Huszonnyolcadik fejezet - Luke Hemmings?!

/Brynn Carrington/

Elég kényelmetlen a kórházi ágy, nem is vártam jobbat. Régebben szerettem itt lenni, addig sem kellett elviselnem az otthoni dolgokat, de mára megváltozott a helyzet. Egyedül akarok lenni, sőt nem is akarok sehol, semmit, csak meghalni, hogy megszűnjön a fájdalmam. Az a tizennégy nap le sem telt, megszegtem az ígéretem.

- Mit akarsz ezzel mondani? - tudakolja idegesen. Rossz még nézni is, hogy így viselkedik a közelemben. Olyan furcsa. Nem néz a szemembe, nem ér hozzám. Örökre elvágtam magam tőle ezzel a kudarccal. Mert ez kudarc, nem kísérlet.

- Szeretném, ha nem keresnél többet. Amióta találkoztunk, csak rosszabb lett az életem, és annyi dráma van benne, hogy már szavak sincsenek rá - fáj kimondani a szavakat, sőt a háromnegyedük nem is igaz. Az ő érdekében meg kell tennem. Nincs szüksége egy depressziósra.

- Tényleg? - hangja elcsuklik, nem akarja elhinni, amit kiejtettem a számon. Hát, van egy rossz hírem, én sem. Azt akarom, hogy minden rendbe jöjjön, és végre boldog lehessek vagy vele, vagy nélküle. 

- Tudod mi a vicces? Hogy az emberek akkor kezdenek komolyan venni, amikor meghalsz - ingatom a fejem csalódottan, miközben ő tágra nyílt szemekkel vizslat. Tán nem így gondolja? - Vagy te másképp gondolod? - vonom kérdőre.

Egy pillanatra elvörösödik, amitől nevetni kezdek. Szóval nem. Lehet, hogy nincs is véleménye róla.

- Szerintem a halállal még ráérsz. Inkább... - nyel egy hatalmasat, látom, ahogy mozog az ádámcsutkája. - Kérlek. Kezdjük újra. Esküszöm, nem fogod megbánni. Kérlek.

Álmodok, vagy a nagy Luke Hemmings tényleg könyörög nekem? Hű. Nem is nagy, inkább magas. Ha ezt felhozom neki, akkor megsértődik? Válaszolnom kellene neki?

- Mondj valamit, léci! - néz rám csalódottan, de én csak lehunyom szemeimet. Ha azt mondom neki, hogy meg bocsátok, olyan, mintha a karjaiba vetném magam. Meg kell tanulnia, hogy nem minden lány dobja el a bugyiját egy apró mondatért. Mondja ezt egy olyan lány, aki sztriptízbárban dolgozik. Viszont, ha nem teszem, akkor elveszítem, és lehet, hogy soha többé nem találkozunk.

- Ha azt nyilatkozom, hogy megbocsátottam, akkor mit teszel? - vonom fel a szemöldökömet, ő pedig látványosan elkezdi törni a fejét. Ennyire nehéz lenne? Vagy csak nem tud mit válaszolni?

- Megvárom, míg jobban leszel, aztán elkezdek veled pörögni a folyosó közepén - jelenti ki, de csak egy hümmögést kap. Ez nem olyan gáz, mint amire számítottam.

- Kérem, nagyon vigyázzon rá, rendben? - hallom kintről az orvos szövegelését, ahogy magyarázza Luke-nak, ne merjen egyedül hagyni, mert a végén még meg találom ölni magam. Hű. Kis biztonsági felügyelet, ezt nevezem. Biztos túl tudnék járni az eszén. Meg amúgy is, nem lehet folyton a nyomomban.

- Megteszek minden tőlem telhetőt - ígéri meg az idősebb fickónak, mire elfintorodok. Akár most is ki tudtam volna nyírni magam, ha nagyon akarom, mellette semmiség lenne. De nem kéne kellemetlen helyzetbe hoznom. El tudom képzelni, az újságban mennyi cikk jelenne meg, őket pedig teljesen lejáratnám. Ha már az én életem szar, ne legyen az övé is.

Belépnek a helyiségbe, én pedig minden mozdulatukat figyelemmel kísérem. Máris mehetek haza? Hát ez... Nagyszerű, mondjuk szép szóval. Várjunk csak...

- Doktor úr! - kiáltok utána, mielőtt eltűnne.

- Igen, Miss Carrington? - jön vissza.

- Maga... Öhm. Nem kezelte Mr és Mrs Harrisont? Mark és Angel - segítem ki, miután értetlen fejet vág. Szóval az utolsó reményemnek is annyi?

- Ó, a stwwardess-t, és a pilótát? Dehogynem! Bár annak több, mint két éve - tűnődik el, de nekem egyből felcsillan a szemem, és könnyezni kezdek.

- És... meg tudná mondani, merrefelé találhatom meg őket?

- Nagyon sajnálom, Miss Carrington, az egyik tavalyi repülőgép-szerencsétlenségben életüket vesztették - arcán őszinte érzelem tükröződik, akárcsak az enyémen.

