Huszonhetedik fejezet - "Te komolyan azt hiszed?"

/Luke Hemmings/

Itt ülök a kórházban megint, viszont most az ellenkező oldalon. El sem hiszem, hogy meg merte tenni! Nem tudom, minek nevezhetném ezt. Szánalmasság? Bátorság? Hülyeség? Talán az összes egyszerre? Basszus.

Térdeimre rakom a könyökeimet, és úgy temetem arcomat tenyereimbe. Tudom, hogy miattam tette, és nem fogom magamnak megbocsátani, ha a szíve leáll. Erős lány, tudom, de már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy küzdeni akar.

Végignézek rajta, a keze tiszta kötés, és mindenféle csövek vannak rákapcsolva, hogy életben tartsák. Rengeteg vért vesztett, majdnem vérátömlesztést kellett csinálni. Én csak néztem az orvosra, azt sem tudtam, mit tegyek. Jó, hogy nem ájultam el. Szemei csukva vannak, ajkai kissé cserepesek, és nem csinál semmit. Néha emelkedik és süllyed a mellkasa, de ennél többet nem produkál.

- Ne haragudj, kérlek! Nem hittem neked, amikor azt mondtad, nem te vagy Norine. Elvakítottak azok a dolgok, amikben eddig örömömet leltem, de tudom, hogy ez nem mentség a viselkedésemre. Másodjára vágtad meg magad miattam, sőt most úgy, hogy majdnem belehaltál. Gondolom, ez volt a szándékod. Azért én megakadályoztam, mert nem tudhatod, hogy mikor lesz olyan dolog az életedben, amire megérte várni - halkul el a hangom a mondat végére.

Rosszul érzem magam, a lelkiismeret már lyukat vájt a bordáim közé. Alig vagyunk bent fél napja, mintha egész életemben itt éltem volna. Borzalmas. Minél kevesebbet látom ezt a helyet, annál jobb.

- Doktor úr! - köszönök neki, amikor besétál a helyiségbe. - Mekkora esély van rá, hogy ma felébred?

- Attól tartok, Mr. Hemmings, semennyi. Időbe telik, míg a szervezete felfogja, mi is történt. Legyen türelemmel. Először inkább azért kéne aggódnia, hogy túléli- e az életveszélyt.

A szemeim akkorára düllednek, hogy olyat ember még nem látott. Ezt nem hiszem el!

- Azt mondja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jól lesz? - emelem fel a hangomat zaklatottan. Biztatásképp egyik kezét a vállamra rakja, és egy szomorú mosolyt ereszt.

- Miss Carrington volt már bent korábban is nálunk, de akkor igencsak a kamaszkora elején járt. Tizenhárom-tizennégy éves volt, mikor először hozták be depresszió miatt - mondja el nekem az orvos azokat a dolgokat, amiket eddig nem tudtam. Homály fedte őket, Brynn nem nagyon mondta még el, mi volt az oka, hogy ennyi problémája van.

- Maga szerint soha nem lesz képes felhagyni ezzel a... betegséggel?

- Több, mint öt éve diagnosztizálták nála, és mivel azóta tart, nem hiszem, hogy erre sok esély lenne. A betegnek is akarnia kell kigyógyulni belőle, nem csak a körülötte lévőknek. Azt ajánlom, folyton legyen mellette, egy percre se hagyja magára, amíg ilyen instabil a lelkiállapota. Bármikor behozhatja, csak félő, hogy akkor már késő lesz.

Nyelek egyet, aztán egy hatalmas sóhaj szakad fel a torkomból.

Akkor itt és most megesküszöm, hogy addig nem mész haza Brynn, amíg teljesen meg nem gyógyulsz. Segíteni fogok neked, mert senki nem érdemli meg, hogy olyasfajta súlyokat cipeljen a vállán, mint te.

/Pár nap múlva/

Éjszakára a srácok mindig hazahoztak, hogy pihenjek egy kicsit, és nekem muszáj volt belemennem. Tudom, hogy az én hibám, de nem tehetem meg, hogy elhagyom magam. Egyrészt, mert van annyi önbecsülésem, másrészt vannak rajongóim, barátaim és családom, akiknek fontos vagyok. Remélem, hogy Brynn megbocsát, bár nem hiszem, hogy megteszi.

Ez a szar szék, amin már napok óta próbálgatom a különböző pózokat, egyre rosszabb. Mindenütt nyom, nem tudok normálisan ráülni, de még feküdni sem. Aki ezt kitalálta, nem lehetett túl okos...

Felállok a székből, de véletlenül belerúgok az ágy lábába. Pittyegni kezd az EKG, és olyan ütemben megindul Brynn szívverése, hogy csak lesek. Ekkor két nővér ront be hozzánk, és kitessékelnek.

- Nem, hagy maradjak bent! - szólok vissza, mire egy nálam kétszer nagyobb nővér húz ki a kórteremből. - Engedjen vissza! Nem hallja?!

