelés,

Brynn :*

Huszonharmadik fejezet - Iyana

/Luke Hemmings/

Bejött meglátogatni, mert tudni akarta, hogy vagyok. Ez már egy jó pont, nem? Nem tudom, a "barátos" résznél kicsit, mintha elgondolkozott volna, hogy jó ötlet- e rábólintania. Ennyire gáz lenne a helyzet? Mondjuk az, de reméltem, hogy nem. Vagy talán esélyt lát arra, hogy mi többek is legyünk, mint barátok? Esetleg extrákkal? Ah, ez hülyeség! A sajtó meg amúgy is kiszagolná, ha lenne valakim. Szóval kicsit féltem, mert ha tényleg összejönnénk, akkor gáz is lehetne belőle, és a végén úgy járna, mint Aleisha, és azt nem szeretném.

- Hahó! - legyezek a kezemmel a szemei előtt.

- Ja, bocs, elbambultam - néz körül. Szemeit a fehér székeken legelteti, majd egy hamiskás mosollyal az arcán felém fordul, jelezve, hogy rendben van. Tudom, hogy hazudik, de eltekintek most e fölött.
- Min gondolkodtál? - teszem fel újra a kérdést.
- Csak visszaemlékeztem. Nem nagy cucc - rántja meg a vállát, mintha semmi érdekes nem lenne benne. Pedig biztos, hogy érdekes, mert akkor nem látszana rajta a szomorúság jele.
- Na, gyere ide! - fogom meg a kezét, és húzom magam felé. Egy ideig hagyja, aztán lassan elkezd mégis a másik irányba dőlni.
- Ne, Luke, közönségünk is van - bök óvatosan az üveghez, ahol barátaimat vélem felfedezni. Elnevetem magam arcukat látva, de valahogy nem tud meghatni a dolog.
- Nem probléma - közelebb és közelebb húzom, majd ajkam az övére tapasztom.
Nem ellenkezik, inkább visszacsókol. Óvatosan beletúr a hajamba, én pedig körbefogom a derekát. A fiúk leskelődnek? Legalább megtanulják, milyen az, ha barátnőjük van. Oké, Brynn nem a barátnőm, de talán egyszer az lesz, és akkor mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy mindig boldog legyen mellettem. Szükségem van a mosolyára, a szemére, az érintéseire, és mindenére.
Levegőhiány miatt elválunk egymástól. Barna szemeivel engem néz, én pedig őt. Egy apró mosolyt húz magára, miközben a kézfejét simogatom.
- Akkor... - kezdi el. - Öm... Azt hiszem magatokra hagylak titeket. Amúgy is már szinte befolynak a szobába, annyira néznek. Még bejövök, ha szólsz a haverjaidnak, hogy írjanak fel a vendéglistádra - nevetem el magam, mire felvonja a szemöldökét.
- Ezt hogy érted? - vonom fel kérdően a szemöldököm, és tényleg nem tudom miről van szó.
- Úgy, ahogy mondtam - neveti el magát.
- Nem maradnál még egy kicsit? - kérdezem reménykedve, bár nem sok esélyt látok rá.
- Csak egy picit. Nagyon rosszul érzed magad? - tudakolja, mire megrázom a fejemet, hogy megbizonyosodjon róla.
- Nem, dehogy. Sokkal jobban vagyok. És mondd csak, hazaértek már McCartneyék?
- Hála Istennek, nem - látom a színtiszta megkönnyebbülést az arcán.
- Ja, elég nehéz lesz elszámolni velük - húzom el a számat, de nem tántorítanak el a célomtól. Ha el akarom hozni, meg fogom tenni.
- Nem kell megtenned. Megoldom egyedül is - próbál lebeszélni róla, de nem sikerül neki.
- Nem fogom hagyni, te is tudod - válaszolom magabiztosan.
- De hát miért? Nem akarlak kihasználni.
- Ez nem kihasználás. Én döntöttem így.