Könnyeim patakokban kezdenek folyni az említett testrészemen, és mintha a szívemet millió darabra próbálnák szétcincálni. Soha többé nem lesz egyben, ez már biztos. Az egyetlen titkos kívánságomnak is lőttek. Csak utoljára szerettem volna őket látni, ha többször nem is. Most pedig itt vagyok, készen állok, és kiderül, hogy soha nem fog sikerülni. Én miért nem tudtam róla? Miért nem hallottam soha, egyetlen egyszer sem, hogy beszéltek volna róla az utcán?!
- Brynn - suttogja nekem Luke, aztán int az orvosnak, hogy hagyjon magunkra. Egyszerűen nem tudom felfogni. Morzsolják a még érző szervemet, a fájdalom lyukat mar a testembe. Luke szavai ólomsúlyként nehezednek rám, mintha magukkal akarnának rántani. Fáj hallgatni őket. Fáj éreznem, fáj még csak lélegeznem is.
Egyszerűen nem tudom, és nem is akarom felfogni. Gyűlölnöm kéne őket, de nem megy. Szeretem a szüleimet, akármennyit is ártottak nekem az örökbe adással, vagy bármi mással. Mindig vigyáztak rám, és titokban rájuk gondoltam. Hiába leszek majdnem fél év múlva húsz éves, szükségem van rájuk. Hiányoznak. Elmaradt az az elengedhetetlen anya-lánya beszélgetés, nem volt, aki felvilágosítson, nem volt, aki jó útra tereljen, és megmentsen az összetöréstől. Nem volt alkalmunk ezekre, hiszen egy tizenkét évesnek hiába magyarázza az ember a lehetetlent.
Füleimre tapasztom kezeimet, és úgy sírok, mint egy nyávogós picsa, amikor nem kapja meg a legújabb IPhone-ját. De nem nézek le senkit. Neki is lehetnek problémái, nem hordom le, ahogy az emberek egymást szokták. Rosszabb lesz minden, és nem hagyhatom, hogy olyanná váljak; bunkó faszfejjé. Mintha pánikroham törne rám. A szokásos bőgés helyett csak hüppögés marad, ami belülről cincál szét, és nem hagyja, hogy abbahagyd. Mintha meg akarna fojtani. Egy fekete lyukká változott minden érzésem, és félő, hogy soha többé nem fogok úgy érezni, ahogy kell.
Luke végigsimít a jobb kezemen, s megpróbálja elhúzni arcom elől, de nem hagyom. Nem láthat így, amikor ki vagyok bukva. Amikor nem érzem azt, hogy élnem kellene, mert azokat is elvették tőlem, akiket mindennél jobban szeretettem, hiába töltöttünk együtt mindössze tizenkét apró-cseprő évet. Alig maradt meg belőle valami. Hiába próbálok visszaemlékezni, alig sikerül. Egy-két emlékkép bevillan, nem több.
- Hagyj itt, kérlek! Menj el! - zokogom, miközben felhúzom térdeimet magamhoz, és körülölelem őket. Arcomat közéjük fúrom, s egyenetlen szívverésem, szipogásom hallgatom, ami borzasztó. Megszoktam már, de valahogy egyre rosszabb lesz. Elgyengültem. Nagyon, és ennek most lesz meg a hátulütője. Nem fogok kibírni semmit.
- Brynn! Ilyenkor nem szabad magadba zárkózni. Hagyd, hogy segítsünk! - mondogatja halkan, hiszen most egy hangos szótól is képes lennék összeesni. Ha állnék.
- Nem, Luke. Tévedsz - nézek gyönyörű kék íriszeibe. - Nincs szükségem ilyenekre. Szimplán egyedül akarok lenni - mosolygok rá, mikor egy picit csillapodik a hüppögésem. Ő nem mosolyog vissza, teljesen más elképzelése van a dologról.
- Nem, nem akarsz. Csak azt, hogy ne lássalak így - amint kimondja a mondatot, elásnám magam a föld alá. Ezalatt a pár hét, majdnem egy hónap alatt annyira kiismert, mint én magamat sohasem. Nem tudom, hogy csinálja, de már az elejétől fogva veszélyesnek tűnt. Jó emberismerő, én pedig félek az ilyenektől. Attól, hogy ha kiismernek, megint fájni fog. - Nem tudom, mennyit hallottál abból, amit mondtam neked az ágynál, amikor kómában voltál, de minden szava igaz. És nem szeretném, ha elzárkóznál. Engedd, hogy segítsek, és nem bánod meg! Mit veszíthetsz?
Nem tudod, Luke, mennyit. De igazad van. Semmit sem. Nincs már semmim.
- Én? Már semmit - nevetek fel kényszeredetten, de mikor rájövök, mit csinálok, azonnal elhallgatok, hiszen nem illik ide. - Kimennél egy kicsit? Összepakolok.
- Csak ne csinálj semmit, oké? - néz rám aggódva, amitől kicsit jobban érzem magam, de nem tudja tompítani a fájdalmamat, amit érzek. Akárhogy próbálkozik, ő számomra csak egy fiú, akit akár szeretek, akár nem, elérhetetlen lesz. Szipogva bólintok, de nem nézek a szemébe. Tudom, hogy az a lélek tükre, hülye én sem vagyok. Minden érzelmemet látná, és teljesen kiismerne. Nem kell az nekem. Így is többet tud rólam, mint bárki más. Még Adam sem ismer ennyire.
Megvárom, míg kimegy, én pedig átöltözök abba a ruhába, ami a fürdőszobába van rakva. Semmi csicsa, egy egyszerű fekete atléta, cicanadrág, és egy vadonatúj fehér cipő, amibe szerelmes lettem első látásra. Adidas. Nem tudom, honnan van, ha Luke vette, esküszöm, úgy nyomom a képébe, ahogy ő rakta ide. Nem fogadok el ilyesmit. Az jele lenne annak, hogy érdeklődök iránta. Márpedig ezt neki nem kell tudnia. Hülyét csináltam magamból, mielőtt bekerültem ide, de mostantól minden megváltozik. Minden.
Semmi cuccom nincs, így magamra kapom a kockás inget, ami az ágy melletti széken hever, nem érdekel, hogy a Luke tulajdona e. Kimegyek a folyosóra, ahol megbámulnak az emberek. Legszívesebben elbújnék, de nem tudok. Luke karon ragad, és próbál úgy jönni mellettem, hogy ne lássam a gyűlölködő pillantásokat, de lehetetlen, akármennyire is akarja. Átlátnak rajta, figyelnek, én pedig tudom, ki fogok borulni. Lehet, hogy most azonnal. Ki kell jutnunk innen, nem tudom sokáig egyben tartani magamat, és robbanni fogok. Időzített bomba vagyok.
- El-eljössz velem a... temetőbe? - nyögöm ki nagy nehezen, amire gondolok, mire egy szomorú mosolyt és bólintást kapok válaszul. Kicsit jobb, tényleg, hogy van mellettem valaki. Nem akartam elhinni neki, amikor fél órája mondta, de igaza van. Kell egy ember, aki vigasztal ilyenkor.
- Az ott Luke Hemmings?! - ordítja el magát egy lány mögülünk, mi pedig automatikusan egyszerre fordulunk meg. A gyomrom liftezni kezd, és cigánykereket vet. Csak ezt ne! Csak fanokat ne, kérlek!
- Futás! - egy pillanatra néz csak szemeimbe, aztán karomat húzva kezd el szaladni az emberek között, akik úgy állnak a folyosó közepén, mint valami várfal. A kisebb csoport rohamosan közeledik felénk, de nekem csak annyi a dolgom, hogy bírjam az iramot, és ne essek fel a saját lábamban. Nem hiszem, hogy menni fog. Mindjárt végem. Nem bírom.

Most elbújok egy szép kis sarokba, még mielőtt megesztek, vagy szétcincáltok vagy nem tudom. Rettenetesen sajnálom, hogy több, mint egy hónapra tűntem el, és nem kaptatok részt sem. Mondanám azt, hogy értelmes dolgokkal töltöttem az időt, de tanuláson kívül (hahaha) semmit sem csináltam. Bizonyára néhányan láttátok, hogy az Online Dobverőre új kinézet jött, és persze egy régi blogom is új külsőt kapott (Calum fanfiction), amely jelenleg szüneten van.

Ebben a hónapban szeretném lezárni a Segítek első évadát, legalábbis nagy reményeket fűzök hozzá. Az átírás nagyon-nagyon jól halad, már tizennégy fejezetet (vagy tizenhármat?) megírtam, ami itt a blogon már a huszadik. Tehát egy kicsit előre kellett szaladnom. Nem baj. Az Ódét is újraírom, és ha gondoljátok, ha vége a második évadnak itt, akkor közzé teszem az újraírtakat. :)

Remélem, hogy még vagytok néhányan, és szeretném megköszönni nektek, hogy kitartottatok mellettem, és hittetek abban, hogy vissza fogok térni, nem sok időről lesz szó. A következő fejezet után már talán csak egy van, tehát bírjátok ki, még KÉT rész, és pam pam, MÁSODIK ÉVAD! ^^ Na nem locsogok tovább. Szép estét mindenkinek! <3 

Shut up and dance with me!

Hi guys! ^^

Oké. Bocs, komolyan. Ezt muszáj volt, reggel óta megy a fejemben, és áh, nem tudok megszabadulni tőle. Nos, igen. Egyébként a cím még találó is, ugyanis az egyik kedvenc bloggerinámtól kaptam egy díjat, és különös tekintettel arra, hogy a(z egyik) példaképem, szeretném normálisan végigcsinálni. Aki szeretné, elolvassa, aki nem, az nem.

Leah Hope Eastbrook - Szándékos véletlenek

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, kitől kaptad!

2. Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!

3. Írj tizenkét dolgot az illető blogjáról!

4. Írj tizenkét dolgot a saját blogodról!