Kintről kell néznem, ahogyan ott babrálnak vele, infúziót töltenek, és egyéb ilyen unalmas dolgok, amikhez nem értek, mégis elengedhetetlenek. Úgy vagyok rátapadva az üvegre, mint egy tengeri csillag az akvárium falán. Nagyon izgulok, hogy ne legyen semmi baja. Borzalmas érzésem van. Mintha a szívemet aprócska tűkkel döfködnék, hogy durranjon ki. Hamarosan megtudom, milyen az.
Hamarosan kijönnek a helyiségből, én pedig olyan gyorsan megyek vissza a helyemre, mint egy versenyautó. Az ágy, és a csukott szemű lány mellett találom magam. Leülök a székre, s egy ideig onnan kémlelem. Amikor megunom, elkezdem simogatni a kezét, hátha érzi. Jól sejtettem, azonnal fel is kel, köhögni kezd, így azonnal a segítségére sietek. Mikor csillapodik az állapota, visszaülök a helyemre.
- Hol vagyok? - kérdezi rekedtes hangján, s körülnéz. Egyből leesik neki a tantusz, hogy bizony nem ott, ahová menni akart. - Mit tettél? - kiáltja el magát, de befogom a száját.
- Brynn, meg akartad magad ölni! Ez nem normális dolog! Segítenem kellett! - magyarázom neki, miközben végig csokoládébarna szemeibe tekintek. Egy ideig ellenkezik, aztán nem bírja, rám hagyja a dolgot, de mérges. Nagyon. Mikor már teljesen megnyugszik, leveszem kezemet a szájáról.
- Miért? Miért tetted? - könnyei záporozni kezdenek arcán, amitől még jobban fájni kezd a szívem. Segíteni akartam neki, nem tönkretenni.
- Én... Csak nem akartam, hogy bajod essen - nyögöm ki az igazat, aztán sóhajtok, és beletúrok szőke hajamba. Malmozni kezdek ujjaimmal, mert nem tudok szemeibe nézni. Biztos vagyok benne, hogy csalódottságot vélnék felfedezni.
- El akartam menni, Luke. Boldog akartam lenni, megszabadulni a fájdalomtól, de te megakadályoztad! Jó érzés?! - azt hiszem, kiabálni akart, ordítozni, de szavai szinte suttogásként hatnak. Féltem, hogy ez lesz.
- Nem akartalak bántani! Esküszöm! Csak össze voltam zavarodva, nem tudtam mit beszélek. Kérlek! Bocsánat! - hunyom le szemeimet, de közben hallom, ahogy szipog. Tényleg hagynom kellett volna, hogy megtegye? Nem is tudnék tükörbe nézni azok után.
- Mindegy. Majd máskor összejön - neveti el magát gúnyosan, mire összeráncolom homlokomat.
- Te komolyan azt hiszed, hogy hagyni fogom? - értetlenül széttárom karjaimat, mire megvonja vállait. Ezt nem hiszem el!
- Nem tudom - próbálja ugyanazt a hangsúlyt adni a szavak alá, mint ahogy én mondtam neki akkor, amikor telefonáltunk. Tudom, mekkora hibát követtem el, de jóvá fogom tudni hozni. - Mit akarsz még itt amúgy?
- Arra várok, hogy az orvos a kezembe nyomja a papírt, miszerint jól vagy, hogy aztán elvihesselek a bárból. - Meglepődik válaszomon, kicsit ki is dülled a szeme. Olyan, mintha nem hinne nekem, pedig tudhatná, hogy komolyan gondolom ezeket a dolgokat. Nem szoktam hazudozni.
- Miért vagy mellettem? Miért akarod annyira, hogy elmenjek onnan?
- Mert nem vagy boldog, és én azt akarom, hogy az legyél! Nem tudod milyen, és szeretnék megmutatni.
- De, tudom - neveti el magát megint, aztán mikor nyílik az ajtó, odakapja a fejét.
Egy magas, barna hajú srác lép be rajta, napszemüveggel a fizimiskáján. Egyszerű farmert visel, fekete pólóval, amin kék szöveg van. A lányra nézek, leesett állal néz az idegenre, aki úgy tűnik, nem is az.
- Brynn? - kérdezi meg a srác. - Úr Isten, mit tettél?! - jön közelebb azonnal, és megnézi a lány karjait. Szégyenlősen elfordítja a fejét, és nem néznek egymás szemébe. - Brynn, miért?
- Mit keresel itt, Adam? - látom, ahogy lehunyja a szemeit. Hülyén érzem magam ebben a szituációban. Most ő kicsoda? Ex-pasi?
- Az orvosod hívott fel, hogy megint behoztak. Az istenit, Brynn, könyörgök neked, mondd el, miért tetted! - a lány felém fordul, egy pillanatra rám néz, majd Adam-re, s sokáig csak bámulják egymást. Nem esett le a fiúnak, hogy miattam történt minden.
- Nem bírtam tovább - szólal meg pár perc gondolkodás után.
- Miért nem szóltál? - tudakolja.
- Hogy kérdezheted meg, mikor évekre tűntél el?! - fakad ki szegény, és el is sírja magát. - A legjobb barátom voltál, elmentél, ott hagytál, és keresni sem tudtalak!
Felállok a székből, hogy elmenjek, mert látom, rám már nincs szükség. Azonban Brynn megragadja a karom, és visszaránt a helyemre. Meglepődök, mekkora erő van benne, de nem azzal a karjával csinálta, amelyiket megvágta.
- Brynn, sajnálom! Tudod, mennyire fontos volt nekem, hogy elmenjek innen! El akartam szabadulni, és Európa erre tökéletes lett volna. Nem sikerült, és vissza kellett jönnöm - tárja szét karjait, és sóhajtva leül egy másik székre.
- Ez nem mentség arra, amit tettél - nyögi ki fájdalommal teli hangon.
- Tudom. De visszajöttem, és nem foglak többet magadra hagyni. Itt leszek, és megakadályozom, hogy ilyen hülyeségeket csinálj! Nem tűrök ellentmondást! - mondja magabiztosan Adam, Brynn pedig összeráncolja a szemöldökét, sóhajt, de inkább nem szól semmit.
- Mindegy. Adam, ő itt Luke. Luke, ő itt Adam - mutat be minket egymásnak, így kénytelenek vagyunk felállni, hogy kezet foghassunk. - Köszönöm, hogy itt voltatok, nagyon jól esett, tényleg, de most már mehettek! - mutat az ajtó felé, én pedig értetlenül nézek rá.
- Komolyan gondoltad? - kérdezzük szinte egyszerre a másik féllel, mire Brynn bólint egyet. - Felejtsd el! - rázom meg a fejemet, és már csak azért sem állok fel a székből. - Itt hagyjalak, hogy utána meg találd magad ölni? Minek nézel te engem, hülyének? - értetlenkedek.
- Egyetértek - bólint Adam is, a lány pedig látványosan szenved előttünk.
- Ahj, menjetek már! - bal kezével az ajtó felé mutat, de azonnal vissza is húzza a helyére egy nyögés kíséretében. Nem kiabált, de tényleg szeretné, ha eltűnnénk. Sajnos most nem tehetem meg, akármennyire is akarja.
- Jó napot! - nyit be az orvos, és mi egy emberként fordulunk felé. - Öhm, kinek adhatom a papírt? - néz ránk, mire Adam felém biccent, én pedig elmosolyodok. - Miss Carrington, hamarosan hazamehet - néz rá Brynn-re.
- De nem akarok! - sírja el magát, és kezeibe temeti arcát. Adam elkezdi simogatni a combját. - Adam, hagyj békén! - bevallom, így kicsit jobban érzem magam.
- Doktor úr, beszélhetnénk? - nézek rá kérlelő szemekkel, mire bólint, és kimegyünk a helyiségből.

