Különkiadás #3 #Brynn

/Brynn Carrington/ /A gimnáziumi időkben/

 Rettegve várom az iskolacsengőt, ami jelzi, hogy hamarosan kezdődik a matek óra. Nem tudom, de az osztálytársaim háromnegyedének nem okoz gondot a kémia, fizika, matek vagy bármi más, aminek ezekhez köze van.

Elkezd csilingelni a tárgy, ezzel behajtva minket órára. Adam előttem fészkeli be magát, így könnyebben el tudok bújni. Persze, mint minden normális diák, aki szobanövénynek próbálja álcázni magát a padban*, azt kiszúrják. Így járok most én is.

- Miss...

- Carrington, már említettem - mondom sokadszorra a tanárnak, aki szúrós szemekkel méreget. Nemtörődöm stílusban hátradőlök a székben, és figyelem, ahogy egyre vörösebb lesz a feje. Mindig ki tudtam borítani a tanárokat úgy, hogy nem csináltam semmit.

- Mégis milyen hangon beszél hozzám, kisasszony?! - rivall rám az öregasszony, én pedig majdnem kiesek a helyemről az ijedtségtől. Azért ez...

- Bocsánat, de nem tudom megérteni, hogy hogy nem lehet megjegyezni egy nevet - forgatom meg a szemem, és elkezdek játszani a füzetem sarkával. A tanárnő kikapja a kezemből, és levágja a földre. A düh azonnal fellobban a szememben. - Mégis mit képzel? Talán maga fogja kifizetni?

- Mars az igazgatóiba!

- Felejtse el, vén fószer! - köpöm oda foghegyről, felkapom a táskám, és kiviharzok a teremből. Még annyit sem mondok, hogy viszlát. Nem érdemlik meg.

A folyosón meglátom az osztályfőnököt, így fütyülve visszafordulok. A kezem már a kilincsen van, mikor megragadja a táskám, és megfordít, hogy szembe legyek vele.

- Miért is nem vagy órán? - húzza fel a szemöldökét Mr Hawkins, én pedig lesütöm a szemem. Miatta próbáltam/próbálok nem megbukni, mert mindig segíteni akart nekem.

- Levágta a füzetemet a földre, és nem bírja megjegyezni a nevemet, pedig minden órán engem szólít. Már nagyon elegem van belőle, hogy mindig csak én, meg én, meg én. Rajtam kívül nem létezik más?

- Brynn, de igen, de tudod, csak segíteni próbál. Tudod, azért, hogy ne bukj meg.

- Leszarom, érti? Ez nem az én világom. Még érettségizni sem akarok.

- Ha több akarsz lenni némi vécépucolónál, akkor jobban jársz, ha elkezdesz tanulni.

- Mert magának mi baja van a vécépucolókkal? - mérgesedek el, és feljebb dobom a vállamra a táskámat. Az is munka, nem? Akkor miért kell lealacsonyítóan beszélni mindenkiről? Nemhogy örülne, hogy van munkájuk, és nem kell eltartani őket.

- Nekem ugyan semmi, de te hamarosan találkozol a bizonyítványoddal, úgyhogy örülnék, ha rendbe szednéd magad - néz rám oktatóan, de egy cseppet sem érdekel már, hogy miről hablatyol. Szavai süket fülekre találnak, köszönés nélkül elpucolok a suliból, és nem foglalkozok még az igazolatlannal sem. Hogy mennyi van jelenleg? Hát, gyűlik szép számmal.