5. Válaszolj a tizenkét kérdésre!

6. Tegyél fel 12 kérdést!

7. Kommentelj annak a blogján, akitől a díjat kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!

8. Küldd tovább tizenkét néhány embernek a díjat!

12 dolog Leah blogjáról:

1. Harry Potter fanfiction.

2. Egyedi szereplőket is vitt bele.

3. Az első fejezet címe Tükörkép.

4. A fejlécet Leah készítette.

5. A designt Naomi B.

6. A történet trilógia.

7. A trilógia címe Oblivate.

8. A főszereplő lányt Corinna-nak hívják.

9. A húgát Nathalie-nak.

10. Nathalie-t is felvették a Roxfortba.

11. A blog eddig két díjat kapott.

12. És eddig 20 rendszeres olvasója van.

12 dolog a saját blogomról:

1. Két évados lesz.

2. Nem olyan régen, április 13-án volt egy éves a blog.

3. Ez egy Luke Hemmings fanfiction.

4. Brynn három helyen lakott eddig.

5. Ezek Sydneyben, Árvaház Melbourne-ben, és csak simán (xD) Melbourne-ben.

6. Gimnáziumi évei alatt egyedül Adam-mel volt jó kapcsolata.

7. Az apukája pilóta volt.

8. Az édesanyja pedig stewardess, miután lemondott a sztriptíztáncosnői munkáról.

9. Brynn mindig is szeretett volna egy bátyát.

10. Luke-nak eddig egy komoly kapcsolata volt.

11. Brynn-nek is.

12. De csúnya szakítás lett a vége. :/

Válaszaim Leah kérdéseire:

1. Mióta vagy jelen a blogger világában?

Igazából 2013 óta olvasgattam blogokat, de csak 14'-ben mertem belevágni én is egybe. Felébredt bennem a versenyszellem, szoktam mondani. Egy Calum fanfictionnel indítottam, de az szünetre lett ítélve, amit majd talán feloldok valamikor.

2. Miért pont ezt az alapötletet választottad?

Ez volt az első olyan ötletem, amit senki segítsége nélkül találtam ki. (A Calum fanfictiont barátnőm mondta, hogy szívesen olvasna olyat, és hogy szerinte érdemes lenne megírnom.) Több napig gondolkoztam rajta, hogy merjek e belevágni, mert amikor eszembe jutott, alig négy hónapja voltam tizennégy éves. Ám sosem bántam meg, hogy elkezdtem írni, mára nagyon a szívemhez nőtt.

3. Szoktál más blogger(ek)től olvasni? Ha igen, ki(k)től?

Persze, sosem árt, ha az ember tisztában van a vetélytársaival. Oké, ezt viccnek szántam. Szeretem olvasni, hogy mennyit fejlődtünk az évek alatt, bár mostanában inkább hagyom az ilyesmiket, és nagyon-nagyon kevés bloggertől olvasok, ugyanis csalódás csalódás hátán ér, ami ezeket illeti.

Amit mindenkinek ajánlani tudok, és sosem hagyom ki egy fejezetét sem:

Németh Barby - Édes élet, Bobo Sz. - Briefe aus der Totenlade (még nincs rész, de én vagyok a béta, khmkhm), Sofiaa Evans - A new chance, Love and Music, Leah - Szándékos véletlenek, Jacey Alloray - Érted bolondulok

Elvétve meg mást is.

4. Tagja vagy a Facebbok csoportoknak/oldalaknak?

Egyértelműen, hiszen ma már elengedhetetlen, hogy a bloggerek ott is értesítsék egymást az új rész érkezéséről, hirdessék az írásukat, és persze új barátokat, olvasókat szerezzenek. Én ennek hála ismertem meg két-három legjobb barátomat.

5. Szeretnél más bloggerekkel közreműködni? Ha igen, miért?

Bobo Sz.-szel lesz majd egy közös blogunk, bár fogalmam sincs, mikor jutunk el vele olyan szintre, hogy vállalható legyen. Sokat írtunk már oda, de a rendszerezéssel gondok vannak. Nem tudjuk, melyik melyik fejezet után jön, így meg van a nyári programunk. Időrendi sorrendbe kell állítani őket.

6. Mit gondolsz a személyes blogokról?

Igazából néha csak olyanokra vágyok, máskor meg kiakadok tőlük, mert valami olyat írnak, amivel nem értek egyet. Természetesen csak magamban fortyogok, de hát, ez van. 

7. Mit gondolsz összességében a Bloggerről?

Azt, hogy imádom, és rettenetesen hálás vagyok a készítőinek, mert enélkül én régen elvesztem volna, és még jobban, még többször előjönnének a depressziós időszakaim. A legjobb barátaim is mind írnak, ezért pedig külön köszönet, mert ők is megtalálhatták a Bloggert. És persze sok kiemelkedő írás van rajta, ami akár könyvben is megállná a helyét.

8. Gondolkoztál már azon, hogy átköltözteted a történetedet egy másik oldalra? Ha igen, melyikre?

Eszembe jutott már, hogy egy külön blogot csinálok, ahol az összes történetem elérhető lesz egy helyen, és neki is kezdtem, de most inkább hagyom. Ülepednie kell a dolognak, amúgy sem hiszem, hogy lesz belőle bármi is.

9. Milyen könyveket olvasol szívesen?

Azt leszögezném, hogy a romantikusok kilőve, mivel utálom, ha egy könyv csöpög a nyáltól. Az izgalmasat szeretem, ahol gondolkodni kell, és ahol van benne szomorúság. Nem tudom, én azokat sokkal jobban élvezem, és jobban át tudom élni, érezni a szereplővel történteket.

10. Szoktál véleményt írni az általad olvasott blogok friss fejezetéhez?

Igyekszem, de van olyan is, hogy elfelejtem, vagy mobilnettel olvasok, és azt nem akarom olyan gyorsan fogyasztani, és halogatom - amiből persze nem lesz semmi, esetleg később.

11. Milyen filmeket szeretsz?

Fura egy teremtmény vagyok, filmeket nem igazán nézek. A sorozatok hívei vagyok, és abból sem mindegy, milyen témájú, és hogy adják át az érzelmeket. A Vámpírnaplók nem tetszett, de például az Egyszer volt, hol nem volt igen. A Teen Wolfot elkezdtem, de abbahagytam. Jelenleg a kedvencem az Orphan Black, és awh, imádom. Sarah és Paul, én szurkolok. *0*

12. Szeretnél komolyabban is foglalkozni az írással? Könyvkiadás, forgatókönyvírás?

Igen, már eszembe jutott. Bár ebben a pillanatban Webdesigner akarok lenni, ha felnövök, másodállásban pedig író, de ki tudja, mi lesz belőle? A könyvkiadás még egy kicsit korai, ugyanis egyetlen kész történetem van, az pedig egyáltalán nem felel meg az általam (meg gondolom a kiadó által) megszabott határoknak.

12 kérdésem:

1. Sokan vannak, akik tudnak arról, hogy írsz? (környezet)
2. Mit reagálnál, ha egyszer kopogtatnának az ajtódon, és egy olyan lehetőséget ajánlanának fel, amivel csak egyszer élhetsz?
3. Beleegyeznél, ha egyszer meg akarnák filmesíteni a történeted?
4. Vannak blogger-legjobb barátaid? Mióta ismered őket?
5. A családod támogat a hobbidban?
6. Szeretnél komolyabban is foglalkozni az írással?
7. Miért pont ő a főszereplőd?
8. Hasonlítanak rád a karaktereid?
9. Van olyan, akiben totálisan megbízol, és minden titkodat elmondod neki?
10. Írás terén kitől kérsz tanácsot?
11. El lehet viselni az idiótaságom? :D
12. Milyen inspiráló zenét tudsz?