/Brynn Carrington/

Odahajolok hozzá, megpuszilom a száját, és az ajtó felé igyekszek. Kilépek rajta, mire a srácok kerek szemekkel néznek rám, és úgy vigyorognak, mint egy vadalma. Nemértően nézek rájuk, majd megrántom a vállam, és elindulok a kijárat irányába. Jobb lesz, ha mihamarabb eltűnök innen, akkor legalább boldogan beszélgethetnek egymással.
- Brynn, beszélhetnénk? - csapódik mellém Ashton, ami nagyon meglep. Azt hittem, ki nem állhat és a világ végére sem kíván.
- Igyekezz kérlek, nincs sok időm - hazudok. Igazából temérdek van, de sokkal könnyebb ezt mondani, és elmenni a másik mellett, nem? Amúgy sem értem, miért állít le.
- Csak bocsánatot szerettem volna kérni, amiért olyan hülye voltam - meglepődök, és hirtelen leállnak a lábaim, ő pedig túlmegy rajtam.
- Hű... - képedek el. Ezt nem gondoltam volna róla, akkor sem, ha Luke csak jót mondott a fiúról. Nekem teljesen más volt vele a kapcsolatom, bizonyára ezért nem tudtam máshogy elképzelni. Rossz karakternek volt beállítva, pedig biztosan nem az, ha Luke is a barátja.
- Rájöttem, hogy Luke- nak szüksége van rád. És szeretném, ha többször meglátogatnád... Nagyon örülne neki.
- Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondod nekem.
- Én sem - elnevetjük magunkat. - Akkor szent a béke?
- Rendben van. Viszont írd fel a nevem a listára, mert holnap nincs kedvem megint kijátszani azt a nénit a pultnál.
- Oké - neveti el magát, majd elköszön és eltűnik.

Tömegközlekedéssel elindulok haza, és abban reménykedem, hogy még nincsenek otthon a többiek. Megpróbálok összepakolni, és a félretett pénzemből meghúzni magam egy szállodában. Bár, nem hiszem, hogy sokat érnék vele, hiszen nem tudok annyit adni nekik, hogy "elfelejtsék", hogy itt voltam. Blah... Az meg pláne nem hiányzik, hogy ők is megkeserítsék az életem, mellettük.
Nincs túl sok cuccom, ráadásul Hornsby után ki sem pakoltam a bőröndömből, így még egyszerűbb a dolgom.
Ivy nyit be hozzám, majd kulcsra zárja az ajtót.
- Mikor értél haza? És miért nem szóltál, hogy nem velünk jössz? - ront nekem egyből.
- Nem tartozom senkinek sem magyarázattal.
- Brynn, amióta megismerted azt a gyereket, azóta nem vagy önmagad! Mi lelt téged?! - förmed rám.
- Felnyitotta a szemem - nézek az ő sötétzöldjeibe, majd lezárom a bőröndöm tetejét.
- Hová igyekszel?
- Elmegyek.
- Tudod, hogy nem teheted!
- Tudom. De akkor is elmegyek. Nem tarthat vissza senki.
- Miért dobsz el mindent amiatt a szőke srác miatt? Legalább most van munkád és lakásod! Ugye tudod, hogy ez csak egy futó kaland a számára? Nem vagy több neki, mint egy újabb lány, akit az ujjai köré csavart! - tudom, hogy csak el akar ijeszteni.
- Figyelj. Én nem foglalkozom a te életeddel, akkor kérlek te is tedd meg nekem azt a szívességet, hogy nem avatkozol az enyémbe. Nincs kedvem hallgatni, ahogy marasztalni próbálsz. A kezdetek óta utáltam itt dolgozni. Fogalmad sincs semmiről, akkor mégis miért akarsz itt tartani?
- Nem érted? Senki nem léphet ki innen!
- Ne mondd már meg nekem, hogy mit tehetek és mit nem! Ha el akarok menni, elmegyek. Te is tudod.
- Brynn, meg fogod bánni.
- És? Sok mindent bántam meg, mégis itt vagyok. Nem fognak tönkretenni még jobban. Ha annyira gáz lesz a helyzet, akkor elutazok másik kontinensre vagy mit tudom én! Annyi időm van, mint égen a csillag.
Ivy nem tágít mellőlem, olyan, mintha McCartney rájött volna, hogy el akarok menni és Ivy- t küldi, hogy helyrehozzon. Pff. És még azt hittem, hogy én vagyok naiv.
- Ivy, most már nem látlak szívesen. Kérlek fáradj ki, arra van az ajtó!
- Nem érdekel, akkor sem mehetsz el!
- Ne foglalkozz már velem annyit! Tudom mire megy ki a játék!
- Ugyan, dehogy tudod... - neveti el magát, mire feláll a nemlétező szőr a hátamon.
- Már hogyne tudnám? - értetlenkedek továbbra is.
- Emlékszel még Jeffre és Craigre? - kérdezi, mire leesik az állam. Ő még honnan tud az ikrekről? Mondjuk, te volt velük egész Ausztrália, nem csoda, ha hallott róluk. De mégis mi közöm nekem hozzájuk? Személyesen nem ismertem a két fiút, csak ő ezt nem fogja fel.
- Nem tudom miről beszélsz. Vagyis, de, de azt nem tudom, nekem mi közöm ehhez.
- Dehogynem tudod! És esküszöm, mindenért meglakolsz!
- Mi a fene bajod van? - kezdek el veszekedni.
- Tudod, volt egy nővérük. A neve Iyana. Emlékszel?
- Nem tudom, mit hordasz itt össze - erről tényleg nem tudtam. Mégis miért érdekelne engem jobban egy gyilkossági történet a többitől?
- A becenevem Ivy. Az igazi nevem Iyana. Nem fogom hagyni, hogy büntetlenül megúszd! Esküszöm, lecsukatlak!
- He? - nézek rá dülledt szemekkel.
- Ó, Norine, te annyira... gáz vagy! - nevet ki, én pedig felvont szemöldökkel állok előtte.