Hazafelé menet a metrón elég kevés hely van. Leülök egy öreg néni mellé, aki éppen újságot olvas. A bal oldalamon egy kisgyerek a nyalókáját eszi, nekem pedig felfordul a gyomrom. Mégis miért nem tudnak engem békén hagyni? Hát nem látják, hogy rohadtul unom ezt az egészet?
- Kérsz? - nyújtja felém a kislány, mire megrázom a fejem. - Miért vagy szomorú?
- Nekem nem kéne itt lennem.
- Akkor? Hol? - kérdezősködik tovább.
- A pokolban - suttogom, de nem hallja. Megáll a jármű, én meg leszállok. Nem törődöm azzal, hogy a kislány néz utánam, sem azzal, hogy Adam halálra aggódja magát miattam, és még az sem, hogy szép számmal gyűlik az igazolatlan hiányzásom. Otthon már úgyis tudom, hogy mi fog várni, hát akkor nem mindegy?
Mikor a házunk elé érek, elkap az a gyomorgörcs, ami minden délután, mikor megállok az ajtó előtt. Ez nem normális. Egy gyereknek nem kéne félnie, mikor hazajön. Ennek kéne a menedéknek lennie a sok iskola bántalom elől.
Mostohaapám kinyitja az ajtót, én pedig nyelek egyet.
- Mi az, nem akarsz bejönni? - mérgesedik el. - Akkor tán én cipeljelek be?
- Nem, sajnálom - becammogok, és lerakom a táskámat a nappali egyik szófájára, de ő ledobja a földre.
- Mégis miért vagy itthon megint ilyen hamar? - ezt úgy kellene vennem, mintha azt mondaná: miért vagy itthon? Utálom. Gyűlölök itt lakni, legszívesebben felégetném az egész kócerájt az egész családdal együtt. Misty és Max folyton piszkálnak, amiért mindig én kapok, Adel rám zúdítja az összes házimunkát, amit még el is viselnék, ha ő nem egész nap a tévé előtt ülne. Ronald pedig ütlegel... Szép kis családi idill, nemde?
- Brynn, mosogass már el, rendben? - gúnyosan rám mosolyog Adel, mire összehúzom a szemöldökömet. Tizenöt éves vagyok. Tizenöt, és a testemet lila, kék, és zöld foltok borítják. Ez normális? Mindenütt vannak. A karomon is ott vannak nevelőapám ujjainak nyomai, az alkaromon pedig a vágások, amiket az elmúlt évek alatt ejtettem magamon.
- Nem - mondom ki a szót, és teljesen lefagyok. Még sosem szegültem ellen, de legem lett mindenből. Senkinek nem jutott a sulinkban olyan nyomorúságos élet, mint nekem. Mivel érdemeltem ezt ki?
- Mit mondtál? - megkaptam az esélyt, hogy változtassak a válaszomon, de nem teszem.
- Azt mondtam, hogy nem. Nem mosogatok el. Hagyjatok békén! - ordítom, és próbálok eljutni az ajtóig, hogy a szomszédoktól segítséget kérhessek. Sajnos ez sosem jön össze, mert mindig megfenyegetnek, hogy ha elmondom, akkor végem. És én mindig bedőlök ennek.
- Hálátlan kis csitri! - szorítja meg a karomat Ronald, mire automatikusan felszisszenek. Próbálom elrángatni, de végtagom beszorul erős karmai közé, és lehetetlen kiszedni onnan.
- Engedj el! - sírom, de nem érdekli semmi. Ronald már önmagában is veszélyes ellenfélt jelent, hát még ha iszik! És elég gyakran csinálja. Egyszer majdnem megfojtotta Adelt. - Engedj el! - nyöszörgöm tovább, de nem történik semmi.
A lábaimat meglendítem, mire Ronald még belém is térdel. Elengedi a karomat, én pedig összerogyok. Lelkileg és testileg is bántalmazva vagyok. Ezt nem lehet! Nem élem túl a holnapot, gondolom minden egyes ilyen eset közben. Bár, ha belegondolok... Jobb is lenne. Nincs több szenvedés, sem semmi szidás, verés, parancsolgatás.
- Ölj meg! - ordítom neki, mire felvont szemöldökkel felránt a földről. Végigsimítom a karomat.
- Elmosogatsz végre? - teszi csípőre a kezét nevelőanyám.
- Felejtsd el! - rázom meg a fejemet, mire Ron húz egyet a hajamon. - Miért nem versz agyon? - kérdezem tőle, miközben az adrenalin a testemben folyamatosan töltődik.
- Hagyd abba, büdös kölyök! - csap az arcomra, én pedig odatartom apró kis kezemet a tenyerének nyomához. piroslik az arcom, és elkezdek sírni.
- Ölj meg! Ölj meg, nem akarok többé itt lenni! Fojts meg! - kiabálom, miközben a könny csorog a számba, a ruhámra és mindenhova. Csípi a szememet, és égeti a nyelőcsövemet.
- Elég legyen már! - beráncigál a konyhába, és kihúzza az egyik fiókot. Kivesz belőle egy kést, majd a nyakamhoz tartja. - Befogod végre?! Elegem van, hogy neked semmi se jó! Ott hagyhattunk volna meghalni abban a redvás nyomorházban, ehelyett otthont biztosítottunk neked! Ne legyél hálátlan, te csitri!
Mindig így nevez, már megszoktam. Még akkor is, ha nem csináltam semmit. Egyedül Adel hív néha Brynnek, még Misty és Max sem. Nekik csak nyomorék vagyok. Már nem üt szíven. Leszarom.
- Eressz el vagy ölj meg! - sírom tovább, aztán elszakítom magam a szörnyetegtől, és kirohanok az utcára. Egyenesen a játszótér felé megyek. Ott van valami kis fedett rész, ahova a kutya se jár rajtam kívül. Senki sem tudja, hogy ott vagyok. Még Adam sem sejti.