Tizenkét néhány ember, aki megérdemli:

1. Bobo Sz. - Briefe aus der Totenlade

2. Sofiaa Evans - A new chance

3. Merci - Bosszúból jeles

4. Jacey Alloray - Érted bolondulok

5. Faith K. Everett - Take me to Neverland 

Hamarosan jön az új rész! Addig is ölel titeket,

Brynn Hastings

BLOGSZÜLINAP!!!!!! - Brynn és Luke különkiadások

A blogszülinapi különkiadás (lejjebb Luke különkiadás is van, olálááá)

/Brynn Carrington/

Komolyan mindenki tudni akarja, hogy hogy tekintettem rá akkor, amikor először megláttam? Biztosan? Csak azért, mert én soha nem tudtam eldönteni, hogy már akkor is kedveltem- e, vagy utáltam, és a pokol legsötétebb bugyrába kívántam volna. Valószínűleg az előbbi, mivel akkor nem feküdtem volna le vele.

Unalmas hetünk volt, nem csináltunk semmi érdekeset, csak arra a napra volt annyi vendég, hogy még a folyosón is alig fértek el. 

Nagy napnak néztünk elébe, Axel szemében ez egy nagyon fontos esemény dátuma volt, a testvérének a születésnapja. A húga is meghívott volt a bárba, és élvezettel nézte a műsorunkat, tekintve, hogy leszbikus. Igen, szerencsétlen McCartney-nak elég sok minden kijutott az életből, még engem is utál, de hogy ekkora csapást mérjenek rá?

- Készülődj, Brynn, hamarosan te jössz! - nem akartam ott lenni. Próbáltam úgy felfogni, hogy hamar vége, de nem jött össze. A percek nem teltek, mintha a mutatók ólomsúlyúak lettek volna, egy fikarcnyit sem mozdultak. Szemeim rajtuk legeltettem, és észre sem vettem az elmozdulásukat, csak, mikor Ivy betuszkolt az öltözőbe, és magamra hagyott. Kénytelen-kelletlen felvettem a vöröses fehérneműket, egy fekete harisnyát, és egy szintén vörös körömcipőt. Ahogy végignéztem magamon, elfogott a szégyen. Szégyelltem magam, ahogyan kinézek, aki lett belőlem. Nem így terveztem.

A hajamat ezredjére is élére fésültem, apró fülbevalókat aggattam magamra, meg vagy egy kiló sminket kentem az arcom minden szegletére. Nem is látszott az igazi énem. Mintha egy másik lány, egy ismeretlen állt volna meg előttem, és őt figyeltem volna. Már csak néhány karkötő és nyaklánc hiányzott, a jelmezem majdnem tökéletes volt. Illetve, valakinek biztosan, én utáltam.

Óvatosan lépdeltem a magas cipőben, ami már most nyomta a lábamat. Magam felé kezdtem el húzni a kilincset, persze nem teljes erőmből, mert akkor hátraestem volna. Amint kiléptem a helyiségből, hatalmas mennyiségű tömeggel találtam szemben magam. Egyből elfogott az antiszociálisság érzése, és bevallom, szerettem az lenni. Utáltam a tömeget, mind a mai napig. Ahogy mindenki hozzád ér, rád néz, bámul, mint borjú az új kapura, és figyel.

- Nagyon csinos vagy - mosolygott rám Ivy, és a tekintetében őszinteséget véltem felfedezni. Habár az kizárt. Én soha nem voltam sem csinos, sem semmi olyan, aminek köze van hozzá vagy a szinonimáihoz.

- Köszönöm - azért udvariasan válaszoltam, és odébb tipegtem. Nagyon nehéz volt járni benne, és már mindenem ki volt ettől, nem csak a hócipőm.

Az egyik munkatársnőnk szólt, hogy ideje színpadra lépnem, így muszáj volt megtennem. Ahogy végigsiklott a tekintetem a nézőkön, megakadt a szemem egy szőke, felzselézett hajú fiún. Piercingje volt, fekete inget viselt, és a kezében egy whiskyt tartott. Tetszett a látvány, s mikor rám pillantott, azt hittem elsüllyedek. Lebuktam. Néztem őt, de észrevette.

Apró mosolyra húzta a száját. Nem tudtam eldönteni, hogy az most nekem szólt-e, vagy a táncomnak. Bizonyára inkább az utóbbinak, mivel nekem soha nem jönne össze semmi egy ilyen pasival. Alex nem hasonlított rá, csak talán egy picit külsőleg. Reméltem, szöges ellentéte ez a fiú, mert nem akartam megint puffanni egyet. Ha összetörné a szívemet, örök életemre boldogtalan lennék.

Nem tartott sokáig az előadásom, talán húsz percig. Axel rögtön lerángatott a színpad végéből, miután átjutottam a piros függöny mögött. Tudtam, hogy sosem fogom megkapni tőle azt az elismerést, amit szerettem volna, még akkor sem, ha ő anyám bátyja. A húgukról nem nagyon beszélünk, nagyon ritkán tartózkodik Ausztráliában, jobban szereti Európát, ott talált magának egy életre szóló társat is. Hogy honnan tudom? A munkatársaimmal beszélgetett, de velem soha. Axel megtiltotta neki, bár nem sokáig kellett magyaráznia. Kijelentette, hogy őrült vagyok, és hiába az anyám a testvérük, semmit sem örököltem tőle. Semmi jó tulajdonságot, minden, ami én vagyok, az apámé. Nagyon-nagyon jól esett.

