Huszonkettedik fejezet - "Akkor is bemegyek!"

/Brynn Carrington/

A felismerés elborzaszt. Még soha, senki iránt sem éreztem így, és nem is gondolkodtam azon, hogy mit érzek. Ez a fiú másabb a többinél. Akkor is, ha egyszer elszaladt vele a ló, akkor is, ha többször próbált segíteni nekem úgy, hogy nem akartam. Valami oknál fogva fontos nekem. Magam sem értem, de egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy most hol van... és, hogy miattam van ott.
A gyomrom nem növekedett egy milimétert sem, de már alábbhagyott a sírásom. Nem csinálhatom ezt egész nap! 

Mikor végre sikerül szabályoznom a légzésemet is, nem törődök Ash szavaival, felugrok az ágyról, rendbe szedem magam, és elindulok tömegközlekedéssel a kórház felé. Nem gyakran járok errefelé, így egy kicsit sokáig tart, mire megtalálom azt az épületet, amit keresek. Tudom, elég nagy, hatalmas, ráadásul nem összetéveszthető még a színe sem, mert kitűnik a lakóházak között a fehér.

- Elnézést... - szólítom meg az öreg hölgyet a recepciónál, aki papírokat rendezget. Úgy tűnik, nem hallotta. - Elnézést! - szólok hangosabban.

- Jaj, miért hangoskodik, kisasszony?! - rivall rám, mire megforgatom a szemem. Tipikus.

- A barátomat... Akarom mondani egy barátomat behozták ma. Tudna segíteni nekem?

- Hogy is hívják? - sétál csigalassúsággal a számítógéphez. - És magát?

- Luke Hemmings, és én Brynn Carrington vagyok.

- Igen, behozták.

- És? Megmondá hol van, és hogy mikor mehetek be hozzá?

- Sajnálom, de nem adhatok ki ilyen információt. Tudja, Ő a különleges betegekhez tartozik, ha fogalmazhatok így. A barátai összeállítottak egy listát, ami alapján beengedhetünk hozzá vendégeket. Sajnos az ön neve nem szerepel rajta, így nem mehet be.

- Tessék? Kérem, nézze meg még egyszer!

- Megnéztem kétszer is, hölgyem! Most pedig, kérem távozzon, ha nincs más, akit meg akarna látogatni!

Szememet forgatva megyek el a pulttól, és az ajtó felé veszem az irányt. Félúton, mikor kikerülök a nyanya látószögéből, elfordulok, és elindulok az egyik hosszú folyosón. Mindenütt kis kocsikat tologató nővérek, orvosok és beteg vannak. 

Minden ajtó előtt megállok és benyitok. Így azért mégis egyszerűbb megtalálni őket, mint várni, hogy megmondják, nem?

Az egész folyosón végigmentem, de egyikben kórteremben sem voltak, sem szobába. Az ellenkező oldalt lévő útra megyek, és ott nézelődök. A harmadik ajtó előtt állva meghallok néhány ismerős hangot. Benyitok, és ledermedek.

Mind felém kapják a fejüket, pár percig csak néznek, aztán megszólalnak:

- Brynn? - kérdezik egyszerre.

- Sziasztok - köszönök a nevelőanyámnak, és testvéreimnek. Nevelőapám ott fekszik az ágyban.

- Mit csinálsz te itt?

- Kérdezhetném ugyanezt én is, de nem fogom - nevetem el magam gúnyosan, és semmi együttérzéssel kisétálok a helyiségből.

Nem foglalkozom velük, bezárom az ajtót, és figyelmen kívül hagyom a visszahívásokat. Sokkal fontosabb dolgom is van, mint velük cseverészni, mikor ők cseszték el legjobban az életemet.

Amellett négy szobával, ahol a nevelőcsaládom tartózkodik, megtalálom azt, amelyiket eredetileg is kerestem. Az ajtó elé egy vendéglista van kiragasztva, hogy láthassák, hogy nem mehet be mindenki.

Gyorsan végigfutom szemeimmel a sorokat, de tényleg nem látom a sajátom. Felmegy bennem a pumpa, és berontok. Még csak a három fiú ül bent, Luke pedig az ágyon fekszik.

- Te hogy-hogy itt vagy? - kérdezi elképedve Calum.

- Ki van rakva a vendéglista - egészíti ki Ash.

Michael csendben ül, és maga elé néz. Valamiért mindig is szimpatikusabb volt a másik kettőnél. Már amennyire sokszor láttam, de ez lényegtelen.

- Látni akartam, és higgyétek el, ha akarok valamit, azt megszerzem - fonom keresztbe karjaimat.

- Beengedett a recepciós?

- Nem. Kerestem a szobát, és meg is találtam. Nem fogom hagyni, hogy megtiltsátok a látogatást.

- Én asszem' kimegyek inkább - áll fel Mike a székből, és kibiceg a telefonjával együtt. A nagymenő, új, okos telefonjával.

- Még szegény Mike- t is kizavartátok - biccentek a színes hajú srác felé.
- Ja, valószínű - forgatják meg a szemüket.