Hi guys!

Nagyon sajnálom, hogy csak most hozom a részt, de tudnotok kell, hogy egész héten tanultam és kb. most hétvégén is. A jövőhetem is ilyen lesz, de majd megpróbálom összesűríteni a dolgokat.

Remélem tetszett a rész! Mondtam, hogy a 23. fejezet különleges lesz, mivel két szemszögű. Ezt mindenképp ide akartam tenni... Ó, és van egy hatalmas hírem: a Segítek utolsó előtti fejezetét írom jelenleg, ami Brynn szemszögű. Az epilógus is az övében fog játszódni, ami már meg van írva, és nagyon szépen köszönöm a segítséget azoknak, akik közreműködtek az elkészítésében! :) Hatalmas ölelés, Brynn <3 

Karácsonyi és újévi ajándék

Hi guys! ^^

Mindenkinek szeretnék boldog karácsonyt, és éj évet kívánni! Remélem, hogy jó évet zártatok le magatokban, és a 2016- os még annál egymilliószor jobb legyen! A mostani kis dolog, amivel szolgálhatok nektek, nem egészen egy különkiadás. Félig az, a másik fele viszont a későbbi részletekből lesz, nem mondom meg, melyik melyik fejezetből való, nem az összesből kaptok, de remélem, hogy tetszik majd! A különkiadásnál nem adtam meg, hogy Brynn vagy Luke szemszögéből van- e, szerintem úgy érdekesebb a játék, és igyekeztem úgy írni, hogy ne legyen észrevehető. :3 Komiba kérhetem, hogy írjátok le a tippjeiteket? Egyébként megsúgom, nem fogok változtatni, ha leírjátok, mert ennek a kis valaminek hatalmas szerepe van a későbbiekben (második évad).

Még mielőtt félreértés lenne, én sajnos nem vagyok újévi angyalka, így ezt tudjátok le annak, nincs időm, sem ihletem még pluszba írni akkor is. Jó olvasást kívánok! ^^

KÜLÖNKIADÁS A JÖVŐBŐL

Sosem szerettem volna úgy élni, mint egy hógömbbe zárt rénszarvas, fenyőfa, hóember, vagy bármi más. Ők csak kívülről szemlélhetnek mindent, nem tudnak mozdulni, korlátozva van a szabadságuk. Nekem szükségem van egy bizonyos térre, egy olyan kerítésre, ami csak ott van meghúzva, ahol tényleg kell. 

Ülök az ablak előtt, és nézem ahogy nem szállingózik a hó, hogy nem történik semmi. Mintha Ausztráliában teljesen más lenne minden, mintha az embereket nem hatná meg a karácsony. Vajon mindenütt így van? És milyen lehet ott, ahol esik a hó? Egész nap kint vannak, és játszanak abban a furcsa fehérségben? Engem leginkább lehulló liszt-, vagy kristálycukordarabokra emlékeztetnek.