Az üveg előtt megállunk.
- Maga szerint mennyi idő kell neki, hogy... meg... megbocsásson? - sóhajtok, mikor kimondom a mondatot. Vajon meddig tarthat?
- Ezt pontosan hogy érti? - vonja fel szemöldökét. - Maga miatt...
- Nem! Vagy nem teljesen... Előtte volt egy csúnya veszekedésünk, és félek, hogy emiatt tette. Előtte is hajlamos volt vagdosni magát, de elfajultak a dolgok...
- Ha tényleg így van, várnia kéne egy kicsit, amíg megnyugszik. Kiskora óta ismerem Brynn-t, viszont miután elköltözött, csak tizennégy-tizenöt éves korában láttam újra, azóta nem. Nagy fájdalmai vannak, oda kell figyelnie, mit, hogyan és mikor mond. Egy apró baklövés, és azonnal baj lesz belőle. A megbocsátás meg... Emberfüggő. Szerintem magának már rég megbocsátott, csak nem tudja elfelejteni, amit tett - mosolyog rám biztatóan, de kicsit sem érzem jobban magam.
A doktorral együtt nézünk át az üvegen, s tekintetem találkozik a Brynn-ével. Azonnal elkapja, és tovább beszélget Adammel, nekem pedig mosolyt csal az arcomra.
- Látja? Ez már biztos jele annak, hogy érdeklődik maga iránt. És el kell mondjam, szerintem ez az első komolyabb kapcsolata.
- Nem vagyunk együtt - szólok közbe.
- Oh, ne haragudjon, azt hittem, hiszen annyira vigyáznak egymásra. Múltkor Brynn is bent volt, mikor magát behozták.
- Igen... Ez az időszak elég szerencsétlen nekünk.
- Sajnálom.
- Köszönöm, Doktor úr - biccentek, aztán elválnak útjaink. Visszamegyek a helyiségbe, és leülök a székemre. Egy ideig nézem a lányt, ahogy tördeli az ujjait, és nem pillant egyikünkre sem, aztán felhagyok vele. Remélem, hogy megbocsát.
- Nekem mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek, Luke. Vigyázz rá! - fog kezet velem megint Adam, és elköszönünk.
- A legjobb barátom volt - suttogja maga elé Brynn.
- Szerintem még mindig az - mosolygok rá biztatóan.
- Nem tudom. Mióta leérettségiztünk Melbourne-ben, nem is láttam - vallja be, és sóhajt egyet. Biztos nem könnyű neki.
- Mihez fogsz most kezdeni?
- Azt hiszem, megbeszéljük a dolgokat, amik kettőnk között történtek - néz rám komoly arccal, ami az enyémről is letörli a mosolyt.

Hi guys! ^^

Bocsánat, hogy ilyen sokáig "zárva tartottam" a blogot, de az első szülinap alkalmából muszáj volt designátalakítást végrehajtani. Maga a design megint nem az én munkám, csak a kisebb apróságok, hogy feldobjam. A fejléccel csak majdnem egy egész napot dolgoztam ^^"... És, öhm... Remélem, hogy tetszeni fog a különkiadás! És igen, a Luke-osat is megkapjátok (szóval hamarosan kettő? :O IGEN!). Hihi. I love you so much! <3 

*-*

Hi guys!

