Kilencedik fejezet - Szabad?

/Brynn Carrington/

Amikor azt hiszed, hogy minden a legnagyobb rendben megy, de közben mégsem. Nos, azt hiszem, én most pontosan úgy érzem.

Nem tudom mi van velem, egyik pillanatban úgy viselkedek, mint valami boszorkány, a másikban meg mint egy ártatlan bárányka. És mindez csak azért, mert Ő itt van. És ezt mind Ő váltja ki belőlem.

- Vissza kell mennem - elindulok a létra felé, de Luke megáll előttem. - Mi az, már megint ilyet akarsz játszani? - forgatom meg a szemem. - Ugye tudod, hogy nagyon nincs ínyemre?

- Ugye tudod, hogy este sztárvendégek leszünk? - pimasz mosolyra húzódik a szája.

- Mintha már említetted volna...

- Most nem fogom az utadat állni. Este úgyis találkozunk - görbe vonalat húz ajkaiból és elégedettség ül ki arcára.

- Meglátjuk még - kacsintok és leugrok.

Talpra érkezek, tisztára, mint egy macska. Különbség mondjuk elég sok van köztünk, de hát na! Végig a ma este jár a fejemben. Sztárvendég a barátaival. Ah, hogy nekem mindig ilyenekbe kell belebotlanom!

Szaladok a folyosón, hogy ne késsek el még jobban a ruha-kiválasztásról, de tudom, hogy már javában megy. Körülbelül tíz percem maradt.

Fuldokolva rontok be az Ivyvel közös szobánkba. Barátnőm tátott szájjal néz, hogy vajon mi történhetett, de én csak leintem, hogy hagyjon és segítsen.

Azonnal kikap egy csodálatos, pontosan rám illő ruhát. Mintha csak rám szabták volna! És kék!

Alapjába véve utálom a világos színű ruhákat, de ez tetszik. Nagyon megy a barna szememhez és a sötét hajamhoz. Tisztára ellentéte vagyok a szőke cicababának... De Brynn, ez hogy jött?! Ah!

- Ebben leveszed a lábáról - mosolyog rám biztatóan Ivy, nekem pedig megered a könnyem. Nem, nem szó szerint, de belül sírnék. Az igazi és a nem igazi anyám sincs itt, hogy megmondja, hogy "Igen, Brynn, ez a Te ruhád!", ami rohadtul hiányzik.

A nevelő szüleim azt hiszik, hogy valami nagyon cool munkám van messze Sydneytől, de ettől nagyobbat aligha tévedhetnek. Oké, tényleg cool és imádom is - amúgy nem -, de már csak azért sem mehetek el, mert akkor megtalálnak Ők, márpedig azt nem szeretném.

- Büszke vagyok rád, Brynn - simít végig a ruha oldalán Ivy, miután segített felküszködni magamra.

- Köszönöm. 

- Ugye tudod minek ez a ruha? - kérdezte.

- Miért?

- McCartney meg akarja ünnepelni Jonathan negyvenötödik születésnapját, így egy bált rendezett neki. Először nem itt leszünk, hanem elmegyünk oda, ahol meg lett szervezve ez az egész. Ezért is nem kellett olyan ruhákba öltöznünk.

- Oh... - meglepődök. 

- Mindenki ott lesz, aki a bál után ide fog jönni. Persze Jon kívül mindenki tudja, hogy McCartney mit szervezett. Remélem nem haragszol, hogy nem mondtam hamarabb, de nem akartam, hogy McCartney rám szóljon, amiért kikotyogom.

- Semmi baj - halovány mosoly bukkan fel a szám sarkában.

Ivy mindig is az a lány volt, akire számíthatott az ember. Hiába volt már tizenkilenc éves, mindent elmondhattam neki, ami kicsi szívemet nyomta. Tudott az életem egy részéről, a baklövéseim negyedéről és mindenről, amit valaha el akartam mondani. Sosem árult be, amikor megtehette volna. Attól még nem vagyunk barátnők. Csak elvisel, nem több.

Mintha csak olvasna a gondolataimban, megszólal:

- Ugye tudod, hogy rám számíthatsz akkor is, ha másra nem?

- Hogyne tudnám! Köszönöm. Nélküled már rég nem lennék itt.

- Dehogyisnem! De most elég ebből! Menjünk le a többiekhez! Előtte pedig - odaszalad a szekrényhez és kivesz belőle egy világoskék álarcot, ami tökéletesen illik a ruhámhoz. - Vedd fel! Álarcos bál, így senki nem tudja, hogy ki vagy! - mosolyog rám.

- Köszönöm. Neked milyen? - felmutat egy csodálatos zöldet, ami az Ő ruhájához passzol.

Nevetgélve megyünk végig a folyosón, miután magunkra aggattuk az álarcot és egy kis sminket is. Ivy egy kicsit túlzásba esik ilyen téren, de én utálom, ha valakin egy vakolatnyi van.

Beülünk a kisbuszba, amikor már elmúlt háromnegyed hat, aztán McCartney elvezet a bálteremig. Jonathan azt sem tudja merre megyünk, de nagyon izgatott és nem értette, hogy az a McCartney, akit alig pár hónapja ismer, miért ilyen vele. Azt meg végképp nem sejtette, hogy a negyvenötödik születésnapja alkalmából bált rendez neki. Na meg... Bált?! Egy pasinak?! Aki negyvenöt lesz?! Nem értem...

Kiszállunk és besétálunk a terembe, ami hatalmas és a teteje ilyen kupolaszerű. Nagyon szép az egész, a berendezettségével is maximálisan meg vagyok elégedve. Na és a vendégek! Mindenkin álarc, még az úriembereken is. Az egész látóteremet beteríti a sok öltöny, zakó és csodálatos báli ruhák. Közben Ivy- ék eltűnnek mellőlem, így egyedül maradok.

Kikecmergek a táncparkettről és megvárom, míg felszabadul egy üres hely az egyik kanapén, aztán leülök. 

Egy fiú jön ide elém, meghajol, majd a kezét nyújtja felém. Elmosolyodok, de nem állok fel.

- Kisasszony, felkérhetem egy táncra? - kérdezi aranyos akcentussal, mire még nagyobb mosolyt kanyarítok. Belehelyezem kis kezem az övébe, felhúz és kivezet a táncparkettre.