Nem bírok tovább állni, így leülök az egyik ágy melletti székre, és könyökölni kezdek a térdemen. Végig a szőke fiú arcát nézegetem, s megpróbálom eldönteni, vajon érzi- e, hogy itt vagyok. Valószínűleg nem, de reménykedni mindig lehet.
Ráteszem kezem az övére, és ott tartom. Megpróbálok nem mozogni, csak csendben figyelni.  Olyan jó lenne, ha megbeszélnénk a dolgokat. Úgy viselkedünk, mint egy rossz házaspár, pedig még együtt sem vagyunk. Nekem egy kicsit talán ellenemre lenne, hiszen tudom, mivel jár az, ha az ember valaki híresnek a barátja, barátnője.
Hirtelen megmozdítja kézfejét, nekem pedig nagyot dobban a szívem. Egyre furábban viselkedek, és ez nem tetszik. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna eljönnöm?
- Luke! - könnyezni kezd a szemem. El sem hiszem, hogy pár nap alatt mennyi mindent ki tudott hozni belőlem!
- Felébredt?! - kérdezik egyszerre a srácok, mire Mikey is beront az ajtón.
- Azt hiszem. Megmozdult.
Lassan pislogni kezd, végül kinyitja a szemét.
- Jobban vagy? - kérdezem, de még mindig nem engedem el a kezét.
- Aha - ránéz a kezemre, mire én ösztönösen elrántom onnan. Rám néz, elmosolyodik, majd a srácok felé fordul.
- Mióta vagyok bent?
- Körülbelül talán két- három órája - válaszol Mike, aztán nekidől a falnak.
- És te mióta vagy itt? - címzi nekem a kérdést.
- Tíz perce - nem akarom mondani, hogy kicsit pikkelnek rám, így inkább ott hagytak a bár előtt, és elvitték úgy, hogy utána írtak egy listát, amin nem szerepel a nevem, így nem tudtam volna bejönni, ha nem vagyok olyan leleményes.
- Ki volt még itt?
- A családod - válaszolják a srácok kórusban.
- Én azt hiszem megyek. Csak tudni akartam, jól vagy- e - felállok a helyemről, de majd' visszaesek, mert Luke visszaránt.
- Maradj. Beszélnünk kell.
- Akkor mi megyünk - mondja Calum, és felállnak a székekről.
Vissza leülök, és várom, hogy megszólaljon.
- Emlékszel a néhány órával ezelőtt történtekre?
- Hát... Kábé annyi ugrik be, hogy miután hazahoztatok, utána elmentem a két sráchoz, aztán nem sok minden, végül, mintha nem is hatott volna a drog, emlékezni kezdtem, miután lementem hozzátok a bárpulthoz.
- Azért nem hatott, mert a háromnegyedét kivertem a kezedből - elneveti magát.
- Kösz...
- Gondolom Will hallani sem akar arról, hogy elgyere.
- Leordítottam a fejét, meg ilyesmi, de többről nem esett szó.
- Tényleg azért jöttél, hogy megnézd, milyen az állapotom?
- Jöttem volna hamarabb is, csak nem úgy alakult, ahogy terveztem - sóhajtom. - Mindegy. A lényeg, hogy jobban vagy.
- Akkor ismét barátok? - mosolyog rám, mire elővillantok egy erőltetettet én is.
- Barátok - a szívem megint kiszakad a helyéről. Nem akar többet barátságnál és nekem ezt el kell fogadnom. Talán jobb lett volna, ha nem is találkozunk azon az éjszakán. Akkor nem változtam volna meg, akkor Ő nem lenne itt... akkor soha nem ismerem meg.
- Min gondolkodsz? - zökkent ki a gondolatmenetemből.
Talán jobb lenne, ha nem mondanám el. Nem akarom, hogy összevesszen a barátaival miattam. Az nem lenne túl jó... És még jobban megutálnának... Nem mintha számítana.
- Brynn! Amúgy mondani akartam valamit... - folytatja, bennem pedig meghűl a vér.

GUYS!

Na, nekem mától szünet volt, pedig szerdától nem is tanultunk, tegnap meg egykor végeztem. :D A KARÁCSONYI SZÜNET (vagyis mi mindig így hívtuk általánosba, és azóta nem tudok mást mondani) kezdete miatt kiraktam a részt, remélem tetszeni fog. :D Amúgy, mivel nincs bent mindenki a facebook- os csoportban, így ide is másolok egy rendkívül cuki "részt" úgymond, hogy ne maradjon le senki. :D Ez a 12-14. fejezetből van, már nem emlékszem. :D

"[...] - De tudom, hogy szeretsz... Én vagyok a szőke herceged. 

[...] - Nem tudtad, szívem? Nincs szőke herceg fehér lovon, csak páva gyerek volán buszon.

[.............] - Máskor busszal jövök, hogy még kifogásod se lehessen." 

NE FELEDJÉTEK, HAMAROSAN KARÁCSONY! KÉSZÜLÖK EGY KIS MEGLEPETÉSSEL, REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG! *-* HATALMAS ÖLELÉS, EGY PSZICHOPATA ÍRÓNŐ, BRYNN <3