Nem is tudom, mit mondjak! Elértük a 22.000 oldalmegjelenítést! El sem tudom hinni! Jesszusom! Az a fantasztikus érzés... Hű. Már vagyunk itt negyvenen, ráadásul itt ez a hatalmas szám, a sok csere és a díjak... 

Elmondom, hogy elkezdtem újraírni a Segíteket, és íme, már a tizedik fejezetnél járok. Körülbelül eddig negyven oldal van, vagy kevesebb, nem tudom. Nos, eme remek híreknek köszönhetően megosztom veletek a kérdést.

Kinek a szemszögéből akartok különkiadást?

             Luke                                             Brynn

Én már nagyon-nagyon izgatott vagyok, csak még nem tudok, kit akartok, így a téma sem adott. Persze van egy-két tippem, hogy mi váltana ki belőletek olyan érzést, amilyet szeretnék, de na. Inkább megkérdezem, hogy ti, Lynnelők kinek a szemszögéből olvastok szívesen. Személy szerint az újraírt fejezetek közül a Luke-osakat jobban szeretem, de hát... :D

Hamarosan jelentkezik, és ölel mindenkit,

Brynn :*

Huszonhatodik fejezet - Kiskorom története

/Brynn Carrington/

Lecsaptam a telefont. A szemem megtelik könnyel, és esküszöm, mintha a szívem minden működő darabkáját kitépték volna. Olyan rosszul érzem magam, mint még soha. Még az sem fájt ennyire, mikor örökbe adtak. Mit tett velem ez a fiú? Miért kellett találkoznunk? Miért kellett belecsöppennie az életembe? 

Leborulok az ágyra, és csak sírok a párnámba.

- Ez a te hibád! - ordítom le Ivy fejét, aki még mindig az ágyamon ül. - Soha többet ne lássalak!

- Ne aggódj, magától is rájött volna, hogy van valami hasonlóság köztetek. Én csak elősegítettem a gondolkodását. Az is lehet, hogy már rájött, csak nem akarta bevallani magának.

- Takarodj! - kiabálom tiszta erőmből.

Kimegy az ajtón, én pedig becsukom azt. Nincs szükségem senkire. Nincs szükségem semmire... Miért kellett tönkretennie? Ettől féltem, ezért nem akartam szerelmes lenni! Utálom magam, a hülye világot, a hülye embereket, mindenkit! Ennyire elcseszett is csak én lehetek!

Zörgetnek az ajtón. Nem vagyok hajlandó kijönni. Lehet földrengés, árvíz, tornádó, vulkánkitörés vagy akár világvége is! Nem érdekel!
Azt sem tudom, ki az a Norine és mindenki azzal van megáldva, hogy én ő vagyok. Jó! Legyek, kit érdekel? De, ha meghalnék, akkor biztosan nem hasonlítanának hozzá! Hol lennék én gyilkos? Hol bántottam volna Luke- ot? Bár, ő is azt hiszi, hogy Norine vagyok.
Az éjjeliszekrényemben van néhány gyógyszer olyan esetre, ha valami bajom lenne, esetleg, ha nem tudok aludni. A piás üveg, amiben van valami, az is elengedhetetlen a cigi mellett. Na meg persze a pengém... Olyan, mintha hiányozna. De, ha most megteszem, biztos vagyok benne, hogy nem bírok majd leállni, és meghalnék. Gyerünk Brynn. Gondolj bele, nincs több fájdalom! Nem ezt akartad? - suttogja a kis hang a fejemben. Talán igaza van. Talán nem lenne szabad a földön lennem. Biztos csak egy optikai csalódás vagyok... Nem is élek igazán. Nem is létezem! Még nem telt le a két hét, de nem... nem bírok addig várni!
A gondolt szavak fájnak, akkor is, ha nincsenek kimondva. Akkor is, ha én mondom. Mély levegőket veszek, és lehunyom a szemem. Csak lélegzek, s nem figyelek az egyre nagyobb erővel próbálkozó emberre, aki kis híján rám veri az ajtót.
- Brynn! - ordítja McCartney.
Aha. Szóval megint munka, mi? Felejtsd el! Leszarom, nem érdekel! Hülye, kibaszott világ! Nem törődnek azokkal, akiknek szüksége lenne rá, akinek meg nem, az körül van ugrálva. Jellemző. Ilyen a mostani világ. Valami borzalmas.
Jó. Belefáradtam mindenbe. Akkor, kezdjük el előröl a történetem és, ha a sírástól nem kapok majd levegőt, akkor meglátom mi lesz. Talán megfulladok! Közben a pengémmel egy erős vágást ejtek a karomon, amiből ömleni kezd a vér. Még nem függőlegesen húztam, addig még van pár perc...