Két percen belül azt vettem észre, hogy egy körben állok, körülöttem pedig mindenféle korú férfi beszélget a másikkal. Egy idő után észrevettek, és elkezdtek faggatni. Perverz kérdéseiket most sem hanyagolták, de mintha sokkal mocskosabbul beszéltek volna. Alig győztem mondogatni, hogy "nem", "nem tudom" és hasonló szavakat. Az egyikük nagyon nyomulós volt, amikor el akartam hagyni a társaságot, visszahúzott, hogy maradjak egy kicsit. Vagy a kezemet fogta, vagy a derekamat, és úgy húzott magához. A hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy meddig leszek még ezekkel összezárva. Aztán a piercinges fiút pillantottam meg, ahogy engem figyel.
Meglegyintette a kezét, ami valószínűleg egy köszönés akart lenni. Elnézést kértem, és kikecmeregtem az idősek közül, majd a velem egykorú fiú felé vettem az irányt. Megálltam előtte, aztán a kezében tartott whiskyt kezdtem szugerálni.
- Ó, a fiú, aki egy üveg whisky társaságában kacsintgatott rám az asztal mögül? - vontam fel szemöldököm mosolyogva. - Ihatok egy kortyot? - néztem fel gyönyörű kék szemeibe, s választ sem várva kaptam ki végtagjai közül. Lehúztam egy jó nagy kortyot, aztán visszaadtam neki. - Köszi, ez most kellett - túrtam bele barna hajzuhatagomba.
- Megkérdezhetem, hogy miért vagy itt? - dörzsölte meg szemeit, mire felvontam a szemöldökömet.
- Hogy érted, hogy itt? - értetlenkedtem, így inkább lehunyta szemeit, és elkezdte magyarázni, hogy a bárban. Kíváncsi vagyok, miért akarja tudni, hogy mit keresek ezen a borzasztó helyen, amit leginkább a pokolhoz tudnék hasonlítani. - Ja, hogy ez. Hosszú sztori, de inkább hagyjuk. Gyere! - ragadtam meg a kezét, s a hatalmas lendülettől majdnem kiesett a kezéből a szeszes ital. Biztos frászt kapott volna, hiszen nem egy olcsó ital. Mondjuk, ennyi pénzért igazán vigyázhatnánk rá. Ő is, nem csak én, hiszen nem az enyém. Bár megosztotta velem. Nem mintha lett volna beleszólása.
- Hová megyünk? - kérdezősködik, pont mikor felérünk az emeletre. Egy olyan színe tárul elénk a bárnak, amelyet még valószínűleg nem látott.
- Játszunk egy kicsit - babrálok a kulcsommal, aztán amikor sikerül kinyitnom az ajtót, belököm rajta a fiút, s magunkra zárom.
- Hogy is hívnak? - kérdezi tőlem, miután leült az ágy végébe. Megálltam előtte, elmosolyodtam, és közelebb léptem hozzá, hogy ki tudjam gombolni fekete ingét.
- Miért fontos az? - suttogtam, ő pedig egy pillanatra elgondolkozott. Fontos az? Nem, valószínűleg nem.
- Azt beszélik, van itt egy olyan lány, akinek senki nem tudja a nevét. Van egy olyan érzésem, hogy te vagy az - ajkait közelítette felém, de én egy pillanat alatt megszakítottam a köztünk lévő távolságot, és ráültem combjaira. - Én akarok az az egy lenni, aki tudja - szuszogta, mire elnevettem magam.
- Ha úgy is van, ahogy mondod, honnan veszed, hogy pont neked mondanám el? - tudakolta.
- Mert megérdemlem - mondta a szerinte értelmes választ, én pedig továbbra is kuncogtam rajta, mintha hülyeséget mondott volna.
- Nem is ismerlek. És ne érts félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy többet kéne találkoznunk, mert nem - vágtam ki magam a helyzetből, pedig szerintem már majdnem kezdett reménykedni, hogy lehet esélye.
- Elég annyit tudnod, hogy mától minden napodon emlékezni fogsz rám - mosolyodott el magabiztosan, mire köhintettem egyet, jelezve, hogy én is itt vagyok, és nem értek vele egyet.
- Olyan tudatlanok vagytok ti, anyuci meg apuci kisfiai - megráztam a fejem, erre ő kezdte el felvonni a szemöldökét.
- El kell keserítselek, de két bátyám van - kicsit meglepett ezzel a kijelentésével, aztán elfintorodtam, és látta, hogy gondolkodóba estem.
- Akkor egy híresség lennél, akinek nincs jobb dolga, mint itt lenni, nem igaz? Kit csalsz meg éppen? - mosolyogtam rá pimaszul, mire halvány mosolyra húzta a száját.
- Maradjunk annyiban, hogy még mindig nem találtad el - incselkedett velem, aztán magához húzott egy csókra. Egyébként nem rossz hely ez, ha az ember felejteni kíván. Lehet, hogy ő most pontosan ezt tette...
- Ki vagy te, beképzelt fiú? - néztem rá kikerekedett szemekkel, miközben ingét húztam magam felé. Kezeimmel megszabadítottam felsőjétől, ami hangos puffanással adta tudtunkra, hogy a nap folyamán nem lesz rá szükségünk.
- Ki vagy te, álca mögé bújt lány? - játszik ugyanolyan lapokkal, mint én, és nem hajlandó megmutatni a sajátjait. - Nincs is itt semmi keresnivalód. Jobb lenne, ha elmennél innen, nem? - kérdezte óvatosan, és mintha kicsit tudatlannak érezte volna magát. A szem a lélek tükre, nem tud hazudni.
- Tudod, nem jut mindenkinek a fényűző életből, akármennyire is epekedik érte éveken keresztül. És akkor még keveset mondtam - löktem egyet rajta, így elterült az ágyon, ő pedig felém mászott, s egy szenvedélyes csókot nyomott kiéhezett ajkaimra.

A 23.000 megtekintésre szánt különkiadás

/Luke Hemmings/

Kezeimet felvezetem derekára, s összeölelkezve várok a reakciójára. Vajon ő is arra gondol, amire én? Szeretné, ha összekötnénk az életünket? Nem, nem hiszem. De mi van, ha mégis? Meg kéne kérdeznem, mit gondol az ötletről.
Ajkaim súrolják az övéit, szinte már csókba alakul a dolog, mégsem lép egyikünk sem. A képzeletem akar velem játszani, és elhiteti, hogy minden rendben közöttünk, biztos vagyok benne. Brynn nem felejti el, mit tettek vele, minden egyes dologra emlékszik, ami kiskorában történt. Akármennyire is próbálnám helyrehozni a dolgokat, nem tudnám.
Elengedi a kezeimet, s megfordul a bokrok rezgésére. Közben végignézek magamon. A "You Complete Me", fekete pólóm van rajtam, ami a kedvencem. Talán egyszer, amikor lesz elég bátorságom elmondani neki, mennyire fontos nekem, ez lesz rajtam. Nélküle nem érzem magam teljesnek, mintha nem az egész lényem lenne meg, csak a fele. Ő az, aki kiegészít engem. És akármennyire is titkolja, nem fogja tudni örökké, hiszen tudom, szeret engem.
Megfogom a kezét, ő pedig óvatos mosolyra húzza a száját. Közel hajol hozzám, s szám sarkába nyom egy puszit. Körülfogom derekát, és a homlokára egy csókot kap tőlem. Simogatom a hátát, hogy megnyugodjon, mert lélegzése olyan szapora, hogy simán ki tudna szakadni a helyéről. Az enyém is valami ilyesmit tehet, de csak akkor, ha a közelében vagyok. Nem tudok uralkodni az érzéseimen, teljesen máshogy gondolkozok a szerelemről, mióta megismertem. Most már tudom, mit jelent igazából. Ő az, aki a mindent jelenti nekem, és bármire képes lennék érte.
Biccentek a fejemmel, és elindulunk a házunkhoz. Olyan jó mellette menni. Mintha semmi sem tudná elrontani ezt a pillanatot. Nincs itt senki, sem rajongók, sem barátok, sem ide nem kívánt ismerősök. A nap már amúgy is megy lefelé, a kilenc órát túlléptük. Holnap utazunk el a turnéra, és el sem akarom hinni, hogy már megint távol kell lennem tőle. Igaz, akkor nem a munka miatt volt, hanem az én hibámból, de nem akarom, az Istenért! Itt akarok mellette maradni, vigyázni rá, beszélgetni, és teljesíteni minden kívánságát. Azt akarom, hogy boldog legyen mellettem.
Már csak két utca van a házig. Brynn csöndben lépked mellettem, és halkan dudorászik valamit. Elmosolyodok tettén, s visszatekintek mögénk. Se egy kocsi, se egy gyalog, senki nincs körülöttünk. Egyedül vagyunk, mintha egész Sydney kihalt volna. Idegességemben beszívom piercingemet, és ahogy meglátom az építményt. belenézek csodálatos csokoládé színű szemeibe. Ragyog, ahogy eddig még soha, mintha tudná, hogy mit szeretnék ma csinálni.
A kulcsommal szórakozok, de csak nem akarja egyik sem nyitni a zárt. A lány kiveszi a kezeim közül, és megpróbálja ő. Érdekes, hogy neki elsőre sikerül. Kicsit bambának érzem magam miatta, így bele is túrok szőke hajamba, amivel reggel elég sokat szenvedtem. Halvány mosollyal az arcán nyitja ki az ajtót, én pedig előre engedem. Bezárom magunk után, és egyből ledőlök a kanapéra. Az sem zavar, hogy nem húztam le a cipőmet.
Brynn azért illedelmesebb. Kénytelen-kelletlen lerángatom magamról a lábbelim, aztán elordítom magam.
- Vigyázz, dobom! - és tényleg elhajítom. Brynn mérges szemekkel fókuszál rám, aztán szemét forgatva rázza meg a fejét. Csak nevetek, így ő is csatlakozik hozzám, és leül mellém a kanapéra. Magamhoz húzom, s belepuszilok a hajába. Alacsonyabb nálam, ezért sokkal könnyebb dolgom van.
Az órára nézünk mind a ketten. Lassan itt a fél tizenegy, ami azt jelenti, nekem reggel ötkor indulnom kell. A fiúk most mind otthon alszanak az utolsó éjszaka, csak én vagyok a kivétel. Megint.
Sóhajom tölti be az egész házat. Elindulok az emeletre, hogy elkészüljek, és utána le tudjunk feküdni aludni. Borzalmas egy napom lesz holnap, az biztos. Nem akarom, hogy eljöjjön. Hiányozni fog Brynn, a családom, és maga Ausztrália is. Egyik helyről a másikra utazni úgy, hogy hónapokig nem is látod azt, aki az életed, nehéz.
Nagyon hamar elkészülök, és meglepettségemre Brynn is. Felülök az ágyra, s csak nézek ki az ablakon, mintha olyan sok érdekes dolgot lehetne látni a túloldalt így este. Amúgy is, minden egyes alkalommal ugyanazt látom, ha kinézek, már úgy ismerem a képet, mint a tenyeremet. Brynn leül elém, és mosolyog rám. Az egyik legjobb dolog az életemben, ha látom mosolyogni.
- Ne legyél szomorú. Nem lesztek sokáig - mondja biztatásképpen, pedig biztos vagyok benne, hogy neki is tudomása van arról, mennyi ideig leszünk távol.
- Brynn, nem akarlak itt hagyni - sóhajtok megint, mire ő csak megölel engem, és simogatja a hátam. Annyi mindenről kellene beszélnünk, és annyi dolgot nem tud még! Meg akarom mondani neki, hogy mennyire fontos nekem.
- Hamarosan újra látjuk egymást - suttogja, mintha attól félne, hogy valaki más is van a szobában.
- Olyan sokára lesz, és félek, hogy találsz valaki mást - vallom be neki az igazi félelmem. Tényleg nem akarom, hogy valaki máshoz kezdjen kötődni. És lehet az Adam, vagy bárki más.
- Ettől nem kell tartanod - kuncogja el magát, én meg mosolygok, mint a vadalma.
- Nagyon messze van a viszontlátás. Bele fogok őrülni, hogy a srácok fekszenek mellettem, és nem te - erre szabályosan nevetni kezd, így én is csatlakozok hozzá. Komolyan gondoltam, hiába érthette viccnek az egészet.
Félek. Brynn olyan, mint valami délibáb, amely bármelyik pillanatban eltűnhet a kezeim közül. És ki is nézem belőle, az a probléma. Nem tudnám túltenni magam rajta, ha elmenne, pláne köszönés nélkül.
- Ígérd meg, hogy nem mész el - motyogom neki erőtlenül, és bízok abban, hogy nem is tervezett még hasonlót sem.
- Rendben. De akkor te is ígérd meg, hogy nem szeretsz bele másba - kéri mézédes hangján, ami mindig meg tud engem mosolyogtatni, és jobb kedvre tud deríteni.
- Ez magától értetődő. Amúgy...
- Igen?
- El sem hiszed, mennyire bánnám, ha most nem nyögném ki - értetlenkedek. Még én sem értem magam, nem hogy ő engem.
- Miket hadoválsz itt össze? - még mindig nem engedem el, és ő sem akar szabadulni szorításomból.
- Brynn, én szeretlek téged. Nem hittem volna, hogy lehet ennyire valakit, de ez már több, mint rajongás feléd.
- Luke, hagyd abba, megijesztesz! - neveti el magát.
- Az a baj, hogy én komolyan gondolom. Mindent, veled kapcsolatban. Te vagy az, aki miatt mindig várom a másnapot, aki beragyogja az életemet. Nélküled szürkék lennének a hétköznapjaim.
- Mire fel ez a szerelmi vallomás?
- Csak gondoltam tudatom veled, mielőtt elmegyek.
- Ez... igazán kedves volt tőled - motyogja halkan, s még jobban magához húz.