Milyen az, amikor valaki igazán örül a télnek? Illetve, nálunk nyár van, de hát... Annyira igazságtalanságnak tartom, hogy itt nem hullhat a hó. Olyan jó lenne egy kicsit úgy viselkedni, mintha mindenkinek jó lenne a karácsony, és legalább ezt az egy napot élnénk meg úgy, ahogy kellene.
Anyu mindig azt mondta, hogy a karácsony az egyik legdurvább nagy esemény, hiába nevezik a szeretet ünnepének. Becsapós, mert manapság már az sem arról szól, amiről kezdetben, hanem, hogy kinek, mennyi ajándékot veszel. Ezt az egészet is már a pénz uralja, és mi nem sokat tehetünk ellene.
És amikor távol vagy azoktól, akiket szeretsz, az egyik legborzalmasabb érzés a világon. Szeretném megfogni a kezét, végigsimítani a haján, apró csókot nyomni puha ajkaira, s homlokunkat egymásénak dönteni. Olyan... mesébe illő lenne.
Este van, hamarosan ajándékozás, nekem még sincs kedvem a fa alá ülni, és művigyorral az arcomon beszélgetni, mikor az, akit igazán szeretnék magam mellett tudni, nincs velem. Nélküle nem is érdekel a karácsony, sőt, semmi sem. Nekünk most együtt kéne lennünk, és vigyáznunk a másika amellett, hogy megajándékozzuk a másikat. Mégis mit csináljak? Küldjek neki csomagot, vagy mi? Esetleg feledjem el? Hiszen meg sem érdemlem, hogy ennyire szeressen, mert folyton megbántom. Szeretném már, ha végre minden a helyére kerülne, és nem veszekednénk többet, de olyan makacs, mint én, és sosem engedünk az igazunkból, többnyire ezért is születnek viták.
- Gyere, menjünk a többiekhez! - húz a nappali felé barátom, és mindenhez mosolyogva kell hozzáállnom, ha nem akarom tönkretenni a napjukat. - Nézd, tudom, hogy nincs itt...
- Ne mondd ki a nevét! - mordulok rá, miközben leülök a kanapéra.
- Már ne is haragudj, de nem te dobtad azzal a magyarázattal, hogy folyton megbántod? - kér számon, mire elhúzom a számat, és átfordulok a másik oldalamra.
Hazudtam neki, becsaptam, összetörtem csak azért, hogy könnyebb legyen elengednem. Tiszta szívemből szeretem, tényleg, de nem teszem ki többé annak, aminek eddig. Öt hónapja vagyunk külön, de még mindig úgy vágyom az érintésére, mint az életető vízre. Nem bírok létezni nélküle, és bevallom, nem is akarok. Idióta voltam, de az ő érdekében tettem, és az lesz a legjobb, ha megtanulunk mást is szeretni. Olyat, aki nem okoz csalódást.
Én sosem fogok jobban kedvelni senkit, amit szerintem ő is tud, de remélem, hogy fordítva nincs így. Legbelül persze szeretném, ha élete végéig engem szeretne, de nem lehetek telhetetlen. Pláne nem az után, hogy elhagytam...
- Nem teljesen így volt - magyarázkodok, de fogalmam sincs, miért. Egyszerűen rá akarom magam venni arra, hogy bocsánatot kérjek, mégsem megy... Vagyis, inkább úgy fogalmazok, hogy akkor mi értelme volt különválni?
Ha most segítséget kérne tőlem, vagy én tőle, biztos vagyok benne, hogy mindent megadnánk, amit csak tudnánk a másiknak, de... vagyis én így lennék, ő már nem biztos. Azok után, hogy olyan csúnyán elváltak az útjaink? Nem érzem úgy, hogy ez volt a helyes megoldás, pedig akkor, amikor ott álltunk szemtől szemben, annak tűnt. Még akkor is, mikor láttam a szemében, hogy tudja, mire készülök. Tudta, mégis meghallgatott, de aztán otthagyott. Nem szólt egy szót sem szinte. Nem borult ki, nem csapkodott, nem csinált semmit. Talán ez még annál is rosszabb volt, hogy hallgatott.
- Ahelyett, hogy siránkozol, menj, és kérj bocsánatot, vagy felejtsd el! - mondja továbbra is. Tudom, hogy igaza van, de nem tehetek semmit. Megfogadtam, hogy nem keresem, és nem fogom háborgatni, ha már annyira tönkretettem.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! - ripakodok rá, de nem annyira hangosan, inkább csak félerősen.
- Olyan makacsok vagytok mindketten, hogy az már felháborító. Egymás vérét kéne szívnotok, nem az enyémet - puffog, én meg csak megforgatom a szememet. El sem hiszi, mennyire örülnék neki, ha most megjelenne az ajtóban, és egymás karjaiba esnénk. Azonnal bocsánatot kérnék tőle, s addig nem ereszteném, amíg ki nem mondja azt a bűvös szót, amit most a legjobban szeretnék hallani. Vagy nem is... A legjobban a hangját szeretném hallani, ahogyan kimondja a nevemet. Az annyira... mesebelinek hangzik.
- Sajnálom, kicsit kivagyok. Megyek inkább sétálni egyet - állok fel a helyemről, és kifelé veszem az irányt, nehogy még jobban elrontsam a karácsonyt. Talán az lesz a legjobb mindenkinek, ha nem leszek ott.
Ausztráliában sosem esik a hó, így most sem látni egyetlen egy pelyhet sem. Pedig mennyire örülnénk neki! Legalább tíz percre, hogy minden kisgyerek kiélhesse a vágyait.
A nap lemenőfélben van, mindenki vagy hazafelé megy, vagy más rokonaihoz, csak én vagyok ennyire eltévedve, hogy sehol sem találom a helyem nélküle, s mindenütt kóválygok, csak ott nem, ahol kellene. Nézem a lemenő nap sugarait, ahogy bevilágítják a horizont minden egyes pontját, és azon gondolkozok, hogy neki tetszene- e. Öt hónap azért elég sok idő, és rettenetesen fáj a tudat, hogy miattam vagyunk külön. Megint.