Minden akkor kezdődött, amikor hazaértem az iskolából tizenkét évesen, május ötödikén. Igen, pontosan emlékszem arra a dátumra. Anyáék azt mondták, itt az ideje annak, hogy felnőjek. Nem értettem, mire és miért mondta ezt. Rákérdeztem. Azt felelte, hogy el fogok költözni. Értetlenkedtem, mire azt mondta, hogy ennek itt az ideje, mert, ha maradnék, akkor nem lenne esélyem az életre valaki miatt. Úgy gondoltam, hogy csak meg akarnak védeni, de amikor egyre nagyobb lettem, kezdtem érteni, hogy csak meg akartak szabadulni tőlem, így hát még aznap elvittek az árvaházba. A gondozó néni aranyos volt, de nem vigasztalt soha senkit. És persze soha senki senkit.
Sokszor kiszöktem onnan azért, hogy a kuporgatott pénzemből vegyek valamit. Egyszer a könyvtárban rábukkantam egy érdekes cikkre, és nem tudtam levenni róla a szemem. A lányok bántották magukat, és így addig nem érezték a lelki fájdalmukat, amíg a fizikaira figyeltek. Az első dolgom az volt, hogy elmenjek, és vegyek magamnak pengét. A nő, aki a boltban dolgozott, nem nagyon akarta ideadni, de végül csak beletörődött. Az árvaházban külön szobám volt, ahol csak egy lány tartózkodott rajtam kívül. Ő is ilyen "betegséggel" küzdött. Esténként vágtam meg magam, amikor már a többiek javában aludtak, hogy ne hallják a sírásom, szipogásom, és a nehéz lélegzetvételem. A lány is ugyanezt tette. Egyedül neki mondtam el, hogy miért kerültem oda és hogyan, aztán ő is megnyílt nekem. Jó volt kibeszélni a dolgokat valakinek. Szinte ugyanez volt a történetünk, csak őt azért küldték oda, mert veszélyes az emberekre nézve. Olyan volt, mintha a testvérem lenne. Hasonlítottunk külsőleg is, meg belsőleg is. Viszont mikor értem eljöttek Carringtonék, akkor nem akartam elengedni. Azt akartam, hogy velem jöjjön, és neki is normális családja legyen, azonban Carringtonéknak csak egy lány kellett. Szerencsésnek, de ugyanakkor csalódottnak éreztem magam.
Mindent megkaptam náluk, amit szerettem volna. Aztán, amikor kezdtem kamaszodni, visszabeszélni, ajtót csapkodni, akkor telt be a pohár náluk. Elkezdtek bántalmazni, és sokszor még aznapra ételt sem kaptam, ha bántottak a mostohatestvéreim. Igen, mert ők úgy adták be, hogy már megint én. Akkor is magamhoz vettem a pengét és egyre többször, egyre sűrűbb csíkokat húztam, de arra figyeltem, hogy ne legyen függőleges. Igyekeztem mindig eltakarni, mert nem akartam, hogy beköpjenek a védőnőnél vagy otthon. Egyik nap a suliban az egyetlen barátom, aki volt az elmúlt tizennégy- tizenöt évem alatt, észrevette a hegeket a karomon. Mindenáron tudni akarta, hogy mi történt velem és miért tettem. Nem tehettem mást, elmondtam neki.
Rosszul cselekedtem. Azt mondta, hogy szólnunk kell valakinek, aki meg tudja oldani az ilyen esetet. Nem lehetett. A hátam, az oldalam és a lábaim tiszta kék és lila foltosak voltak a verések miatt, a kezemen sebhelyek pihentek, és a szívem darabokban volt. Sikerült meggyőznöm, hogy majd én lépek, de soha nem tettem. Mikor vége lett a giminek, azonnal elköltöztem Sydneybe Melbourneből. Utáltam ott lakni, nem is tudom miért, tényleg nem. Itt kerestem munkalehetőséget, ahol eredetileg is születtem. Jó volt, hogy újra itthon lehettem. Megpróbáltam megkeresni a családom, hogy láthassák, mekkorát nőttem és, hogy ki, mi lett belőlem, de nem sikerült. Kiderült, a régi lakhelyünkre új család költözött, és a környéken sem lakott már egyetlen Harrison sem. Igen, az igazi nevem Harrison. Nehéz is volt megszokni, de csak sikerült, mert muszáj volt. Utána nem akartam visszavenni az eredeti nevem, túlságosan megszoktam a másikat.
Miután tudatosult bennem, hogy anyámék leléptek, elkezdtem komolyan munka után nézni. Leginkább valami könnyű kellett volna, de sehol nem találtam. Aztán, amikor egyszer az albérletem felé sétáltam haza, akkor pillantottam meg a bárt, ahol anyám is dolgozott. Eszembe jutott, hogy kisebb koromban sokszor eljöttem ide vele, hogy találkozhassak a barátnőivel. Nem voltak gonoszak, kedveltem mindenkit. Aztán, "miért ne?" alapon csatlakoztam a bárban munkálkodókhoz, azzal a reménnyel, hogy én is akkora mázlista leszek, mint anyám, amikor megismerte apámat. Persze legbelül tudtam, hogy úgysem lesz ilyen szerencsém, de azért akkor még élt bennem a remény, ami mára már teljességgel kialudt.
Tizennyolc voltam, amikor elkezdtem itt dolgozni. Eleinte még nem tudtam, hogy minek nézek elébe, ugyanis imádtam táncolni, a rúdtánc miatt lefogytam elég sokat, így még az alakommal is meg voltam elégedve. Az egyetlen, amit mai napig nem hagyok, ahogy akkor sem, hogy végigtapizzanak. Igazából, arra is ritkán került sor, hogy a tánc után felmenjek valakivel a szobámba, mivel azért nem álltam olyan nagy kurva hírnevében, ellentétben a többi itt dolgozó lánnyal. Egy kezemen meg tudnám számolni az alkalmat, amikor lefeküdtem valakivel. Azt is azért, hogy plusz bevételem legyen, mert az első év után már szabadulni akartam, és annyi pénzt gyűjteni, amennyit csak lehet, hogy leléphessek. De biztos vagyok benne, hogy ha eddig nem sikerült, akkor most sem fog. Luke pipa rám, amiért Ivy beállított Norine- nak, pedig maximum a klónja lehetek, de az is nehezen.