Itt nekem már teljesen ki van alakítva egy kis hely, amit bármikor használatba vehetek. Sokszor volt, hogy nem mertem hazamenni, és itt töltöttem pár éjszakát az állatok és a bogarak társaságában. Mondanom sem kell, de nem aludtam semmit. Utálok itt élni. Mégis miért kell valakit ennyire megfenyíteni, mert nem csinál meg valamit? Adelnek rengeteg ideje van, mégis mindent nekem kell teljesíteni a suli mellett. Nem egyszerű, kikészültem, pedig még csak két éve vagyok náluk, és egy éve folyamatosan vernek.
Sírva fakadok, és elkezdem törölgetni az arcomat, de nem történik semmi. Olyan, mintha nem töröltem volna, mintha életem kezdete óta csak sírnék. Az életem egy romhalmaz, ráadásul nem engedik, hogy felkeressem a szüleimet. Tudom a nevüket, a címüket, mindent, amivel meg tudnám találni őket.
Az árvaházban, amikor azzal a lánnyal voltam együtt, megbeszéltük, hogy életünk végéig barátnők leszünk. Azt hittük, tovább leszünk egymás mellett, ráadásul nem is volt semmink, amivel tartani tudtuk volna a kapcsolatot. Én nem felejtettem el, de ő engem biztosan. Mégis ki emlékezne egy lelkileg instabil lányra? Hát... én.
Most nem eshetek össze. Erősnek kell lennem, és helyrehozni az elcseszett életem. Már csak pár év, és minden rendben lesz. Semmi baj. Nyugi. Huh.... Ez így nem jó. Nem fogok kibírni egy napot sem, nemhogy három évet! Addigra agyonvernek... És holnap ellenőrzés lesz a suliban. A szokásos szem-, hallás-, és kitudja még milyen-vizsgálat. Hogy a fenébe takarhatnám el ezeket a csúnya foltokat? Bármit teszek, ugyanúgy látszik. Förtelem itt lakni. És, ha Adam befogadna mondjuk... háromszáz évre? Addig úgy se élek, de nembaj.
Rohamosan közeledik az év vége, nekem pedig javítanom kéne matekból. Amilyen szerencsétlen vagyok, biztos megbuktat. Pedig van kismillió jegyem, és csak engem szokott feleltetni, meg kérdezgetni. Ezt megengedheti magának? Mégis kinek képzeli ő magát?
Bosszankodva nyitom fel a cigarettás doboz tetejét, és azon imádkozom, hogy ne jöjjön erre senki ismerős, mert az biztos, hogy beköpnének. Mocsok egy városban élek. Melbourne semmiben sem hasonlít Sydneyhez, és ez hiányzik. Nagyon. Mindig is azt tartottam igazi otthonomnak, akárhová mentünk. Számomra ott van minden, amire szükségem lenne. Viszont, ha nem hoztak volna el ide, akkor sosem találkoztam volna Adammel, pedig most ő a mindenem.