- Luke! Luke, kelj fel! - a hangra kinyitom szemeimet, és körülnézek. Brynn ott ül mellettem, és értetlenül méreget engem. - Minden oké? Már fél tíz van, és egy órája csak mocorogsz - mondja nekem, én pedig nem értően nézek bele csokoládé színű szemeibe.
- Tessék?
- Rosszat álmodtál? - kérdezi tőlem. Ez csak álom volt?
- Eh... Nem volt az olyan rossz - mosolyodok el kajánul, mire nevetve megcsap egy párnával.
- Nem akarom tudni, miről fantáziáltál.
- Jobb is - nyögöm ki, ő megforgatja a szemeit, és inkább elindul kifelé a szobából. - Brynn - szólok utána, a lány pedig megtorpan az ajtóban.
- Igen?
- Nagyon hiányoznál, ha elmennél - mondom neki halkan, mire egy halvány mosolyt ereszt. Pár másodpercen belül el is tűnik a szobából.

MOST KOMOLYAN. ELHISZITEK? EGY ÉVESEK LETTÜNK. ÚRISTEN. AH. SÍRNI FOGOK. ÉN NEM TUDOM ELHINNI. TE JÓ ÉG. Annyi mindenen ment keresztül a blog. Annyi átíráson, segítségen, designátalakításon, ihletszerzésen, és a többi ilyen maszlag.

Néhány ember nélkül valószínűleg néha feladtam volna az írást, vagy... Nem is tudom. Szüneteltem volna komolyabb ideig, de ők tartották bennem a lelket, és kiálltak azért, amit én is, és ők is egyaránt szeretnek. Mert nekünk mindenünk az írás. És páran igencsak kiemelten tettek azért, hogy sokkal jobb, pozitívabb legyek. ^^ Szóval, Bogi, Sofiaa, Merci, Charlotte, akikkel annyit el szoktam beszélgetni, (és találkozni is fogunk, esküszöm!) köszönöm nektek, hogy mellettem álltatok, segítettetek nekem, és még hébe-hóba játszottatok is velem (ezt nem mindenki érti). Nagyon sokat köszönhetek nektek!

Drága olvasók! Nélkületek pedig nem tudnám, mi olyan jó a blogban, min kéne javítanom, és a többi. Köszönöm, hogy elfogadtátok, amikor heteket csúsztam a részekkel, vagy hogy egy hónapot. Megígérem, hogy igyekezni fogok, nehogy előforduljon megint. Kitartóan olvastok engem, ami hatalmas boldogság számomra. Köszönöm, hogy vagytok nekem!

Tudom. Silány beszéd lett, de nem akartam elrontani a kedveteket azzal, hogy hablatyolok össze-vissza mindenről, miután megkaptátok az áhított két novellát. Külön szerettem volna őket nektek, de így sokkal jobban mutat szerintem. Szóval... Köszönöm! <3 Nagyon-nagyon-nagyon! Mindent! Hatalmas ölelés, Brynn

Huszonhetedik fejezet - "Te komolyan azt hiszed?"

/Luke Hemmings/

Itt ülök a kórházban megint, viszont most az ellenkező oldalon. El sem hiszem, hogy meg merte tenni! Nem tudom, minek nevezhetném ezt. Szánalmasság? Bátorság? Hülyeség? Talán az összes egyszerre? Basszus.

Térdeimre rakom a könyökeimet, és úgy temetem arcomat tenyereimbe. Tudom, hogy miattam tette, és nem fogom magamnak megbocsátani, ha a szíve leáll. Erős lány, tudom, de már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy küzdeni akar.