Befejezem a kiskoromon lévő gondolkozást. Nem akarom kinyitni, soha. Nem akarok érezni soha többé, nem akarok csalódást, sem semmi szenvedést. Elég ebből! Soha többé nem akarok szerelmes lenni! Egyre jobban folyik a könnyem. Borzasztóan fáj, de könnyebben elviselem, mint a lelkit.
A borotvapenge úgy vágja fel a vékony bőrt az alkaromon, mintha valami papírfecni lenne. Hosszú, erőteljes csíkokat húzok, amik később biztosan látszódni fognak, mégsem tud érdekelni. Jelen pillanatban csak véget akarok vetni a fájdalmaimnak, amiket olyan régóta tapasztalok, hogy alig tudom számon tartani.
Elterülök az ágyon, egyre kevésbé érzékelem a körülöttem lévő dolgokat. Kíváncsi vagyok, mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember szíve végleg feladja a harcot. Mert az élő test küzd a halott lélekkel, de mindenki tudja, esélye sincsen.
Kopognak az ajtón, de én csak morgolódok, és átfordulok a másik oldalamra. Mindjárt vége, gondolom magamban. Nem kell sokat kibírnod, Brynn, hamarosan ott leszel a másvilágon, ki tudja, hány ismerőssel. Amúgy is, ha a pokolba jutsz? Nem történik semmi. A negyedik alkörbe kerülsz, az öngyilkosokhoz. Hah.
Most már egy kulcs is fordul a zárban, én pedig átkozom magam, hogy miért nem hagytam benne a sajátomat. Akkor nem tudná megakadályozni senki, hogy örökre véget vessek az én, és más szenvedéseinek is. És aki azt mondja, hogy a halál a könnyebb út? Ha így van, akkor miért vagyok még mindig itt?
Összehúzom a szemöldökömet, miközben jobb kezemmel erősen szorítom a balt. Nem veszem észre a hozzám egyre közelebb érő személyt. Mintha csak én lennék, és tartanék valahová, egy olyan helyre, ahol szívesen látnak, sok barátra tehetek szert, és jól érzem magam. Alig várom, hogy itt hagyjak mindent.
- Bassza meg, Brynn! - hallom meg a szőke hangját. Ezer közül is felismerném. - Mi a faszt csináltál?! Brynn, baszd meg! - kap a fejéhez, és lekapja magáról a pólót, hogy a kezemre kösse. Elmosolyodok, és az ágy felé hajtom a fejemet. Azt hiszi, sikerül neki, de én tudom, hogy nem. Túl késő.

Hi guys!

Bocsánatot kérek. Kissé elhanyagoltam a blogjaimat, de újult erővel térek vissza!
Ami a történetet illeti, megint átírom, de ne aggódjatok, jó lesz! :D

Lots of love, Brynn

Ui: Holnap Ódé rész!:D

Ui2: VÉLEMÉNYT KÉREK! :D

Huszonötödik fejezet - Csalódtam benned!

/Luke Hemmings/

A srácok ki tudtak vinni a kórházból, így most hazafelé tartunk. Szóltam volna Brynn- nek, de nincs meg a telefonszáma, szóval hagytam. Majd elkérem tőle. Biztosan a bárban van és pakol, úgyhogy inkább oda vezényelem a srácokat. Az is lehet, hogy valami jó sül ki belőle, ha most találkozunk. Azok után, ami most köztünk történt, eléggé bizakodó vagyok.

- Halljátok, megállnál a bár előtt? Meg...

- Megszeretnéd látogatni Brynnt - mondják kórusban, ami kicsit ijesztő.

- Jó-jó! - nevetek. - Már ismertek.

- Megállhatunk - mondja Ashton, és rögtön le is kanyarodik a jó irányba. Elmosolyodok, hogy mennyi mindent megtesznek értem, de ha jobban belegondolok, csak azt, amit én is viszonoznék. Ha bármelyiküknek szüksége lenne ilyesmire, gondolkodás nélkül fordulnék arra, amerre kell.
- Majd várjatok meg. Nem leszek sokáig.

Mikor a kocsi leáll, azonnal kipattanok, és az ajtó felé veszem az irányt. Nem köszönöm Willnek, aki kerek szemekkel vizsgál, hogy már megint mit keresek itt. Mióta utoljára láttam, csak még jobban kopaszodott, pedig nem volt egy hete. Na mindegy. Csak egy cél vezérel: mégpedig, hogy minél hamarabb ott legyek Brynn szobájában, és elrendezhessük a dolgokat McCartneyval. Szeretném végre olyan helyen tudni, ahol jó lesz neki, és ezért akármennyi pénzt képes vagyok áldozni.