VÉGE A KÜLÖNKIADÁSNAK!

MÉG EGYSZER ELMONDANÁM, HOGY NEM SORRENDBE VANNAK, HANEM MEG VANNAK KEVERVE!

"[...] - Mit szólnál egy gyerekhez? - kérdezem meg hirtelen, mire beletapos a fékbe. Még jó, hogy nem egy forgalmas úton megyünk hazafelé.
- Terhes vagy? - dülledt szemekkel néz rám [...]"

" [...] - De tudom, hogy szeretsz... Én vagyok a szőke herceged. [...]
- Nem tudtad, szívem? Nincs szőke herceg fehér lovon, csak páva gyerek volán buszon - ezen most ő kezd el nevetni, aztán a hátára fordul, és ráhúz mellkasára. [...]
- Máskor busszal jövök, hogy még kifogásod se lehessen. [...]"

" [...] Megszorítom a kezét, és annyira, hogy az ujjaim lefehérednek.
- Kicsit óvatosabban, Brynn! - nevet rám, és egy puszit nyom az arcomra.
- Próbálom - szűröm ki fogaim közül, és enyhítenék a szorításon, de nem igazán sikerül. [...]"

" [...] - És nem gyűlt még meg a bajod vele? - nevet. - Rengeteget eszik, és elképesztően sokat alszik. Ó, és mindig elhagy valamit. [...]"

" [...] - Kivel beszélek?
- Csajos, nem is tudsz rólam? Ez sértő! Olyan gáz... Azt hittem Luke mesélt neked a románcunkról - neveti el magát nemkívánatosan, nekem pedig összetörik a szívem - ismét.
- Szeretnék beszélni Luke- kal! - szögezem le.
- Ah, ne is álmodj róla! - a lány lecsapja a telefont, én pedig értetlenül meredek magam elé. [...]"

" [...]- Rendben - válaszolja halál nyugodtan, én pedig értetlenkedek.
- Tessék? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, ő pedig folytatja.
- Ez egy szerelmi vallomás volt, nem? Azt akarod, hogy a barátnőd legyek, ha jól sejtem - elmélkedik, én pedig elnevetem magam, és hamarosan ő is csatlakozik. [...]"

" [...] Azt mondta, hogy sosem hagyna el, egyik rajongó sem áll közel hozzá, főleg nem úgy, hogy bármi is kialakulhasson belőle. Hazudott. Végig a szemembe hazudott, és elhitette velem, hogy szeret. Hogy lehet valaki ennyire... érzéketlen, köcsög, bunkó, faszkalap? Most már ömlik a könnyem, és eszemben sincs megállítani őket. Ki kell adnom magamból, ami fáj. [...]" (milyen ünneprontó vagyok azután a kis szösszenet után, nem igaz? :3)

" [...] - Ez nem jó ötlet, csajszi - motyogja, miközben feláll az ágyról mellém, és leteszi a pólót az alvóalkalmatosságra. - Bele fogsz roppanni, ha meglátod azzal a ringyóval. Komolyan, még a nevét sem tudom kimondani!

- Akkor is elmegyek.

- Szívem, most Londonban vannak...

- De az az utolsó állomás... Utána Ausztrália jön - nyögöm ki nehezen, és ismét lefekszek melléjük az ágyra. - Sőt... inkább várok. Adok neki egy kis időt. [...]"

" [...] - Köszönöm, hogy megbízol bennem, Brynn. Tudom, hogy nem könnyű neked azok után, amiket a múltkor mondtál a telefonban - hümmögni kezdek, miszerint igaza van, mégsem bánom, hogy elmondtam neki legféltettebb titkaimat. [...]"