Végignézek rajta, a keze tiszta kötés, és mindenféle csövek vannak rákapcsolva, hogy életben tartsák. Rengeteg vért vesztett, majdnem vérátömlesztést kellett csinálni. Én csak néztem az orvosra, azt sem tudtam, mit tegyek. Jó, hogy nem ájultam el. Szemei csukva vannak, ajkai kissé cserepesek, és nem csinál semmit. Néha emelkedik és süllyed a mellkasa, de ennél többet nem produkál.

- Ne haragudj, kérlek! Nem hittem neked, amikor azt mondtad, nem te vagy Norine. Elvakítottak azok a dolgok, amikben eddig örömömet leltem, de tudom, hogy ez nem mentség a viselkedésemre. Másodjára vágtad meg magad miattam, sőt most úgy, hogy majdnem belehaltál. Gondolom, ez volt a szándékod. Azért én megakadályoztam, mert nem tudhatod, hogy mikor lesz olyan dolog az életedben, amire megérte várni - halkul el a hangom a mondat végére.

Rosszul érzem magam, a lelkiismeret már lyukat vájt a bordáim közé. Alig vagyunk bent fél napja, mintha egész életemben itt éltem volna. Borzalmas. Minél kevesebbet látom ezt a helyet, annál jobb.

- Doktor úr! - köszönök neki, amikor besétál a helyiségbe. - Mekkora esély van rá, hogy ma felébred?

- Attól tartok, Mr. Hemmings, semennyi. Időbe telik, míg a szervezete felfogja, mi is történt. Legyen türelemmel. Először inkább azért kéne aggódnia, hogy túléli- e az életveszélyt.

A szemeim akkorára düllednek, hogy olyat ember még nem látott. Ezt nem hiszem el!

- Azt mondja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jól lesz? - emelem fel a hangomat zaklatottan. Biztatásképp egyik kezét a vállamra rakja, és egy szomorú mosolyt ereszt.

- Miss Carrington volt már bent korábban is nálunk, de akkor igencsak a kamaszkora elején járt. Tizenhárom-tizennégy éves volt, mikor először hozták be depresszió miatt - mondja el nekem az orvos azokat a dolgokat, amiket eddig nem tudtam. Homály fedte őket, Brynn nem nagyon mondta még el, mi volt az oka, hogy ennyi problémája van.

- Maga szerint soha nem lesz képes felhagyni ezzel a... betegséggel?

- Több, mint öt éve diagnosztizálták nála, és mivel azóta tart, nem hiszem, hogy erre sok esély lenne. A betegnek is akarnia kell kigyógyulni belőle, nem csak a körülötte lévőknek. Azt ajánlom, folyton legyen mellette, egy percre se hagyja magára, amíg ilyen instabil a lelkiállapota. Bármikor behozhatja, csak félő, hogy akkor már késő lesz.

Nyelek egyet, aztán egy hatalmas sóhaj szakad fel a torkomból.

Akkor itt és most megesküszöm, hogy addig nem mész haza Brynn, amíg teljesen meg nem gyógyulsz. Segíteni fogok neked, mert senki nem érdemli meg, hogy olyasfajta súlyokat cipeljen a vállán, mint te.

/Pár nap múlva/

Éjszakára a srácok mindig hazahoztak, hogy pihenjek egy kicsit, és nekem muszáj volt belemennem. Tudom, hogy az én hibám, de nem tehetem meg, hogy elhagyom magam. Egyrészt, mert van annyi önbecsülésem, másrészt vannak rajongóim, barátaim és családom, akiknek fontos vagyok. Remélem, hogy Brynn megbocsát, bár nem hiszem, hogy megteszi.

Ez a szar szék, amin már napok óta próbálgatom a különböző pózokat, egyre rosszabb. Mindenütt nyom, nem tudok normálisan ráülni, de még feküdni sem. Aki ezt kitalálta, nem lehetett túl okos...

Felállok a székből, de véletlenül belerúgok az ágy lábába. Pittyegni kezd az EKG, és olyan ütemben megindul Brynn szívverése, hogy csak lesek. Ekkor két nővér ront be hozzánk, és kitessékelnek.

- Nem, hagy maradjak bent! - szólok vissza, mire egy nálam kétszer nagyobb nővér húz ki a kórteremből. - Engedjen vissza! Nem hallja?!