Kopogok hármat, és választ nem várva benyitok a szobába. Brynn az ágyon fekszik, és a plafont bámulja, Ivy ugyanúgy tesz. Mintha észre sem vettek volna, tovább bambulnak maguk elé.

- Hahó! - szólalok meg, mire Brynn felugrik, és azonnal a nyakamba veti magát. Kicsit furcsa, hogy ezt csinálja, de örülök neki. Ha mindig ilyen lett volna, talán nem lett volna izgalmas a kapcsolatunk, és sohasem jutunk el idáig. - Nyugi, nyugi, te is hiányoztál! - nevetem el magam, mikor elhúzódik. Kicsit piroslik az arca, és ha szívtelen lennék, meg köcsög, akkor kinevetném, de nem teszem. lesz majd még alkalmam ilyesmikre, legalábbis tervezem.

- Á, szóval te vagy Luke - bólogat Ivy. - Te is tudsz Norine- ról, jól sejtem? - vonogatja a szemöldökét, amit nem értek. És ő mégis honnan veszi Norine- t? Brynn azt mondta, nincsenek jóban.

Brynn felé fordul, és olyan gyilkos pillantással jutalmazza, hogy azt még nézni is rossz. Ha lehetne vele ölni, a csaj már régen halott lenne, abban biztos vagyok. Nem tudom mi történhetett, amíg idefelé jöttem, de azt hiszem, van egy kis közöm hozzá. Ha nem is rólam volt szó, akkor Norine- ról, és elképzelni sem tudom, hogy miket vitathattak meg egymással.

- Ne haragudj miatta, ma nincs magánál... - néz rám a lány hatalmas barna szemeivel, mire óvatosan bólintok, ámbár semmit sem értek az egészből.

- Aha, én. Kérdezzük már meg Luke- ot, hogy emlékszik- e Norine tetoválására! Aztán nézze meg a tied! - mutogat Brynn- re, aki azt sem tudja, mit csináljon. Hát, bevallom, én sem. Mi az, hogy tetoválás? Még soha, egyetlen egyszer sem láttam.

- Miről beszél? - kérdezem a lánytól nem értően.

- Én...

- Hol volt a tetoválás? - kérdezi Ivy, gondolom várja, hogy válaszoljak. Talán annyit még ki tudok nyögni a nagy meglepettségem közepette.

- A nyakán - mondom. - De mit számít ez?

- Brynn- nek is ugyanott van.

Majd' leesik az állam. Átvert?! Ő Norine?! De basszus, ez akkora lehetetlen! Hogy a... Nem! Kizárt dolog, hogy ő legyen! Mégis miért tette volna? És amúgy is, ő meghalt! Ez kibaszottul nem jó játék! Miért kell még ekkor is piszkálni?! Hát nem elég neki az, hogy megtámadták és meghalt?! De... mi van, ha mégis ő? Hiszen csak hajszínben különböznek? Úr Isten... Basszus...

- De esküszöm, hogy nem Norine vagyok! - kiabálja le Brynn a sötét hajú barátnőjét.

Nem tudok beszélni. Lesokkol. Nem, az nem lehet, hogy ő legyen Norine. Teljességgel lehetetlen... Nem! Nem történhet ilyesmi! Nem! El sem tudom képzelni, hogy bízhattam meg benne. Láttam a hasonlóságokat, és tudta, hogy milyen fajta lányok jönnek be nekem, erre nem pont egy ilyet kapok? Micsoda véletlen...

Mérgesen kimegyek a szobából, de az is erős túlzás, ugyanis már majdnem szaladok a kocsi felé. Mondtam nekik, hogy várjanak meg, hál' Istennek. Nem tudom, mit tettem volna, szerintem hazáig meg sem állok sehol, és futva teszem meg a távot.

- Luke, várj már! - hallom meg Brynn hangját, aztán egy érintést is érzek a csuklóm körül. Megállok, de nem akarok megfordulni. Nem tudnék a szemébe nézni. Hogy tehette ezt? Fáj ránéznem, mert hazudott nekem, és elhitette, hogy ő teljesen különböző. És ez igaz. Az igazi Norine sosem lett volna képes ártani nekem, ő viszont tönkretette az egész életemet, és a róla alkotott képemet. Mindenem elveszett. Az emlékeim, a múltam, egy barátom, és az is, akit szerettem.  - Kérlek, beszéljük meg! - már sírja. Rettentően szívtipró vagyok, még rá sem nézek, de még arra sem veszem a fáradtságot, hogy felé forduljak. Hagyjon békén. - Nem Norine vagyok, esküszöm! Soha még csak nem is láttam! Kérlek! - hüppögi. - Könyörgök... Ne hagyj itt!

Egypár másodpercig szótlanul állok, aztán kiszakítom a kezem az övéi közül, és újra a kocsi felé veszem az irányt. nem fog eltántorítani a célomtól. Én egyszerűen csak le akarok nyugodni.

- Luke! - sírja.

Fáj neki, de nekem is. Azt hittem, hogy ő más. Hogy a kinézet szimplán véletlen egybeesés. Hogy tehette ezt? És miért?! Miért akart tönkretenni? Miért nem volt elég neki akkor? Miért?

Kivágom a kocsiajtót, beszállok, és csak bámulok ki az ablakon. Rájövök, hogy Ash nem indítja be a motort, bizonyára azt várja, hogy mondjam már, mi történt.