Kifújom a füstöt, és nézem, hogy milyen messzire megy el. Lehunyom a szememet, és elképzelem, amint véget vetek minden szörnyűséges fájdalomnak. Én nem hiszek semmiféle lélekvándorlásban, de az tuti, hogy az sem érdekelne, ha meg akarnám magam ölni. Gondolkodtam már rajta, nem egyszer, ezek tények, de megvan hozzá a jogom, és a lelkiállapotom is. Mégis hogy képes valaki, aki felnőtt, megütni egy gyereket?!
Óvatosan felállok, eltaposom az égő kis valamit, majd visszacammogok a játszótér azon részére, ahová a normálisak járnak. Nem érzem úgy, hogy nekem itt helyem van, úgyhogy megyek tovább a temető felé. Anya - az igazi - mindig azt mondta, hogy itt nyugszanak az ő szülei, mert ő innen való, és itt temették el a nagyszüleimet. Megyek végig a sorok között, és érzem, hogy itt már önmagam lehetek. Morbid, megint, de mindenkinek megvan az a hely, ahol olyan lehet, amilyen mindig is akart lenni. Megtalálom a Grace és Philip nevet, és összeszorul a torkom. Letérdelek a sírkövek elé, és két kezem közé temetem az arcomat.
- Könyörgök! Nem bírom tovább! - suttogom megtörten, és várnám a választ, de hát... mégis honnan jönne? Egyedül a fák susogó hangját hallom, a madarak csiripelését, és a kis patak csobogását, amint elfolydogál a temető mellett. - Ti biztos nem így neveltétek anyát. Ő mindig is jó ember volt. De miért taszítottak el maguktól? Nem voltam elég jó nekik? - törölgetem meg a könnyben ázott szememet, és megigazítom a hosszú pólóm felgyűrődött alját. - Akkor is szeretem őket. Tudom, gáz vagyok, de még azok után is, hogy eldobtak maguktól. Ez az igazi szeretet, nem? Egyébként egy kicsit furán érzem magam, hogy magamban beszélek - a mondat végén elnevetem magam.
Megreccsen valahol mögöttem egy faág, amitől automatikusan hátrafordulok, és még fel is állok. A hátam már kezd borsódzni, én pedig ideges leszek.
- Van ott valaki?! - kérdezem rémülten, de a hangom magabiztosabb, mint gondoltam. A bokrok közül jön a hang, én meg vagyok olyan hülye, hogy közelebb menjek, és megnézzem, mi okozza ezt a hangforrást.
Egy fekete kiscica vergődik a szúrós ágak között, magammal nem törődve nyúlok érte, és rántom ki abból az eszeveszettül szúrós csomóból. Szegényen már mindenütt ott vannak a karcolásnyomok, és olyan gyenge, mint én. Eldöntöttem, hogy keresni fogok neki egy gazdát, ha törik, ha szakad. Mert, ha már rátaláltam, akkor nem hagyom itt, hogy haljon meg. Segítenem kell rajta. Ő nem tehet semmiről, csak egy ártatlan kis jószág, aki még most kezd majd el élni. Neki legalább lehet miért.

*ezt egy blogos csoportban láttam, hogy kiírta valaki, de már nem tudom név szerint, hogy kicsoda. nagyon tetszett, gondoltam belerakom.