Kintről kell néznem, ahogyan ott babrálnak vele, infúziót töltenek, és egyéb ilyen unalmas dolgok, amikhez nem értek, mégis elengedhetetlenek. Úgy vagyok rátapadva az üvegre, mint egy tengeri csillag az akvárium falán. Nagyon izgulok, hogy ne legyen semmi baja. Borzalmas érzésem van. Mintha a szívemet aprócska tűkkel döfködnék, hogy durranjon ki. Hamarosan megtudom, milyen az.
Hamarosan kijönnek a helyiségből, én pedig olyan gyorsan megyek vissza a helyemre, mint egy versenyautó. Az ágy, és a csukott szemű lány mellett találom magam. Leülök a székre, s egy ideig onnan kémlelem. Amikor megunom, elkezdem simogatni a kezét, hátha érzi. Jól sejtettem, azonnal fel is kel, köhögni kezd, így azonnal a segítségére sietek. Mikor csillapodik az állapota, visszaülök a helyemre.
- Hol vagyok? - kérdezi rekedtes hangján, s körülnéz. Egyből leesik neki a tantusz, hogy bizony nem ott, ahová menni akart. - Mit tettél? - kiáltja el magát, de befogom a száját.
- Brynn, meg akartad magad ölni! Ez nem normális dolog! Segítenem kellett! - magyarázom neki, miközben végig csokoládébarna szemeibe tekintek. Egy ideig ellenkezik, aztán nem bírja, rám hagyja a dolgot, de mérges. Nagyon. Mikor már teljesen megnyugszik, leveszem kezemet a szájáról.
- Miért? Miért tetted? - könnyei záporozni kezdenek arcán, amitől még jobban fájni kezd a szívem. Segíteni akartam neki, nem tönkretenni.
- Én... Csak nem akartam, hogy bajod essen - nyögöm ki az igazat, aztán sóhajtok, és beletúrok szőke hajamba. Malmozni kezdek ujjaimmal, mert nem tudok szemeibe nézni. Biztos vagyok benne, hogy csalódottságot vélnék felfedezni.
- El akartam menni, Luke. Boldog akartam lenni, megszabadulni a fájdalomtól, de te megakadályoztad! Jó érzés?! - azt hiszem, kiabálni akart, ordítozni, de szavai szinte suttogásként hatnak. Féltem, hogy ez lesz.
- Nem akartalak bántani! Esküszöm! Csak össze voltam zavarodva, nem tudtam mit beszélek. Kérlek! Bocsánat! - hunyom le szemeimet, de közben hallom, ahogy szipog. Tényleg hagynom kellett volna, hogy megtegye? Nem is tudnék tükörbe nézni azok után.
- Mindegy. Majd máskor összejön - neveti el magát gúnyosan, mire összeráncolom homlokomat.
- Te komolyan azt hiszed, hogy hagyni fogom? - értetlenül széttárom karjaimat, mire megvonja vállait. Ezt nem hiszem el!
- Nem tudom - próbálja ugyanazt a hangsúlyt adni a szavak alá, mint ahogy én mondtam neki akkor, amikor telefonáltunk. Tudom, mekkora hibát követtem el, de jóvá fogom tudni hozni. - Mit akarsz még itt amúgy?
- Arra várok, hogy az orvos a kezembe nyomja a papírt, miszerint jól vagy, hogy aztán elvihesselek a bárból. - Meglepődik válaszomon, kicsit ki is dülled a szeme. Olyan, mintha nem hinne nekem, pedig tudhatná, hogy komolyan gondolom ezeket a dolgokat. Nem szoktam hazudozni.
- Miért vagy mellettem? Miért akarod annyira, hogy elmenjek onnan?
- Mert nem vagy boldog, és én azt akarom, hogy az legyél! Nem tudod milyen, és szeretnék megmutatni.
- De, tudom - neveti el magát megint, aztán mikor nyílik az ajtó, odakapja a fejét.
Egy magas, barna hajú srác lép be rajta, napszemüveggel a fizimiskáján. Egyszerű farmert visel, fekete pólóval, amin kék szöveg van. A lányra nézek, leesett állal néz az idegenre, aki úgy tűnik, nem is az.
- Brynn? - kérdezi meg a srác. - Úr Isten, mit tettél?! - jön közelebb azonnal, és megnézi a lány karjait. Szégyenlősen elfordítja a fejét, és nem néznek egymás szemébe. - Brynn, miért?
- Mit keresel itt, Adam? - látom, ahogy lehunyja a szemeit. Hülyén érzem magam ebben a szituációban. Most ő kicsoda? Ex-pasi?
- Az orvosod hívott fel, hogy megint behoztak. Az istenit, Brynn, könyörgök neked, mondd el, miért tetted! - a lány felém fordul, egy pillanatra rám néz, majd Adam-re, s sokáig csak bámulják egymást. Nem esett le a fiúnak, hogy miattam történt minden.
- Nem bírtam tovább - szólal meg pár perc gondolkodás után.
- Miért nem szóltál? - tudakolja.
- Hogy kérdezheted meg, mikor évekre tűntél el?! - fakad ki szegény, és el is sírja magát. - A legjobb barátom voltál, elmentél, ott hagytál, és keresni sem tudtalak!
Felállok a székből, hogy elmenjek, mert látom, rám már nincs szükség. Azonban Brynn megragadja a karom, és visszaránt a helyemre. Meglepődök, mekkora erő van benne, de nem azzal a karjával csinálta, amelyiket megvágta.
- Brynn, sajnálom! Tudod, mennyire fontos volt nekem, hogy elmenjek innen! El akartam szabadulni, és Európa erre tökéletes lett volna. Nem sikerült, és vissza kellett jönnöm - tárja szét karjait, és sóhajtva leül egy másik székre.
- Ez nem mentség arra, amit tettél - nyögi ki fájdalommal teli hangon.
- Tudom. De visszajöttem, és nem foglak többet magadra hagyni. Itt leszek, és megakadályozom, hogy ilyen hülyeségeket csinálj! Nem tűrök ellentmondást! - mondja magabiztosan Adam, Brynn pedig összeráncolja a szemöldökét, sóhajt, de inkább nem szól semmit.
- Mindegy. Adam, ő itt Luke. Luke, ő itt Adam - mutat be minket egymásnak, így kénytelenek vagyunk felállni, hogy kezet foghassunk. - Köszönöm, hogy itt voltatok, nagyon jól esett, tényleg, de most már mehettek! - mutat az ajtó felé, én pedig értetlenül nézek rá.
- Komolyan gondoltad? - kérdezzük szinte egyszerre a másik féllel, mire Brynn bólint egyet. - Felejtsd el! - rázom meg a fejemet, és már csak azért sem állok fel a székből. - Itt hagyjalak, hogy utána meg találd magad ölni? Minek nézel te engem, hülyének? - értetlenkedek.
- Egyetértek - bólint Adam is, a lány pedig látványosan szenved előttünk.
- Ahj, menjetek már! - bal kezével az ajtó felé mutat, de azonnal vissza is húzza a helyére egy nyögés kíséretében. Nem kiabált, de tényleg szeretné, ha eltűnnénk. Sajnos most nem tehetem meg, akármennyire is akarja.
- Jó napot! - nyit be az orvos, és mi egy emberként fordulunk felé. - Öhm, kinek adhatom a papírt? - néz ránk, mire Adam felém biccent, én pedig elmosolyodok. - Miss Carrington, hamarosan hazamehet - néz rá Brynn-re.
- De nem akarok! - sírja el magát, és kezeibe temeti arcát. Adam elkezdi simogatni a combját. - Adam, hagyj békén! - bevallom, így kicsit jobban érzem magam.
- Doktor úr, beszélhetnénk? - nézek rá kérlelő szemekkel, mire bólint, és kimegyünk a helyiségből.

Az üveg előtt megállunk.
- Maga szerint mennyi idő kell neki, hogy... meg... megbocsásson? - sóhajtok, mikor kimondom a mondatot. Vajon meddig tarthat?
- Ezt pontosan hogy érti? - vonja fel szemöldökét. - Maga miatt...
- Nem! Vagy nem teljesen... Előtte volt egy csúnya veszekedésünk, és félek, hogy emiatt tette. Előtte is hajlamos volt vagdosni magát, de elfajultak a dolgok...
- Ha tényleg így van, várnia kéne egy kicsit, amíg megnyugszik. Kiskora óta ismerem Brynn-t, viszont miután elköltözött, csak tizennégy-tizenöt éves korában láttam újra, azóta nem. Nagy fájdalmai vannak, oda kell figyelnie, mit, hogyan és mikor mond. Egy apró baklövés, és azonnal baj lesz belőle. A megbocsátás meg... Emberfüggő. Szerintem magának már rég megbocsátott, csak nem tudja elfelejteni, amit tett - mosolyog rám biztatóan, de kicsit sem érzem jobban magam.
A doktorral együtt nézünk át az üvegen, s tekintetem találkozik a Brynn-ével. Azonnal elkapja, és tovább beszélget Adammel, nekem pedig mosolyt csal az arcomra.
- Látja? Ez már biztos jele annak, hogy érdeklődik maga iránt. És el kell mondjam, szerintem ez az első komolyabb kapcsolata.
- Nem vagyunk együtt - szólok közbe.
- Oh, ne haragudjon, azt hittem, hiszen annyira vigyáznak egymásra. Múltkor Brynn is bent volt, mikor magát behozták.
- Igen... Ez az időszak elég szerencsétlen nekünk.
- Sajnálom.
- Köszönöm, Doktor úr - biccentek, aztán elválnak útjaink. Visszamegyek a helyiségbe, és leülök a székemre. Egy ideig nézem a lányt, ahogy tördeli az ujjait, és nem pillant egyikünkre sem, aztán felhagyok vele. Remélem, hogy megbocsát.
- Nekem mennem kell. Örülök, hogy megismerhettelek, Luke. Vigyázz rá! - fog kezet velem megint Adam, és elköszönünk.
- A legjobb barátom volt - suttogja maga elé Brynn.
- Szerintem még mindig az - mosolygok rá biztatóan.
- Nem tudom. Mióta leérettségiztünk Melbourne-ben, nem is láttam - vallja be, és sóhajt egyet. Biztos nem könnyű neki.
- Mihez fogsz most kezdeni?
- Azt hiszem, megbeszéljük a dolgokat, amik kettőnk között történtek - néz rám komoly arccal, ami az enyémről is letörli a mosolyt.

Hi guys! ^^

Bocsánat, hogy ilyen sokáig "zárva tartottam" a blogot, de az első szülinap alkalmából muszáj volt designátalakítást végrehajtani. Maga a design megint nem az én munkám, csak a kisebb apróságok, hogy feldobjam. A fejléccel csak majdnem egy egész napot dolgoztam ^^"... És, öhm... Remélem, hogy tetszeni fog a különkiadás! És igen, a Luke-osat is megkapjátok (szóval hamarosan kettő? :O IGEN!). Hihi. I love you so much! <3