- Ugyanott van a tetoválása, ahol Norine- nak - nyögöm ki nehezen.

- És? - kérdezi nem értve Calum.

- És szerinted véletlen egybeesés a tetoválás, a viselkedés, a kinézet?

- Nem tudom, haver. Otthagytad?

Némán bólintok, nem szívesen emlékszem vissza, hogy mit tettem, még akkor se, ha most is ezt tartom helyesnek. Nem kellett volna hinnem neki. Nem kellett volna hinnem benne. Nem kellett volna beszélnem vele. Nem kellett volna találkoznunk. Belebokszolok az üvegbe, és mérgelődök magamban. A srácok csak sóhajtoznak, aztán Ash beindítja a motort és lelépünk erről a helyről. Már ehhez is csak rossz emlékek fűznek.

**

- Luke, telefonszámot cseréltél Brynn- nel, oké? - kérdezi Ashton, mire felmegy bennem a pumpa. Egy kibaszott nap is alig telt el, mióta hazajöttem a bárból, már kezdi? Nem gondolhatja komolyan! - Visszamentem és elkértem, cserébe meg odaadtam a tied. Azóta folyamatosan hívogat és jó lenne, ha visszahívnád vagy felvennéd. Kicsit idegesít.

- Miért csinálod ezt? - kérdezem, de próbálom magam türtőztetni. Nem veszek vele össze csak azért, mert segíteni akart egy barátjának. Illetve, már nem is tudom, minek mondjam azt a lányt.

- Szükséged van rá. Neki is rád. Miért nem jössz össze vele és "heppi" minden? Miért kell nektek mindig valami olyat csinálni, amivel a másik agyára mentek? - nem kiabál, de érzem, hogy feszült. Ha neki szar, akkor gondolhatja, hogy nekem mennyire az! Talán én akartam ezt?! Talán én akartam, hogy Norine legyen?!

- Elmondanám, hogy nem szeretnék tőle semmit - már magam is megbánom, mire kiejtem a mondatot. Boldoggá tett engem, én mégis, magyarázat nélkül ellöktem őt magamtól. De megérdemelte.

- Aha, ne engem próbálj meggyőzni. Neked szerintem nagyobb szükséged van arra, mint nekem.

- De miért tette? Ha ő Norine, akkor miért akarta, hogy elmeséljem a halálát, ami igazából nem is történt meg? Miért akart velem lenni? Hogy megint tönkretegyem? Vagy csak játszott? - teszem fel a kérdéseket, de egyre hangosabban.

- Haver. Abban biztos vagyok, hogy kívülről tisztára úgy néz ki, a haját leszámítva, de szerintem belülről nem olyan. Ő, ha akart volna, már rég megtette volna, míg Brynn nem csinált ilyet.

- Kivéve, amikor úgy beszélt.

- De Norine is beszélt úgy.

- Látod, ez a baj! - háborodok fel azonnal.

- Beszélj már vele, te hülye! Folyton csöng a telefon, és már kezd idegesíteni! - fogja le a füleit, behunyja a szemeit és elkezd dalolászni, mire sóhajtva a telefonért nyúlok. Felveszem. Kimegy a szobából, magamra hagy, de mégis tanácstalannak érzem magam. Mivel lesz jobb, ha beszélek?

- Luke? - kérdez bele félve.

- Igen?

- Brynn vagyok - szipog. Tényleg megviselte a helyzet, de észreveheti, hogy nem csak őt.

- Tudom... Illetve...

- Nem vetted fel, pedig többször kerestelek - vág mondandóm közepébe, mire összeráncolom a homlokomat. Talán kötelességem?

- Mert nem akartam - szünetet tartok. - Figyelj. Nem akarok haragudni rád, komolyan, de nem megy. Már nem tudom mit higgyek. Nem tudhatom, hogy tényleg Norine vagy- e vagy sem. Olyan, mintha te ő lennél. Vagy ő te, mit tudom én! Nem akarom, hogy szórakozzanak velem, de szerintem ez érthető...

- De én soha nem szórakoztam veled! - ordítja a telefonba, megszakítva ezzel a magyarázatomat. - Soha, de soha nem tettem! És amikor kórházban voltál, szerinted nem fájt nekem? Hah? - sírja a szavakat. - Be akartam jutni és sikerült, úgy, hogy nem kellett hozzá az a kibaszott lista! Miért nem hiszel nekem? Adtam okot valaha is? 

- Nem tudom.

- Nem tudod - ízlelgeti a szót. Tudom, hogy most valami oltári nagy lecseszés fog következni, vagy fogalmam sincs. Egyre kiszámíthatatlanabb. - Nem is tudom, hogy miért szerettem beléd egyébként. Főleg nem azt, hogy miért ilyen hamar... Tulajdonképpen nincs is szükséged rám. Nekem sem rád. Egyedül is képes vagyok tönkretenni magam, nem kell segítség.

Lecsapja a telefont, én pedig azon gondolkozom, hogy az utolsó mondatot hogy értette. Remélem nem készül hülyeségre, mert, ha igen, esküszöm én fojtom meg.
Elkapom a pultról a kocsikulcsom és rohanok a kocsihoz, mintha az életem múlna rajta. Nos, nem az enyém, de lehet, hogy valaki másé.